42.Fejezet - Suprise 2.

Itt a folytatás,ha valakit esetleg érdekel...Kicsit szomorú vagyok,mondhatni csalódott,mind1...Jó olvasást!

- Rob,mi ez az egész? – kérdeztem sokadjára már a magánrepülőnk puha ülésében.
- Várj egy kicsit! – csitítgatott mosolyogva.
- Mire?
- Ígérem amint felszállunk elmondom.
- Mikor szállunk fel? – kérdeztem,abban a pillanatban felmorajlott a repülő motorja.
- Most – mondta vigyorogva.
- Akkor mondod? – kérdeztem türelmetlenül a kezét szorongatva.
- Nem – vigyorgott még mindig.
Úgy döntöttem,nem kérdezősködöm tovább,mert Rob-t ismerve biztos,hogy nem fogja elárulni addig a bizonyos,nagybetűs pillanatig.Másrészt ahogy Őt nézem,jobb is,ha később avat be.Percenként a már így is kócos hajába túr vagy a székében ficánkol össze-vissza,néhányszor az asztalon heverő cigisdobozát bámulja epekedve,ami elég rossz jel,tekintve,hogy amióta együtt vagyunk látványosan ignorálja azt. Ezért kényelmesen elhelyezkedtem a bőrülésben és kinéztem az ablakom,ahol éppen kishazámat láttam madártávlatból elsuhanni.
Különös melegség töltött el,ahogy néztem a tájat.Valamiért sioha nem éreztem magam otthon ebben a városban,országban,de mégis valamiért nagyon büszke voltam,hogy ide születtem.Akármin is mentem keresztül boldogan gondoltam vissza az elmúlt évekre,bár ezt akkoriban nem mondhattam el magamról. A városról és a bennem kavargó érzésekröl eszembe jutott a családom.Velük is valahogy így vagyok.Szeretem őket,és nagyon sokat jelentenek számomra,de jobb,ha én messze vagyok tőlük.Azt hiszem ez csakis miatt van,hiszen én vagyok az,aki sosem illett a képbe. Nem tudom,hogyan fog minden rendbe jönni,már ami az anyukámmal való kapcsolatot illeti.
Már egy ideje csak a tájat néztem,gondolataimba merülve,amikoris Rob gyengéd csókjára és meleg keze simogatására csöppentem vissza a magánrepülő krémszínű ülésébe. Most,hogy így újra ránéztem,sokkal egyértelműbb volt,izgatott volt.Gyönyörű kék szemei vadul csillogtak,szája szélén egyfolytában egy kis huncut mosoly lapult,nagy hiba volt idegesnek,feszültnek nézni. Csupán gyermeki izgatottság lett úrrá rajta.Olyan volt,mint egy izgága kisfiú,aki nem tud aludni a zsúrja előtt.Akaratlanul is elmosolyodtam,nem sokszor látni így,ilyen fesztelennek.

- Szóval… - mondta egy sóhaj kíséretében – emlékszel,hogy két meglepetést ígértem? – kérdezte
- Valami rémlik – mondtam félve.
- Na,hát most éppen a második felé tartunk – rebegte lehajtott fejjel
- Mi is az pontosan? – igazából legszívesebben szarkaztikusan visszakérdeztem volna,hogy „Tényleg?Most az jön?Ha nem mondod nem jövök rá!” de inkább nem húztam az időt,idegeimet így még mindig félve megkérdeztem.
- Hát…hozzánk megyünk… - mondta halkan,miközben a szempillái alól várta a reakciómat
- Jézusom.. – leheltem alig halhatóan
Miért csinálja ezt velem?? Az egy dolog volt,hogy találkozott a családommal, – amit Ő akart - de a három napos szünete alatt végigjárjuk egymás rokonságát?!Ráadásul az én tudtom nélkül! Már kezdtem megnyugodni és tovább lépni a történteken,erre elrángat a családjához,ami lehet másoknak sima ügy,de nekem nem.Ha tudom,hogy bemutatnak,akkor is ideges vagyok,de hogy a gépen jelenti be,hogy mindjárt megtörténik az még rosszabb. Úristen!Tényleg mindjárt megtörténik!! Ha jól emlékszem 1-1,5órás űt Londonba…mi legalább 30perce repülünk.
Nem kapok levegőt,olyan mintha egy bazi nagy elefánt terpeszkedne rajta,ráadásul a kezeim is remegni9 kezdtek – ez mostanában szinte mindennapos,már nem is emlékszem,hogy milyen ha nem remeg . Ha eddig nem,hát most tuti közelebb tudhatom magamhoz a pánikrohamot.
- Szívem,jól vagy? . találtam szemben magam Rob aggódó szemeivel.
- Hát,az szubjektív.. – pihegtem – Rob,miért csesztél velem így ki??
- Mi??Én nem…
- Miért kell driblizned minket?
- Én nem is! – mondta meglepődve - Nem kell félned,mondtam már,hogy tetszel nekik!
- Most,így talán,de ha találkozunk biztos utálnak majd!
- Mindegy,hogy mit mondasz,mert nincs igazad! – mondta határozottan
- Azt gondolsz amit akarsz,majd meglátod. – mondtam én is önbizalomittasan.

Ekkor a pilóta hátraszólt,hogy 10perc és megérkezünk…
- 10perc???Mi a francért értünk ide ilyen hamar?! – kérdeztem idegesen – Ez nem fair!
- Nyugi – mondta és egy bátorító mosolyt küldött felém,majd simogatni kezdte a hátamat.
- Nekem át kell öltöznöm! – állapítottam meg kikerekedett szemekkel,ennyi hivatalosan is összeroppantam.
- Dehogy kell – mondta
- Nyisd már ki a szemed!Hogy nézek így ki?!
- Nekem bejön… – mondta miközben alaposan végigmért,főleg a „stratégiai pontokon”
Gyorsan a repülőgép hátuljába rejtett csomagjainkhoz rohantam,majd a gravitációval küzdve kirángattam a táskáim egyikét és őrült pakolásba kezdtem.Elég sokáig vaciláltam, – ami ebben az esetben úgy gondolom alapkövetelmény – de sikerült összeraknom egy elfogadható összeállítást,amit csakis a lányoknak köszönhetek,hiszen nekem eszem ágában sem lett volna ilyen ruhákat bepakolni. Az a 10perc körülbelül 5másodpernek tünt.A gépröl leszálva rögtön beszálltunk egy ugyanolyan kocsiba,mint amilyennel a repülőhöz vittek.

Körülbelül 15perc múlva egy helyes kis ház előtt álltunk meg.Itt,ha lehet annyira izgultam,hogy már nem is éreztem,hogy izgulok.Olyan bájos kis környék volt,lelki szemeimmel láttam is,ahogy a kis Rob szófogadóan ballag anyukája mellett vagy amint éppen a nővérei elől menekül.
A ház halványsárga színben pompázott,hófehér ablakokkal,a ház előtti rendezett kertecskében magasan tornyosúló fák,kedves kis bokrocskák és falatnyi virágocskák foglalták el méltó helyük.

Repülő:

Budapest ahogy Alex látta:

Alex ruhája:

http://www.polyvore.com/once_upon_time_there_lived/set?id=14983765

A Pattinson ház:
http://virtualglobetrotting.com/map/robert-pattinsons-house-1/view/?service=0

41.Fejezet - Suprise 1.

Egész nap hülyéskedtünk.Amig Én és Judit belemerültünk a nosztalgiázásba,addig Rob mosolyogva hallgatta történeteinket.Csak ült,és nézett,látszólag nagyon elgondolkozott valamin.Azzal a bizonyos „éppen megvilágosodtam!” arckifejezésével,mindig ilyen képet vágott.
Már éppen rákérdeztem volna,amikor a telefonom csöngeni kezdett.Kibányásztam a táskám legaljáról,a kijelzőt látva széles mosoly kúszott arcomra.Azonnal felvettem,miközben elindultam a kert felé.
A növények smaragdzöld színben pompáztak,a kerti bútorokat szorosan körbeölelték a buja ágak. A nap sugarai finoman terítették be a füves kis rétecskét.
- Szia Lauren! – trilláztam vigyorogva.
- Szia!Micsoda jókedve van valakinek…ezek szerint minden jól me és Rob lehengerelte őket. – mondta barátnőm örömittasan.
- Hát… - mondtam már közel sem olyan boldogan – ez szubjektív…
- Ajaj,mi történt kisszívem?
- Hagyjuk,majd otthon elmesélem.
- Oké.Mikor jössz haza?Már nagyon hiányzol nekünk!! – mondta szomorúan.
- Néhány óra múlva indulunk.
- Hál’ istennek,Whitney már az agyamra megy. – nevetett fel Lauren.
- Pasi? - kérdeztem.
- Az - mondta még mindig nevetve.

Miután elköszöntem Laurentöl - persze csak azután,hogy megígértem,hogy azonnal talizunk,amint megérkeztünk – indultam is volna befelé,hogy összekaparjam a valószínűleg még mindig elvarázsolt Rob-t. Amint megfordultam bele is ütköztem.
- Jaj,pont érted indultam – mondtam egy zavart mosollyal az arcomon,de nem mondott semmit,csak gyengéden megcsókolt.
- Akkor indulhatunk is. – mondta azzal a bizonyos féloldalas mosolyával,majd kézenfogva elindultunk befelé.

Könnyes búcsút vettünk Judittól,megbeszéltük,hogy feltétlen meglátogat minket,ami semmi jót nem ígér.Egyenesen a hotelünk felé vettük az irányt.Nem volt sok időnk kiélvezni,hiszen szinte anyuéknál laktunk.
Akaratlanul is eszembe jutott a történtek,de semmi nem változott.Még most sem tudtam napirendre térni felette,csak szomorúságot és dühöt éreztem,amikhez a mérhetetlen csalódotság társult.Megkedveli valaha?Kibékülünk?Ki tudok vele békülni ezek után?Kérdések százai cikáztak a fejemben,valósz,valószínűleg minden kiülhetett az arcomra,mert Rob egyfolytában aggodalmasan fürkésző szemeivel találtam szemben magam.Megnyugtatásúl egy mosolyt eröltettem az arcomra vagy megszorítottam szorosan ölelő kezeit…nem mondanám,hogy meggyőztem,de legalább nem kérdezősködött és ami talán a legfontosabb nem hibáztatta magát.Mert ahogy ismerem képes lenne rá,sőt…nem csodálkoznék,ha magában már száműzte volna saját magát.
Mire észbe kaptam már a szobánk ajtaját nyitottuk.Egyébként egy nagyon gyönyörű szobát kaptunk.Mogyoróbarna falakkal,olívazöld függönyökkel,kék csillárral,szőnyeggel,futonnal és egy hatalmas krémszínű ággyal.A szobát hatalmas aranyozott tükrök és jónéhány tucatnyi fehér rózsa díszitette.

Már vagy 5perce pakolásztunk,amikor kopogtak az ajtón.Robra néztem,aki intett,és elindult kinyitni.Amikor visszajött egy fehér boritékot nyomott a kezembe.Meglepődve pislogtam rá,majd kinyitottam azt.A családomtól kapott üzenetek voltak benne,mindenki bocsánatot kért,amiért nem tettek semmit a történtek ellen illetve elmondták,hogy nagyon szeretnek…nem csak engem,Rob-t is.A legutolsó üzenet már nem volt ilyen kedves számomra,ez Danié volt.Megjósolta,hogy nem leszek senkivel sem olyan boldog,mint vele,éppen ezért hagyjam ezt az egészet abba és menjek hozzá vissza,amig még visszavesz. Dühösen a kukába dobtam a boritékot,majd folytattam a pakolást.

Miután kijelentkeztünk a recepción elindultunk kifelé,egyenesen egy a hotel előtt parkoló Mercedes felé.Hiába vártam Rob magyarázatát a kocsira,nem kaptam semmi mást,csak egy mosolyt.Amig Én és Rob beültünk,addig a sofőrünk bepakolta a csomagjainkat.Próbáltam kiszedni belőle,mire készül,mert abban már biztos voltam,hogy készül.Ismét abba a raktárhoz mentünk,ahol a magángéppel leszáltunk.

Kicsit késve...

A lakosztály:

A kocsi:

40,Fejezet - Weirdo Land

Köszönöm a komikat!Várom a véleményeket! (mondjuk mint a régi szép időkben...már tíznek is nagyon örülnék)


- Szóval? – kérdezte Judit már a hűvös,ám igen kupis lakásában.
- Szóval mi? – kérdeztem értetlenül
- Elmondjátok most,hogy mitöl vagy ilyen – nézett rám – vagy poénkodjunk még egy kicsit? – hadarta össze-vissza hadonászva.Persze mindig észreveszi,ha valami gáz van.
- Öhm…semmi különös,anyámés Dani összecimbiztek,mára meghívta hozzánk,ott pedig előakarta adni a szokásos próbáljuk meg-újra-mert-egymásnak lettünk-teremtve szövegét,aztán a kapcsolatunkba is belekötött – mondtam egy bájos mosollyal az arcomon.

Rob szorosan mellettem ült a kanapén éskíváncsian végig pásztázta a zsúfolt lakást.
A lakást akár raktárnak is nézhetjük,könyvek össze-vissza,tornyokban hevernek cd-kkel,ruhákkal,festményekkel egyetemben.Amióta ismerem mindig is ilyen kupis volt.


- Hát,Dani ugyanolyan kis köcsög,mint volt…mondjuk elég bátor,hogy még Őt is kritizálja – intett Rob felé – anyukád meg nagyon kétségbe lehet esve,mert amióta kiköltöztél azóta felhívott engem,Balázs és,ha jól értettem valamilyen Csillát is,hogy hívjunk haza.

Az egészben az a legszebb,hogy anyukám nem túlzottan szívleli Juditot,Balázst nem is ismeri.

- Inkább nem mondok semmit,csak jobban felhúzom magam – mondtam fintorogva.
- Hát ne is! – mondta és elindult az ajtó felé – csináltam nektek sütit!
- Jaj ne,ez a nő az életünkre tör! – motyogtam Rob vállába
- Ezt hallodtam! – ordibálta a konyhából
- Itt még nálam is nagyobb kupi van! – mondta Rob csillogó szemekkel,szerintem még büszke is voltmagára.
- Ezt is! Ha nem tetszik valami,akkor tipli! – kiáltott ismét,amin jót vigyorogtunk


Pár perc múlva Judit egy tálca sütivel illegett be.Rob persze abban a pillanatban,hogy a tálca asztalt ért lecsapott,amíg én körültekintőbb voltam.
- Ugye nem Micivel sütötted? – kérdeztem
- Tudni illik,hogy Mici Judit macsekja,aki gyakran kiéli sütési hóbortjait.Nem egyszer előfordult már,hogy vele sütött…Judit azt állítja együtt dagasztanak…

Szóval,mint már mondtam,Judit ilyen elborult elme!
- Mici? – kívácsiskodott Rob –Ki az a Mici?
- A macskája – mondtam,mire Rob kitágúlt pupillákkal,furcsán végigmérte a tálca tartalmát,majd inkább visszarakta a sütit.
- Dehogyis!Arról már leszoktam!


*** Rob szemszöge:


Furcsa lány,furcsa szokásokkal egy szürreális lakásban.Érdekes,hogy kikbe nem botlik az ember,és az élet milyen párosokat alkot…
Hiszen eszembe nem jutna összehozni Alex-t és Juditot,de mégis tökéletesen müködik ez a barátság!
Alex-t még a családjával sem láttam ilyen felszabadultnak,olyan jókedvű,egyfolytában röhögnek és piszkálódnak,persze csak kedvesen.
Talán ilyen lehetett minden előtt,ami elronotta,megmérgezte Őt.

Sötétbarna haja finoman körülöleli angyali arcát,majd kacéran végigterül kerekded vállain.
Mindig is egy angyalnak láttam Őt,aki megmentett,megmentett saját magamtól.
2év.
Ennyit kellett várnom rá.Várnom,hogy egy repülőre üljön és Los Angelesbe költözzön,majd pár hónappal később eljöjjön abba a bárba.
A megismerkedésünk óta féltem.Féltem az emberektöl,a médiumoktól,de legfőképpen magamtól.

Mindig úgy gondoltam,hogy mindenkine el van rendeltetve.Még a szerelemben is.
Nem voltam ez előtt szerelmes,de amint megláttam kattant bennem valami.
Tudtam,hogy megkell,hogy ismerjem,és valami miatt még a bátorságom is megjött,persze csak addig amíg a gyönyörű szemeibe nem néztem.

Azt hiszem,egy kapcsolatban,pláne,ha szerelmes vagy,mindig pánikolni kezdünk,Velem is ez történt,pánikolok,hogy elhagy,elege lesz belőlem,a sajtóból vagy mindkettőböl.
Próbálom tartani magam,minnél tovább húzni ezt a felismerést.
Valahol viszont megnyugtat,hogy Ő is így érez,nem tudja vagy nem is akarja letagadni előttem,hogy Ő is fél,sokszor kapom rajta,hogy aggódva,könnyes szemekkel mered előre.
Számomra ez azt jelenti,hogy Ő is ugyanúgy szeret.Ezt elég nehéz felfogni,hogy engem szeret,nem pedig a pénzem,a hínevem vagy az egyik szerepem.

Annyira belemerültem gondolataimba,hogy észre sem vettem Alex telefonjának csörgését.
Nehézkesen,de hagytam,hadd csússzon ki aprócska kezei a kezeim közül.
Néhány pillanat múlba már a telefonnal a kezében kiment a kertbe,ami a nappaliból nyilt.
Ezalatt Judit is eltünt,de engem csak Alex érdekelt.

Haján játékosan táncoltak a napfény sugarai,amik majd mosolygós arcára nem kúsztak.
Hátra van a második meglepetés,de erröl még nem szólok neki.
Nem szeretném,ha az utolsó itteni napunkat végig idegeskedné,elég lesz hazafelé nyugtatgatnom.

39.Fejezet - The Taste Of Sunshine

Sziasztok!Köszi a komikat!:)
Sajnos a gépem meghalt köszönhető a kedves vírus gyártóknak,akiket ezuton csókoltatok...legszívesebben mély álomba ringatnám őket....
Nem tudom,mikor kapom vissza a gépem,szal a frissek akadozva kerülnek majd fel.:S
Ezt a fejit is Szaszának tolom,minidg eszembe jut...nagyon szorítok!Pusza nektek

Amint megnyugtattuk egymást – mert hogy én még mindig mérges voltam,és valószínűleg az is leszek anyámra,addig Rob sem tett másképp,bár az ő haragja inkább Dani felé irányúlt – elindultunk a barátnőmhöz,Judithoz.
Ő a legjobb barátnőm,a gimi első napja óta ott van mellettem,mindig támogatott,még a sötétebb napjaimon is,ami egy hozzám hasonló depressziós életében szinte a mindennapokat jelentette.
Nagyon fontos számomra,éppen ezért jelent olyan sokat,hogy az életem két legfontosabb szereplője találkozik.
Judit amint megtudta,hogy jövünk azonnal lestoppolt minket csak magának.
Egyáltalán nem féltem ettöl a találkozástól,mivel tudtam,hogy sok közös érdeklődési körük van,ráadásul Judit furcsa,ámde mégis nagyon közvetlen,vidám csaj,akit nehéz nem szeretni.
Rob elmondása szerint nagyon bírja a furcsa embereket,Judit pedig hozza a szintet…

Már a gimiben is kitünt a tömegböl.
Nálam jóval magasabb – amit lássunk be,nem nagy kihívás felülmúlni – kicsit molett,rövid,dús fekete haja van,eddig semmi furcsaság,igaz?Nade,a szőke tincsek a fufrujában,amiket benzinzöld csíkokkal dobott fel – a mai napig nem tudom,milyen is az igazából,vagy hogy tényleg van e ilyen – már nem nevezhető hétköznapinak.
Enyhén szólva nagyszájú,nem fél kimondani ami gondol,hatalmas önbizalommal rendelkezik – szerintem az enyém is nála van.
Sokáig színésznek készült,darabokban játszott,szinkronizálni járt,ezekkel egy időben színész suliba is járt,egy szóval elkötelezett volt a színészettel szemben.
Aztán kattant benne valami és rájött,hogy Ő inkább rendező szeretne lenni,ami végül sikerült is neki.
Közben az írás felé is kacsingatott,ami csak egy újabb közös pont volt számunkra.
Bár amíg én kis történeteket,addig Ő politikai hangvételű cikkeket írt egíy kis újságba.
Azt hiszem a gondolkodásunk mellett a művészet volt a mi legfőbb témánk.
Szinte tömegével habzsoltuk azokat,a zenétöl a könyveken át egészen a tetoválásokig.
Na nem az ”Anyu” és a ”Pityu” feliratokra kell gondolni a bicepszen, vagy a közkedvelt ribanc rendszámokra,hanem a már műalkotásoknak is beillő portrékra.


Ugyanakkor,mint minden barátságban nálunk is voltak hullámvölgyek.
Szerencsére nekünk csak egy,de nagy adatott.
Iskolát kellett váltanunk,az akkori sulibezárások miatt,én úgy gondoltam jobb hamarabb túlesni rajta,így a bezárás előtt egy évvel átmentem máshová.
A baj csak az volt,hogy a találkozások,beszélgetéseink megritkúltak,majd teljesen megszüntek.
A kapcsolatunkban semmi baj nem volt,sőt…de a távolság és az összeegyezthetetlen időpontjaink és kötelezetségeink miatt így alakult.
Míg nem egy nap ismét beszélgetni,találkozni kezdtünk.Egyik beszélgetésünk alkalmával elmondta,hogy a sokat betegeskedő édesapja meghalt.Én persze borzasztóan éreztem magam,amiért nem voltam ott mellette,nem segíthettem neki…

A lakásig vezető úton mindenegyes részletbe beavadtam Rob-t.Persze meséltem már neki történeteket,mondjuk arról a bizonyos szilveszterröl amikor kirángattak a Bikini koncertre,amit vajmi 2,5 óra alatt találtunk meg és amialatt én azon imádkoztam,hogy a hozzánk csatlakozott társaságból ne nyírjon ki minket a jócskán bepiált kiscsávó a fasza kis késével,amit nagyon lazán dobálgatott körülöttünk,vagy a kis kiruccanásunk spanyolba,amiröl elég csak ennyit mondanom ”Santiagocukisrác,Dalí múzeum,pia”.


A teljesen átforrósodott macskaköves budapesti utcákon alig lehetett hallani lépteinket.
A hűs,nyári szellő pillanatok alatt elfújta az eddig nehéz súllyal rámnehezedő gondolataimat.
Hagytam,hogy a nyár fülledt,gyümölcsös ize beivódjon eszem minden szegletébe.
Amint elfelejtettem múltam visszaintegetését figyelmem újra Neki szentelődött.
Arcáról a boldogság sugárzott,ugyanakkor egy kis idegességet véltem felfedezni vonásaiban.
Megnyugtatásképp megszorítottam összekulcsolt kezeinket,mire Ő egy lehengerlő mosollyal válaszolt,majd vigyorogva folytattuk utunkat.

A ház bejáratánál már ott várt minket barátnőm,persze semmit sem változott,ezért számíthattunk beszólásokra a nap folyamán.
- Szia banya! – köszöntem vigyorogva
- Szia törpe!– köszönt és gyakorlatilag a nyakamba vetődött.
- Jesszusom Judit – nyögtem fel – és mi az,hogy törpe?!
- Jaj ne nyafogj már és különben is az vagy,alacsony,de azért tudod,hogy szeretlek!
- Hát én már nem annyira… - vágtam be az áldurcát.
- Jól van,puffogj csak! – mondta mosolyogva – Te biztosan Rob vagy! – fordult Robhoz,aki szintén mosolyogva hallgadta a történteket.
- Jaj nem,Őt csak most szedtem fel a kukák mellől – böktem Rob felé.
- Ilyen jó pasi,és csak úgy kidobták?! – szállt be barátnőm .
Erre Rob elvörösödött fejjel,vigyorogva ingatta a fejét.
Szegénykém,ma nagyon komoly kikébzésben lesz része.