Továbbra is várom a véleményeket!A folytatás a kommentek mennyiségétöl függ!!
Azt szeretném kérni,hogy ne 1-2 szavas komikat írjatok...írjátok le,hogy mi tetszik és mi nem.
Az utcákon fojtogató füst és köd gomolygott,amiken a lámpák fényei fáradtan hatoltak át.
Akárhogy próbáltam,nem tudtam megállni.Csak mentem előre,amerre a lábam vitt.
Egyenesen egy szűk kis utcácskába.
A szemem rögtön egy fekete autóra tévedt.Nem volt nehéz észrevenni...a házakon kívűl csak az volt az üres utcán.
A kocsi körül mindenhol üvegszilánkok százai csillogtak a magányos utcalámpa fényében.
Mostmár nem sétáltam,egyenesen rohantam az összeronycsolódott autó maradványaihoz.
Bár ne tettem volna…
A szemem elé Rob összetört testének képe tárult.
Ott ült,teljesen elernyedt testtel.Meghalt.
Még most is gyönyörű arcán a fájdalom már halványuló jeleit láttam nyugodt vonásai mögött.
Egész testét bíborvörös vértakaró ölelte.
A mindig boldogságtól csillogó szemei most ridegen,üveges tekintettel meredtek rám.
Legszívesebben torkomszakadtából üvöltöttem volna,de egy hang sem hagyta el ajkaimat.
Fuldokolva térdre estem az üvegtenger kellős közepén.
Tenyereimbe mélyen fúródtak az üvegszilánkok,de nem érztem semmit…Rob látványához semmilyen fájdalom nem ért fel.
A szilánkok éles csilingelésére és dübörgő léptek zajára kaptam fel fejem.
Talán több száz fekete ruhás alak gyült körém.Arcuk teljesen elmosódott.
Hangjuk élesen hasított a csöndben.Annyira hangosak voltak,hogy először nem értettem mit mondanak.
A hangok kezdtek kitisztulni,így szinte kedvesen csilingelték ugyanazokat a szavakat.
Megölted!Gyilkos vagy!!
Az árnyak egyfolytában ezeket kántálták.
Kezeikben egyszerre villantak meg a kések.Elindultak felém.Nincs menekvés,megölnek.
Már nincs miért,nincs kiért élnem.Bárcsak sietnének.
Behunytam a szemem és türelmesen vártam a végzetem.
Hirtelen égető forróság ölelt körbe.Ilyen lenne a halál?
Egy meleg fuvallat csapott meg,majd valami szorosabban kezdett tartani.A pokolban lennék?
Félve nyitottam ki szemeimet.
Rob nyugodt arcával találtam szemben magam,Ő békésen szuszogott mellettem.Hál’ istennek csak egy rossz álom volt.
Arca teljesen kipirult,böre szinte égetett.A hogy az orvos megmondta,belázasodott.
Még kicsit remegve próbáltam felkelteni.
- Rob…- mondtam,miközben kiszabadított kezemmel a homlokát kezdtem simogatni.
- Mmmm…
- Azt hiszem lázas vagy...Kelj fel és mérjük meg,jó? – kérdeztem még mindig simogatva.
Nem mondott semmit csak bágyadtan kinyitotta már láztól csillogó szemeit.
Szerencsére az éjjeliszekrényben volt lázmérő.Morogva megmértük a lázát…39,4…nagyszerű.
Mint egy idióta rohantam egy pulcsiért,amit nekem kellett ráadnom,mert Rob még mindig teljesen kábán nézett ki a fejéböl.
Nem volt egy egyszerű menet…
Sikeresen ráadtam a pulóverét,majd szorosan bebugyoláltam két takaróba,amit fáradt kuncogással konstatált…nem sokáig,mivel egy gyilkos pillantást mértem rá.
Majd folytattam örült rohangálásomat a lázcsillapítóért,vízért és borogatásért.
Épp kimentem a hálószoba ajtón,amikor meghallodtam Rob rekedtes hangját.
- Hova mész?
- Csak ide a nappaliba – mondtam
- Itt hagysz? – kérdezte szomorú arccal
- Pihenned kell…
- Ne menj!Beteg vagyok – mondta és egy fájdalmas arccal rájátszott.
- Jól van
Az ágyhoz mentem és bemásztam mellé.
Közvetlenül az ágy szélén maradtam,hogy kényelmesen elterülhessen,ahogy szokott.
Arcát látva nem nagyon díjazta…Felemelte a takarókat,hogy feküdjek mellé,de mivel nem mozdultam,ezért összeszűkült szemeit még jobban összehúzta,igy elég morcos fejet vágott…nem ellenkezhettem neki…
Mellé csúsztam,Ő pedig szorosan magához húzott,majd betakart minket.
Sóhajtott egyet majd dörmögve megszólalt.
- Na azért.
2009. november 19., csütörtök
2009. november 10., kedd
27
Rob izmos karjai kötélként fonódtak körbe derekam körül.Ha a közelsége nem lett volna elég,kínzó lassúsággal kezdte csókolgatni nyakamat.
Lassan.Nagyon lassan.
Minden egyes csókjától megremegtem,a gyomrom összerándult,a szívem pedig őrült ütemben dübörgött mellkasomban.
Csókjaira halk sóhajokkal válaszoltam,amire ő kuncogással és további kínzással felelt.
Pár pillanatra szakította meg kényesztetésem,amikoris megfordított és ajkaimat kezdte ízlelgetni.
Akármennyire tetszett a helyzet,az orvos közölte,hogy Rob nem végezhet semmi megeröltetőt.Az eddigi tapasztalataim alapján elég megeröltető lenne…
Ezért minden erőmet összeszedve eltoltam magamtól.Erre egy meglepődött arccal találtam szemben magam.
- Mi a baj?Miért nem akarod? – kérdezte
- Én akarnám,de neked most volt baleseted és hallodtad az orvost.
- Jól van – mondta,miközben arca mostmár egy durcás napközis gyerekéhez hasonlított.
- És anyukád?Biztos nagyon megijedt...- próbáltam elterelni figyelmét,miközben karjai még mindig körém fonódtak.Iszonyatos lelkiismeretfurdalások közepette simúltam hozzá,hiszen ez az egész az én hibám!
- Hát…nem tud róla – mondta ,de reakciómat látva rögtön könyörögni kezdett – ne szólj neki,jó?Nagyon rosszul viselné…ez így neki is sokkal jobb.
- Én értem,de nem lenne jobb,ha tőled tudná meg mi történt,és nem az újságban olvasna valami buta kis történetet az egyszem kisfiáról?
- Onnan nem tudja meg! – mondta egy lehengerlő vigyorral megspékelve.
- Honnan tudod?
- Onnan tudom…hogy senki nem látta.
- Az hogy lehet?
- Úgy,hogy a baleset egy kis utcában történt,ahova előlük menekültem,nem volt idejük beérni engem,így nem tud róla senki…illetve csak Te,Nick,a rendező és persze akikkel koccantam.
- Ekkora mázlit!
- Már ezek előtt is volt egy jel hogy az vagyok… -mondta és gyengéden megcsókolt.
Puha ajkai gyengéden,ám mégis mohón követelték ajkaim.Édes csókjaitól teljes letargiába estem.
Olyan volt,mintha a álmodnék,valószínűleg ez lenne a leggyönyörűbb álom az egész földkerekségen.
Ha ilyen álom létezne…hagynám hogy örökre magávalragadjon,és tovább sodorjon a legmesésebb tájakra.
Teljesen kimerültem a sok aggódástól,utazástól,na és persze Rob kis akciójától.Ernyedten döltem a számomra legcsodálatosabb emberhez a földön.
Minden egyes percért,érintéséért hálat adtam a sorsnak,hogy még van nekem.Amióta megláttam a kórházban ittam minden egyes szavát,csodáltam minden mozdulatát,szinte magamba szívtam bódító illatát.
Látva,hogy nem vagyok már sok mindenre alkalmas,Rob felkapott – amit nem nagyon díjaztam,de ő csak kuncogott rajtam és a szökési kísérletemen – majd bevitt a hálószobába.
A hálószoba valami mesésen nézett ki.
A falak krémszínben pompáztak,a padlót parketta fedte,amin egy gyönyörű fekete szőnyeg pihent.
A szoba közepén egy hatalmas faborítású ágy állt,rajta arany takaró nyújtózkodott végig,előtte két feketére lakkozott doboz volt.
Az ágy két oldalán a plafonról lelógó rizspapír lámpák világították be a hatalmas szobát.
A szoba jobb oldalán egy fekete,bőrhatású kanapé állt,azon két aranyszínű párnával,előtte egy fekete kávézóasztallal.
A kanapé mögött a fal helyett egy sötétített toloajtó állt,amihez aranyszínben tündöklő függöny lógott.
Gyengéden az ágyra fektetett,majd szorosan mellém feküdt.Mivel nem voltam hajlandó a mellkasára feküdni ezért kiegyeztünk egy karon fekvéssel.
Az arcomat kezdte simogatni,néhányszor a nyakamba fúrta arcát és egy csókot lehelt rá.
Amikor már ő is elfáradt az ujjaimmal kezdett játszadozni…ez volt az utolsó dolog amire emlékszem.
A boldog sötétség mohón magával ragadott.
Legalábbis azt hittem,hogy boldog…
Álmomban New York kihalt utcáit jártam.Egy lelket sem láttam,ami egy ilyen nyüzsgő város esetében meglehetősen különös.Már akkor sejthettem volna,hogy valami rossz fog történni.
De ha akartam sem tudtam volna megállni,a lábaim magabiztosan lépdeltek előre.
Előre,valami szörnyű felé…
Lassan.Nagyon lassan.
Minden egyes csókjától megremegtem,a gyomrom összerándult,a szívem pedig őrült ütemben dübörgött mellkasomban.
Csókjaira halk sóhajokkal válaszoltam,amire ő kuncogással és további kínzással felelt.
Pár pillanatra szakította meg kényesztetésem,amikoris megfordított és ajkaimat kezdte ízlelgetni.
Akármennyire tetszett a helyzet,az orvos közölte,hogy Rob nem végezhet semmi megeröltetőt.Az eddigi tapasztalataim alapján elég megeröltető lenne…
Ezért minden erőmet összeszedve eltoltam magamtól.Erre egy meglepődött arccal találtam szemben magam.
- Mi a baj?Miért nem akarod? – kérdezte
- Én akarnám,de neked most volt baleseted és hallodtad az orvost.
- Jól van – mondta,miközben arca mostmár egy durcás napközis gyerekéhez hasonlított.
- És anyukád?Biztos nagyon megijedt...- próbáltam elterelni figyelmét,miközben karjai még mindig körém fonódtak.Iszonyatos lelkiismeretfurdalások közepette simúltam hozzá,hiszen ez az egész az én hibám!
- Hát…nem tud róla – mondta ,de reakciómat látva rögtön könyörögni kezdett – ne szólj neki,jó?Nagyon rosszul viselné…ez így neki is sokkal jobb.
- Én értem,de nem lenne jobb,ha tőled tudná meg mi történt,és nem az újságban olvasna valami buta kis történetet az egyszem kisfiáról?
- Onnan nem tudja meg! – mondta egy lehengerlő vigyorral megspékelve.
- Honnan tudod?
- Onnan tudom…hogy senki nem látta.
- Az hogy lehet?
- Úgy,hogy a baleset egy kis utcában történt,ahova előlük menekültem,nem volt idejük beérni engem,így nem tud róla senki…illetve csak Te,Nick,a rendező és persze akikkel koccantam.
- Ekkora mázlit!
- Már ezek előtt is volt egy jel hogy az vagyok… -mondta és gyengéden megcsókolt.
Puha ajkai gyengéden,ám mégis mohón követelték ajkaim.Édes csókjaitól teljes letargiába estem.
Olyan volt,mintha a álmodnék,valószínűleg ez lenne a leggyönyörűbb álom az egész földkerekségen.
Ha ilyen álom létezne…hagynám hogy örökre magávalragadjon,és tovább sodorjon a legmesésebb tájakra.
Teljesen kimerültem a sok aggódástól,utazástól,na és persze Rob kis akciójától.Ernyedten döltem a számomra legcsodálatosabb emberhez a földön.
Minden egyes percért,érintéséért hálat adtam a sorsnak,hogy még van nekem.Amióta megláttam a kórházban ittam minden egyes szavát,csodáltam minden mozdulatát,szinte magamba szívtam bódító illatát.
Látva,hogy nem vagyok már sok mindenre alkalmas,Rob felkapott – amit nem nagyon díjaztam,de ő csak kuncogott rajtam és a szökési kísérletemen – majd bevitt a hálószobába.
A hálószoba valami mesésen nézett ki.
A falak krémszínben pompáztak,a padlót parketta fedte,amin egy gyönyörű fekete szőnyeg pihent.
A szoba közepén egy hatalmas faborítású ágy állt,rajta arany takaró nyújtózkodott végig,előtte két feketére lakkozott doboz volt.
Az ágy két oldalán a plafonról lelógó rizspapír lámpák világították be a hatalmas szobát.
A szoba jobb oldalán egy fekete,bőrhatású kanapé állt,azon két aranyszínű párnával,előtte egy fekete kávézóasztallal.
A kanapé mögött a fal helyett egy sötétített toloajtó állt,amihez aranyszínben tündöklő függöny lógott.
Gyengéden az ágyra fektetett,majd szorosan mellém feküdt.Mivel nem voltam hajlandó a mellkasára feküdni ezért kiegyeztünk egy karon fekvéssel.
Az arcomat kezdte simogatni,néhányszor a nyakamba fúrta arcát és egy csókot lehelt rá.
Amikor már ő is elfáradt az ujjaimmal kezdett játszadozni…ez volt az utolsó dolog amire emlékszem.
A boldog sötétség mohón magával ragadott.
Legalábbis azt hittem,hogy boldog…
Álmomban New York kihalt utcáit jártam.Egy lelket sem láttam,ami egy ilyen nyüzsgő város esetében meglehetősen különös.Már akkor sejthettem volna,hogy valami rossz fog történni.
De ha akartam sem tudtam volna megállni,a lábaim magabiztosan lépdeltek előre.
Előre,valami szörnyű felé…
A hálószoba:
2009. november 3., kedd
26.Fejezet - Breathe You In
Köszönöm a komenteket!
Továbbra is várom őket!!Azt mondom,hogy a következő fejezet akkor kerül fel,ha 15 lesz a komik száma...
Rob csak ott feküdt az ágyban.Az ölében nyugvó kezeit nézte.
Az ajtó nyitásra fel sem nézett.Olyan magányosnak és szomorúnak tűnt.
Szörnyű volt látni,ahogy kuporog,a szívem belefacsarodott a látványba.
Látva,hogy Rob nem tanúsít semmi érdeklődést imént betoppanó látogatója iránt,Nick megszólalt.
- Rob…
- Hmmm? - ” kérdezte”,de nem nézett fel,továbbra is csak kezeit nézte.
- Rob…jött hozzád valaki.
- Nem érdekel .
- Hát,hallodtad Szandra,nem érdekled… - mondta Nick vigyorogva és már nyúlt is a kilincsért.
Abban a pillanatban felkapta fejét,és amikor tekintetünk találkozott,szemei vadul csillogni kezdtek a boldogságtól.
Rob csak ült és mosolygott,mint egy zavarban lévő kisfiú,kellett neki pár pillanat,mire felfogta,hogy tényleg ott vagyok.
- Alex!!! – újjongott és megpróbált kikászálódni az ágyból,de még felülni sem tudott sérült bordái miatt.
Az ágyához rohantam és visszanyomtam az ágyba.
- Robert Pattinson,mit képzelsz,mit csinálsz?! – teremtettem le.
- Csak köszönni akartam neked… - mondta kiskutya szemekkel,majd megfogta kezemet és egy puszit nyomott rá.
Nem tudtam megszólalni,csak néztem ahogy féltve szorongatja kezemet mellkasához.
Rob közelebb kezdett húzni,így kénytelen voltam leülni az ágyára.
- Nagyon hiányoztál! – mondta
- Te is nekem,de nem szeretnéd elmondani,hogy mi történt?
- Öh…hát…khmm…csak egy kis balesetem volt. – hebegte leszegett fejjel.
- Hmm…nem tudtam,hogy az autóbaleset kicsinek számít…
- …
- Miért nem hívtál?Egyáltalán miért kellett elindulnod hozzám? – kérdeztem,közben hatalmas könnycseppek gurultak arcomon.
- Nem akartam hogy aggódj…jaj édesem ne sírj!Látod,hogy jól vagyok!
- Ne csináld ezt többet velem…azt hittem meghaltál. – mondtam mostmár zokogva
Erre nem mondott semmit,csak nyögdécselve felült és mellére vont.Szorosan magához ölelt és a hátamat simogatta.
Arcát csintalanul kunkorodó hajamba fúrta,majd egy csókot lehelt homlokomra.
Amikor már egy kicsit megnyugodtam kicsit eltolt magától és megsimította könnyektöl ázott arcomat.
Úgy elfáradtam,hogy egy kicsit elpilledtem.Az ajtónyitására ébredtem fel Rob karjaiban,aki szintén elszunyókált.
Az orvos volt,hozta Rob zárójelentését.
Elmondta hogy mire kell figyelnem,mit nem csinálhat,mikor jöjjünk vissza és hogyan szedje a fájdalomcsillapítót.
Amikor a doki kiment,Nick és én elkezdtük összeszedni Rob-t és a cuccait.
***
A hotelig sokkal tovább tartott az út.Rob a new york-i Mandarin Oriental hotelban szállt meg
Rögtön a hotel recpciós pultjához mentünk.Megszokhattam volna,hogy mindig gyönyörű helyeken szállásolják el.
Az előcsarnokban egy hatalmas kristálycsillár lógott,alatta egy kristály,üveg szobor magasodott.A lépcső is üvegböl volt,a korlátokkal együtt,amin egy gyönyörű kristály berakásos motívum volt.A padlót fekete márvány borította be.
A recepciós pulthoz sétáltunk,ahol egy kedves arcú férfi állt.
Udvariasan köszönt nekünk,majd Rob megmondta a nevét…Mr.Bambi.
Nehezen,de elfojtottam egy hisztérikus röhögőgörcsöt,amin Rob is jól szórakozott,nem csodálom,mert az arcomat muszáj volt a karjába fúrnom,nehogy elröhögjem magam.
A kulcsot megkaparintva felfelé mentünk a gyönyörű üveglépcsőn,majd beszálltunk a liftbe.
A 45. emeletre mentünk,egyenesen a 115-ös szobához.
Az ajtón belépve mostmár szokásomhoz híven teljesen elvarázsolódtam.Bár a szobának volt néhány szépséghibája…sörös üvegek,csokis papírhegyek és Rob koszos ruhái a földön.És ez még csak a nappali volt…
A nappali hófehér volt,mahagóni betétekkel,hasonló színű parkettával,azon egy barnás szőnyeggel.
Fehér kanapéval,fekete bútorokkal és nagyon sok lámpával,de ezek nélkül is nagyon világos volt a szoba.A kilátás pedig leírhatatlan volt.
A kanapé felett egy gyönyörű elmosódott,barnás festmény lógott.
Nem tudtam sokáig gyönyörködni,mert valaki elterelte a figyelmemet…
Kórházi szoba:
Továbbra is várom őket!!Azt mondom,hogy a következő fejezet akkor kerül fel,ha 15 lesz a komik száma...
Rob csak ott feküdt az ágyban.Az ölében nyugvó kezeit nézte.
Az ajtó nyitásra fel sem nézett.Olyan magányosnak és szomorúnak tűnt.
Szörnyű volt látni,ahogy kuporog,a szívem belefacsarodott a látványba.
Látva,hogy Rob nem tanúsít semmi érdeklődést imént betoppanó látogatója iránt,Nick megszólalt.
- Rob…
- Hmmm? - ” kérdezte”,de nem nézett fel,továbbra is csak kezeit nézte.
- Rob…jött hozzád valaki.
- Nem érdekel .
- Hát,hallodtad Szandra,nem érdekled… - mondta Nick vigyorogva és már nyúlt is a kilincsért.
Abban a pillanatban felkapta fejét,és amikor tekintetünk találkozott,szemei vadul csillogni kezdtek a boldogságtól.
Rob csak ült és mosolygott,mint egy zavarban lévő kisfiú,kellett neki pár pillanat,mire felfogta,hogy tényleg ott vagyok.
- Alex!!! – újjongott és megpróbált kikászálódni az ágyból,de még felülni sem tudott sérült bordái miatt.
Az ágyához rohantam és visszanyomtam az ágyba.
- Robert Pattinson,mit képzelsz,mit csinálsz?! – teremtettem le.
- Csak köszönni akartam neked… - mondta kiskutya szemekkel,majd megfogta kezemet és egy puszit nyomott rá.
Nem tudtam megszólalni,csak néztem ahogy féltve szorongatja kezemet mellkasához.
Rob közelebb kezdett húzni,így kénytelen voltam leülni az ágyára.
- Nagyon hiányoztál! – mondta
- Te is nekem,de nem szeretnéd elmondani,hogy mi történt?
- Öh…hát…khmm…csak egy kis balesetem volt. – hebegte leszegett fejjel.
- Hmm…nem tudtam,hogy az autóbaleset kicsinek számít…
- …
- Miért nem hívtál?Egyáltalán miért kellett elindulnod hozzám? – kérdeztem,közben hatalmas könnycseppek gurultak arcomon.
- Nem akartam hogy aggódj…jaj édesem ne sírj!Látod,hogy jól vagyok!
- Ne csináld ezt többet velem…azt hittem meghaltál. – mondtam mostmár zokogva
Erre nem mondott semmit,csak nyögdécselve felült és mellére vont.Szorosan magához ölelt és a hátamat simogatta.
Arcát csintalanul kunkorodó hajamba fúrta,majd egy csókot lehelt homlokomra.
Amikor már egy kicsit megnyugodtam kicsit eltolt magától és megsimította könnyektöl ázott arcomat.
Úgy elfáradtam,hogy egy kicsit elpilledtem.Az ajtónyitására ébredtem fel Rob karjaiban,aki szintén elszunyókált.
Az orvos volt,hozta Rob zárójelentését.
Elmondta hogy mire kell figyelnem,mit nem csinálhat,mikor jöjjünk vissza és hogyan szedje a fájdalomcsillapítót.
Amikor a doki kiment,Nick és én elkezdtük összeszedni Rob-t és a cuccait.
***
A hotelig sokkal tovább tartott az út.Rob a new york-i Mandarin Oriental hotelban szállt meg
Rögtön a hotel recpciós pultjához mentünk.Megszokhattam volna,hogy mindig gyönyörű helyeken szállásolják el.
Az előcsarnokban egy hatalmas kristálycsillár lógott,alatta egy kristály,üveg szobor magasodott.A lépcső is üvegböl volt,a korlátokkal együtt,amin egy gyönyörű kristály berakásos motívum volt.A padlót fekete márvány borította be.
A recepciós pulthoz sétáltunk,ahol egy kedves arcú férfi állt.
Udvariasan köszönt nekünk,majd Rob megmondta a nevét…Mr.Bambi.
Nehezen,de elfojtottam egy hisztérikus röhögőgörcsöt,amin Rob is jól szórakozott,nem csodálom,mert az arcomat muszáj volt a karjába fúrnom,nehogy elröhögjem magam.
A kulcsot megkaparintva felfelé mentünk a gyönyörű üveglépcsőn,majd beszálltunk a liftbe.
A 45. emeletre mentünk,egyenesen a 115-ös szobához.
Az ajtón belépve mostmár szokásomhoz híven teljesen elvarázsolódtam.Bár a szobának volt néhány szépséghibája…sörös üvegek,csokis papírhegyek és Rob koszos ruhái a földön.És ez még csak a nappali volt…
A nappali hófehér volt,mahagóni betétekkel,hasonló színű parkettával,azon egy barnás szőnyeggel.
Fehér kanapéval,fekete bútorokkal és nagyon sok lámpával,de ezek nélkül is nagyon világos volt a szoba.A kilátás pedig leírhatatlan volt.
A kanapé felett egy gyönyörű elmosódott,barnás festmény lógott.
Nem tudtam sokáig gyönyörködni,mert valaki elterelte a figyelmemet…
Kórházi szoba:
Mandarin Oriental:
Hall:
A nappali:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
.jpg)
