24.Fejezet - Miles Away

Köszönöm a véleményeket!A következő rész csak 10 komment felett kerül fel...

Itt ülök,és mintha a könnyeim sosem akarnának elapadni.Mintha az idők végezetéig hullani fognának.
Mostmár csak ez maradt meg nekem.
Csak ők.Ezek a kis cseppek.Üresnek,tisztának tünnek,de a fájdalom megtöltötte és megmérgezte őket.
Minden egyes csepjüket.
Hogyan lehetséges,hogy üresnek érzem magam,miközben mindenem és minden fáj?

Jónéhány perccel később sikerült csak annyira összeszednem magam,hogy elinduljak hazafelé.
A kocsi motorja szomorúan bőgött fel.
Lassan kigördültem a reptér parkolójából.Az emberek,az utcák,a fák,minden olyan szomorúnak tűnt.
Az eget sötét,ködös fátyol borította be.Az épületek keservesen hajoltak a kietlen,poros utcák felé.
Mintha az egész város a haláltusáját vivná…

Hamar hazaértem.Mindenem ledobtam a földre és egyenesen a hálóba indultam.
A sírástól iszonyatosan fájt a fejem,a szemem folyamatosan lüktetett.
Ahogy a nappali mellett elmentem a szemem sarkából megláttam a több száz vörös tulipánt.
Eddig tartott a nyugalom…
A fájdalom újra és erősebben belém hasított,mint valaha.Megint zokogni kezdtem,szinte már hisztérikusan.
A földre rogytam.Addig sírtam,amig a sírástól álomba nem szenderültem.
Nehéz fejjel zuhantam az álmok tengerébe.

Nem aludhattam sokáig,mert amikor felkeltem még mindig sötét volt odakint.
Nem aludtam valami jól,álmomban csak Rob fájdalmas arckifejezését és könnyes szemeit láttam.És a hangját…ahogy minden egyes szónál elcsuklik a hangja…és arra kér ne hagyjam el…a poklok pokla volt.
És mivel a kemény parkettán aludtam minden egyes porcikám sajgott.

Lassan felálltam és tapogatózni kezdtem a lámpa után.Mire sikerült feloltanom a lámpát,gyakorlatilag mindenbe belerúgtam.
Kikóvályogtam a konyhába és kivettem a hűtőböl egy doboz karamellás fagyit.
Becsoszogtam a nappaliba és a kanapéra vágódtam.Elkezdtem enni a fagyim,minden egyes kanál után fájdalmasan hümmögtem egyet.
Úgy nézhettem ki mint egy kisnyugdíjas…

A nassolásomat a telefonom csöngése szakította félbe.Kedvetlenül odabotorkáltam a táskámhoz és elkezdtem a telefonomat keresni.
Csodálatos módon szinte azonnal megtaláltam.A kedvenc és talán a legszebb név villogott a kijelzőn.
- Szia – mondtam enyhén rekettes hangon
- Szia – az ő hangja sem volt jobb az enyémnél,sőt… - most szálltunk le.Jól vagy?Annyira hiányzol
- Igen jól.Te is nekem.
- Nem tudom hogy fogom kibírni…már most nagyon várom az első szabadnapom.
- Tudom én is.Biztos fáradt vagy,hagylak aludni.
- Nem,nem vagyok,beszélgessünk még,jó? – mondta,de kihallodtam a fáradságot a hangjából.
- Jó,rendben.
2 órán át beszéltünk,a végén nem akarta még lerakni,de sikerült rávennem,hogy aludjon egy kicsit.

Rob minden reggel,délben és este,sőt,szinte amikor nem forgatott,hívott.
Úgy tűnik,így is működik a kapcsolatunk,persze borzasztóan hiányzik.Minden beszélgetésünkkor utalt rá,hogy nem kéne hogy így legyen,hogy bármikor felülhetek a gépre és mellette lehetek,de az ő érdekében mindig nemet kellett mondanom.

Amióta Rob elment nem vagyok a toppon.Lauren és Whitney minden erejüket bevetették,hogy egy kicsit is jó érezzem magam.Nem hagytak magamra,még egy percre sem,felváltva egymásnál aludtunk és közös programokat szerveztek.
Magyarán levakarhatatlanok voltak.
Persze a kiruccanásokat megnehezítették a lesifotósok,akik folyton a sarkunkban voltak.Furcsa mód,Lauren még élvezte is…az elején,de amikor összekócolt hajjal lekapták,valahogy elszállt az imádata.
Rob valahol örült neki hogy láthat és hogy a lányok lefoglalnak,de a lelkiismeretfurdalása egy percre sem tágított mellőle.

A sajtó folytatta az elméletek kitalálását,egy újjabb fordulattal,Rob új kolléganőjét Emille-t is belevonták.
Az újságok állították hogy Rob egyszerre három nővel kavar,és nem mellesleg a lazítós éjszakákon is felszedett jónéhány nőt.

Éppen ebédeltünk a csajokkal,amikor a telefonom csörögni kezdett.
Ismeretlen szám volt.
- Igen?
- Alexandra?
- Igen.Kivel beszélek?
- Jaj,ne haragudj!Én Nick Frenkel vagyok,Rob menedzsere.Ide kellene jönnöd.
- Valami baj van?
- Igen…