42.Fejezet - Suprise 2.

Itt a folytatás,ha valakit esetleg érdekel...Kicsit szomorú vagyok,mondhatni csalódott,mind1...Jó olvasást!

- Rob,mi ez az egész? – kérdeztem sokadjára már a magánrepülőnk puha ülésében.
- Várj egy kicsit! – csitítgatott mosolyogva.
- Mire?
- Ígérem amint felszállunk elmondom.
- Mikor szállunk fel? – kérdeztem,abban a pillanatban felmorajlott a repülő motorja.
- Most – mondta vigyorogva.
- Akkor mondod? – kérdeztem türelmetlenül a kezét szorongatva.
- Nem – vigyorgott még mindig.
Úgy döntöttem,nem kérdezősködöm tovább,mert Rob-t ismerve biztos,hogy nem fogja elárulni addig a bizonyos,nagybetűs pillanatig.Másrészt ahogy Őt nézem,jobb is,ha később avat be.Percenként a már így is kócos hajába túr vagy a székében ficánkol össze-vissza,néhányszor az asztalon heverő cigisdobozát bámulja epekedve,ami elég rossz jel,tekintve,hogy amióta együtt vagyunk látványosan ignorálja azt. Ezért kényelmesen elhelyezkedtem a bőrülésben és kinéztem az ablakom,ahol éppen kishazámat láttam madártávlatból elsuhanni.
Különös melegség töltött el,ahogy néztem a tájat.Valamiért sioha nem éreztem magam otthon ebben a városban,országban,de mégis valamiért nagyon büszke voltam,hogy ide születtem.Akármin is mentem keresztül boldogan gondoltam vissza az elmúlt évekre,bár ezt akkoriban nem mondhattam el magamról. A városról és a bennem kavargó érzésekröl eszembe jutott a családom.Velük is valahogy így vagyok.Szeretem őket,és nagyon sokat jelentenek számomra,de jobb,ha én messze vagyok tőlük.Azt hiszem ez csakis miatt van,hiszen én vagyok az,aki sosem illett a képbe. Nem tudom,hogyan fog minden rendbe jönni,már ami az anyukámmal való kapcsolatot illeti.
Már egy ideje csak a tájat néztem,gondolataimba merülve,amikoris Rob gyengéd csókjára és meleg keze simogatására csöppentem vissza a magánrepülő krémszínű ülésébe. Most,hogy így újra ránéztem,sokkal egyértelműbb volt,izgatott volt.Gyönyörű kék szemei vadul csillogtak,szája szélén egyfolytában egy kis huncut mosoly lapult,nagy hiba volt idegesnek,feszültnek nézni. Csupán gyermeki izgatottság lett úrrá rajta.Olyan volt,mint egy izgága kisfiú,aki nem tud aludni a zsúrja előtt.Akaratlanul is elmosolyodtam,nem sokszor látni így,ilyen fesztelennek.

- Szóval… - mondta egy sóhaj kíséretében – emlékszel,hogy két meglepetést ígértem? – kérdezte
- Valami rémlik – mondtam félve.
- Na,hát most éppen a második felé tartunk – rebegte lehajtott fejjel
- Mi is az pontosan? – igazából legszívesebben szarkaztikusan visszakérdeztem volna,hogy „Tényleg?Most az jön?Ha nem mondod nem jövök rá!” de inkább nem húztam az időt,idegeimet így még mindig félve megkérdeztem.
- Hát…hozzánk megyünk… - mondta halkan,miközben a szempillái alól várta a reakciómat
- Jézusom.. – leheltem alig halhatóan
Miért csinálja ezt velem?? Az egy dolog volt,hogy találkozott a családommal, – amit Ő akart - de a három napos szünete alatt végigjárjuk egymás rokonságát?!Ráadásul az én tudtom nélkül! Már kezdtem megnyugodni és tovább lépni a történteken,erre elrángat a családjához,ami lehet másoknak sima ügy,de nekem nem.Ha tudom,hogy bemutatnak,akkor is ideges vagyok,de hogy a gépen jelenti be,hogy mindjárt megtörténik az még rosszabb. Úristen!Tényleg mindjárt megtörténik!! Ha jól emlékszem 1-1,5órás űt Londonba…mi legalább 30perce repülünk.
Nem kapok levegőt,olyan mintha egy bazi nagy elefánt terpeszkedne rajta,ráadásul a kezeim is remegni9 kezdtek – ez mostanában szinte mindennapos,már nem is emlékszem,hogy milyen ha nem remeg . Ha eddig nem,hát most tuti közelebb tudhatom magamhoz a pánikrohamot.
- Szívem,jól vagy? . találtam szemben magam Rob aggódó szemeivel.
- Hát,az szubjektív.. – pihegtem – Rob,miért csesztél velem így ki??
- Mi??Én nem…
- Miért kell driblizned minket?
- Én nem is! – mondta meglepődve - Nem kell félned,mondtam már,hogy tetszel nekik!
- Most,így talán,de ha találkozunk biztos utálnak majd!
- Mindegy,hogy mit mondasz,mert nincs igazad! – mondta határozottan
- Azt gondolsz amit akarsz,majd meglátod. – mondtam én is önbizalomittasan.

Ekkor a pilóta hátraszólt,hogy 10perc és megérkezünk…
- 10perc???Mi a francért értünk ide ilyen hamar?! – kérdeztem idegesen – Ez nem fair!
- Nyugi – mondta és egy bátorító mosolyt küldött felém,majd simogatni kezdte a hátamat.
- Nekem át kell öltöznöm! – állapítottam meg kikerekedett szemekkel,ennyi hivatalosan is összeroppantam.
- Dehogy kell – mondta
- Nyisd már ki a szemed!Hogy nézek így ki?!
- Nekem bejön… – mondta miközben alaposan végigmért,főleg a „stratégiai pontokon”
Gyorsan a repülőgép hátuljába rejtett csomagjainkhoz rohantam,majd a gravitációval küzdve kirángattam a táskáim egyikét és őrült pakolásba kezdtem.Elég sokáig vaciláltam, – ami ebben az esetben úgy gondolom alapkövetelmény – de sikerült összeraknom egy elfogadható összeállítást,amit csakis a lányoknak köszönhetek,hiszen nekem eszem ágában sem lett volna ilyen ruhákat bepakolni. Az a 10perc körülbelül 5másodpernek tünt.A gépröl leszálva rögtön beszálltunk egy ugyanolyan kocsiba,mint amilyennel a repülőhöz vittek.

Körülbelül 15perc múlva egy helyes kis ház előtt álltunk meg.Itt,ha lehet annyira izgultam,hogy már nem is éreztem,hogy izgulok.Olyan bájos kis környék volt,lelki szemeimmel láttam is,ahogy a kis Rob szófogadóan ballag anyukája mellett vagy amint éppen a nővérei elől menekül.
A ház halványsárga színben pompázott,hófehér ablakokkal,a ház előtti rendezett kertecskében magasan tornyosúló fák,kedves kis bokrocskák és falatnyi virágocskák foglalták el méltó helyük.

Repülő:

Budapest ahogy Alex látta:

Alex ruhája:

http://www.polyvore.com/once_upon_time_there_lived/set?id=14983765

A Pattinson ház:
http://virtualglobetrotting.com/map/robert-pattinsons-house-1/view/?service=0