Sziasztok!
Muszáj ezeket leírnom. Először is, nagyon szépen köszönöm a komikat.
Talán furcsán fog hangzani, de életemben nem örültem még ennyi 'nem tetszett'-nek, nem tagadom, a meghökkentés,sokkolás volt a célom, és ezek alapján sikerült is.
Sokszor megfordult a fejemben, hogy happy end legyen,de hamar el is hesegettem ezt. Ha ez is egy olyan töri lett volna, szerintem nem lenne mondanivalója - mert azért reménykedem, hogy van. Elég sok mailt kaptam, miszerint megsírattatam embereket, nagyon sajnálom! (elég szemét vagyok tudom,de azért örülök neki)
Folytatás nem lesz, nem is terveztem. Nagyon szívesen megírnám neketek, de a képzeletemben nem úgy alakulnak Rob számára a dolgok...akkor sem lennétek boldogok.
Anno láttam egy dokumentumfilmet Rowlinggal,és nem tudtam megérteni, hogy lehet az, hogy nem gondolkozott a szereplők jövőjén,mégis tudja mi lesz velük. Mostmár megértem.
A fejemben Rob valamiért nem talál magának "új nőt",de ettől függetlenül boldog életet él,és ennek legfőképpen Olívia az oka.
Valaki egyszer azt mondta, hogy akkor csinálodjól amit csinálsz,ha megosztod az embereket, hiszen ha tök semleges vagy nem gyakoroltál rájuk semmilyen hatást. Remélem azért nincs harag senkivel. :)
Na, nem pofázok tovább. Itt van az új törim, remélem ezt szeretni fogjátok:
http://taintedthought.blogspot.com/
P.s.: Ezt a történetet eleinte Robbal képzeltem,de szerintem elég törije van már. :)
2010. június 21., hétfő
2010. június 16., szerda
53.Fejezet - Until The End Of Time
Hát eljött ez is, a történet vége.Szeretném mindenkinek megköszönni, azoknak akik kommenteltek és azoknak akik rendszeresen olvastak. Nem szeretném sokáig szaporítani a szót...halkan megjegyzem,hogy egy új történetet kezdek írni, :)
Ahogy megláttam őket a szemeim könnybe lábadtak, kellemes melegség terjedt szét bennem. Leírhatatlan érzés volt, az a bizonyos mécses akkor törött el, amikor az egymásba karoló Clairehez és anyukámhoz odalépett Rob, majd szerető családtagként köszöntötték egymást.
Boldogságtól könnyes szemekkel szaladtam rég nem látott édesanyám hívogató ölelésébe. Szorosan tartottuk egymást, egészen addig, amíg nagy meglepődöttségemre valaki hátulról átölelt, így becsatlakozva hozzánk. Amint hátrafordultam és megláttam az illetőt egy jóízű kacagás tört fel belőlem, ugyanis az nem volt más, mint Tom.
- Szia anyuci! – vigyorgott rám szenvtelenül.
- Szia Tom – mosolyogtam vissza.
- Na, menj az asszonytól! – lépett elém Rob.
- Hallottam lányotok lesz – hagyta figyelmen kívül Rob figyelmeztetését – ígérem, mindent megteszek majd, hogy jó férfi mintát mutassak majd neki, és jobb ízlése legyen a férfiak terén, mint az anyjának.
- Ha Van közelébe mész, Én eskü…
- Van? – vágtam közbe – Rob, mit mondtam neked?!
- Van?! – vihogott fel Tom – Ez honnan jött?
- Hát Van, tudod… - hadonászott Rob – mint Van Morisson.
- Jézusom. – lehelte letaglózva Tom és az éppen hozzánk lépő Richard egyszerre.
Elszakadva ettől a beszélgetéstől folytattam a többi családtag és barát üdvözlését. Mindenkinek volt egy - két jó szava hozzánk illetve névötleteik. Éppen egy borzalmas névre várták a reakciómat, amikor Claire megmentett engem, az ebédlőbe invitálva a népes társaságot. A döbbenethullám ismét magával ragadott, édesanyám és Claire éppen szótárakat rakogatott ki minden egyes tányér mellé.
Az ebéd alatt persze felmerültek a régi történetecskék, és persze a babával kapcsolatban felmerülő kérdések is, mint például, az ünnepeket hol töltse majd, de elkerülhetetlen volt a név téma is. A lapok dallamos sercegése betöltötte az ebédlő aprócska falait.
Robbal elégedett mosollyal az arcunkon konstatáltuk, hogy a családtagjaink nyitnak egymás felé, tökéletes harmóniában nyüzsögtek egymással. A legnagyobb mosolyt mégis Tom csalta az arcunkra, halálos komolysággal forgatta a kis könyvecskét, csak azért, hogy udvarolhasson a nagyimnak, aki ezzel szemben önállóan – vagyis szótár segítsége nélkül – magyarázott neki.
Már a desszertnél tartottunk, amikor Richard megszólalt:
- Alex, Rob… Claire, Édesanyád és Én szeretnénk adni nektek valamit – mondta mosolyogva, miközben egy hófehér borítékot adott a kezembe.
Értetlenül pillantottam a szüleinkre, majd Rob szintén fürkésző arcára. Mély levegőt vettem, majd egy sóhaj után kibontottam. Döbbentem pislogtam le a boríték tartalmára, majd magamhoz térve ismét Robra néztem, aki meglepődve nézte azt.
Egy kincses ládikát tartottam a kezeim közt, ami talán a jövőnket rejthette, csak nem az enyémet és Robét…
Egy gyönyörű ház fotóit rejtette a boríték, a mi saját házunkét. A szobák angol stílusban voltak berendezve.
A könnyeim patakokban csordogáltak le arcomról, felpillantottam rájuk, a szemeimet takaró könnyfátyoltól nem láttam sokat, csak a lényeget, ami a legfontosabb számomra, a családomat.
- A ház húsz percnyire van a belvárostól – törte meg Claire szipogásom dallamát – biztonságos környéken van, és elég sok haló van benne, szóval nincs kifogás az unokáink számát illetően .- mondta mosolyogva rendületlenül.
- Rob említette, – kezdte anyukám Robra mosolyogva – hogy nem szeretnétek odaát felnevelni a gyerekeket, és hogy csak addig maradtok ott, amíg megalapítja és beindítja a filmes cégeteket. Ezért úgy gondoltuk, hogy megvesszük nektek a házat közösen, illetve be is rendezzük, hiszen se energiától, se időtök nem lesz majd rá.
***
A következő hónapok az eddigieknél is zűrösebbek voltak, Robbal egyfolytában vitáztunk. Ő mindig velünk akart lenni, de nem hagyhattam, hogy miattunk kerüljön bajba. A veszekedéseink okai is gyarapodtak, Robnak nem tetszett, hogy Tommal és Gerryvel – gyakran mindkettejükkel egyszerre – töltöttem az időmet, a féltékenysége új és sokkal magasabb határokon barangolt, pedig tekintve, hogy terhes voltam az Ő gyerekével, nekem eszembe sem jutott, hogy megcsaljam, vagy bepasizzam.
Valamint az sem tetszett neki, hogy se a díjátadókra, se a forgatásokra nem kísértem el.
Nekem viszont ahhoz nem fület a fogam, hogy Kristennel kellett elhagynia a díjátadót, illetve, hogy Budapestre is követnie kellett a drága Summit kérésére. Nem féltem attól, hogy megcsal, nagyon is tisztában voltam mi a véleménye róla, de egyszerűen már a gondolatát sem bírtam, hogy a közelében van.
A gyufát végül akkor húzta ki, amikor meghívatatta magát anyukámékhoz vacsorára, ugyanis Rob és anyu összebarátkoztak, és miután megtudta, hogy ott forgat ezért minden este nálunk vacsorázott. Azon egy alkalommal, amikor felment, Kristen burkolt célzásokat tett nem csak rám és a terhességemre, az Ő és Rob ”kapcsolatára”, de a családomat is sértegette, szerencsére Rob nem hagyta annyiban a dolgot…
Csak a visszautazásukkor találkoztak, és akkor szemmel láthatóan nem voltak jóban, talán szégyellnem kéne, de különösen jó érzés volt azt látni.
Amint Rob hazajött majdhogynem megszűnt a köztünk lévő feszültség. Az április villámszerű sebességgel röppent el mellettünk, minden percet próbáltunk együtt tölteni, még utoljára. A sors fintora, hogy ezek valóban az utolsó napjaink voltak együtt, csak éppen nem pozitív értelemben…
Szerencsére már a kislányunk nevét is kiválasztottuk, megnyugodhatsz, nem Van lett… Olívia, ez volt az egyetlen név, ami mindkettőnknek tetszett, és ezzel mégsem pecsételjük meg a jövőjét.
Május harmadika, már csak pár napom volt a kiírt időpontig, de mindketten tisztában voltuk vele, hogy mindenórás vagyok, azaz Olívia bármikor elindulhat élete rögös útján.
Rob késő délután jött haza, éppen egy másik könyv adaptációját forgatta, nagyon örültem, hogy az utóbbi időben ilyen volumenű filmekben szerepelt. Ez nem csak a karrierjének, de neki is gyümölcsöző volt, ezekkel megmutathatta mindenkinek milyen színész Ő valójában!
Azok után már senki nem süthette rá az érzékeny vámpír, Edward karakterét.
Én persze borzasztóan izgatott voltam, ha arra gondoltam, hogy nemsokára a kezeimben tarthatom Őt. A szemem fényét, a mindenemet.
Minden egyes holmiját újra hajtogattam, átpakoltam az ajtóhoz készített bőröndömet és persze jogosan álmodoztam.
Rob fáradtan lehuppant mellém a kanapéra, hogy belekezdjen a szokásos programjába, mesélni a Olíviának.
Január óta viszont nem meséket mesélt neki, hanem az életéről, a tapasztalatairól. Egyik este nagyon elgondolkodva fordult felém:
- Mit fog gondolni? – kérdezte kétségbeesetten.
- Kicsoda és mit?
- Hát Olívia, – simogatta meg pocakomat – mit fog rólam gondolni, ha megtudja azt a sok hülyeséget, amit össze-visszafirkáltak?
- Szívem szerintem tudni fogja, hogy azok nem igazak.
- És ha nem, honnan fogja tudni? – ült fel ijedten – Megvan! Majd Én elmondom neki! – csillant fel izgatottan a szeme.
- Oké… - hagytam rá.
Meglepődve tudatosult bennem, hogy ezt ott és azonnal gondolta. Így teltek az estéink, felvilágosítva az Ő kishercegnőjét.
Leírhatatlanul édes látvány volt, ahogy minden alkalommal a hasamra tapasztotta fülét és úgy duruzsolt neki.
- … és olyan hirtelen jött ez az egész, mindenki megőrült és bizarr dolgokat kértek tőlem! Hjaj – sóhajtott fel – azt meséltem már, hogyan kezdtem el színészkedni?
***
Este nagyon hamar magához ölelt a sötétség leple, viszont nem élvezhettem sokáig. 11óra körül éles nyilallásra ébredtem a hasamban, borzasztóan megijedtem, majd néhány pillanattal később tudatosult bennem, hogy elment a magzatvizem.
Óvatosan kimentem a fürdőbe és átvettem a már előre kikészített fehér atlétám és lenge halványsárga szoknyám. Aztán jött a neheze, felébreszteni Robot, de úgy, hogy ne kapjon pánikrohamot, merthogy bármennyire is nyugodtan mondta és mutatta magát tudtam, hogy abban a pillanatban egy perc alatt elillan majd magabiztossága.
Átmentem az Ő oldalára és ráültem az ágy szélére, hason teljesen szétterülve feküdt.
- Rob – simogattam meg a hátát – Rob, szívem!
- Mi van? – dörmögte álmos hangon a párnájába.
- Itt az idő – suttogtam fülébe, mire azonnal kipattant az ágyból, nyakát majd’ kitörve próbálta felrángatni magára farmerét.
…..
Kimerülten pihegtem a magánszobánk ágyában, mellettem Rob feküdt karjaiban Olíviával. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy Ő a mi lányunk, és azért látom annyira gyönyörűnek, de ahogy sorra jöttek a nővérkék, rokonok és barátok, akik nem győztek ámuldozni, meggyőztem magam, hogy az életemben végre alkottam valami gyönyörűt, tökéleteset, leírhatatlant és valamit, ami semmihez sem fogható. Sűrű fekete hajacskája volt és lélegzetelállító kék szemei, csak egy aprócska pici lány volt egy óriási és kegyetlen világban.
Rob éppen visszafektette Őt az ágyam mellett álló ágyacskába, amikor egy nem várt mozzanat megtörte az idilli képet.
A mellkasom őrjítő fájdalom szorította össze, a szívem őrült sebességgel kezdett dörömbölni a mellkasomban, a külvilág megszűnt létezni a számomra.
Nem tudtam, mi történik, semmi nem érdekelt csak az, hogy Olívia jól van-e. A körülöttem lévő gépek heves zajongásba kezdte, ugyan számomra csak halk pityegések voltak csupán.
A szemeim elködösültek, majd teljesen elsötétültek, de utoljára még egy borzalmas látványt szívtam magamba, Rob aggodalmas tekintete megtelik könnyekkel, mondd valamit, de én már rég nem értem, a kezemet szorongatja, majd ismeretlen maszkos alakok vesznek körbe, Őt pedig elszakítják tőlem.
***
Az orvos fáradt sóhajt hallatott, majd megindult az összeölelkező tömeg felé. Amint meglátták az orvost szétszéledtek, így rögtön megtalálhatta, akit keresett, a nő vőlegényét, a gyermek apját.
A férfi szemei élénken vöröslöttek, arca könnyektől csillogott, a jelek szerint éppen hogy csak abbahagyta. Az orvosnak majd’ megszakadt a szíve, de muszáj neki csinálnia…
A férfi vállára tette kezét, finoman megszorította majd belekezdett mondanivalójába.
- Mr. Pattinson, sajnálattal közlöm, hogy a mennyasszonya elhunyt. A szülés következtében komplikációk adódtak, pontosabban magzatvízi embólia lépett fel. Ennek következtében a magzatvíz bekerült a szervezetébe, végül a tüdejében végezte. Sajnos ennek nincsenek előjelei. Kérem, fogadja őszinte részvétemet.
A doktor összeszorult szívvel nézte, ahogy a férfi összerogyva zokog a padlón, a tömeg azonnal megindul felé. Bárhogy is próbálják, nem tudják megnyugtatni, még nekik sem képes elmondani, hogy Ő nincs többé.
Kis idővel később a nővér sajnálkozó arccal odaadja a férfinak az utolsó kincsét, azt aki a mindenséget jelenti számára. Szorosan tartja karjaiban, megfogadja, hogy soha nem engedi, hogy bármi baja történjen.
Lassan leereszkedik egy fotelba, nézi, ahogy a pici mellkasa fel-le jár, ahogy a nap aranyszínűre festi porcelánszerű kis testét. Akaratlanul is elmosolyodik, majd rekedtes hangon megszólal:
- Meséltem már neked, hogyan szerettem bele egy angyalba?
Ahogy megláttam őket a szemeim könnybe lábadtak, kellemes melegség terjedt szét bennem. Leírhatatlan érzés volt, az a bizonyos mécses akkor törött el, amikor az egymásba karoló Clairehez és anyukámhoz odalépett Rob, majd szerető családtagként köszöntötték egymást.
Boldogságtól könnyes szemekkel szaladtam rég nem látott édesanyám hívogató ölelésébe. Szorosan tartottuk egymást, egészen addig, amíg nagy meglepődöttségemre valaki hátulról átölelt, így becsatlakozva hozzánk. Amint hátrafordultam és megláttam az illetőt egy jóízű kacagás tört fel belőlem, ugyanis az nem volt más, mint Tom.
- Szia anyuci! – vigyorgott rám szenvtelenül.
- Szia Tom – mosolyogtam vissza.
- Na, menj az asszonytól! – lépett elém Rob.
- Hallottam lányotok lesz – hagyta figyelmen kívül Rob figyelmeztetését – ígérem, mindent megteszek majd, hogy jó férfi mintát mutassak majd neki, és jobb ízlése legyen a férfiak terén, mint az anyjának.
- Ha Van közelébe mész, Én eskü…
- Van? – vágtam közbe – Rob, mit mondtam neked?!
- Van?! – vihogott fel Tom – Ez honnan jött?
- Hát Van, tudod… - hadonászott Rob – mint Van Morisson.
- Jézusom. – lehelte letaglózva Tom és az éppen hozzánk lépő Richard egyszerre.
Elszakadva ettől a beszélgetéstől folytattam a többi családtag és barát üdvözlését. Mindenkinek volt egy - két jó szava hozzánk illetve névötleteik. Éppen egy borzalmas névre várták a reakciómat, amikor Claire megmentett engem, az ebédlőbe invitálva a népes társaságot. A döbbenethullám ismét magával ragadott, édesanyám és Claire éppen szótárakat rakogatott ki minden egyes tányér mellé.
Az ebéd alatt persze felmerültek a régi történetecskék, és persze a babával kapcsolatban felmerülő kérdések is, mint például, az ünnepeket hol töltse majd, de elkerülhetetlen volt a név téma is. A lapok dallamos sercegése betöltötte az ebédlő aprócska falait.
Robbal elégedett mosollyal az arcunkon konstatáltuk, hogy a családtagjaink nyitnak egymás felé, tökéletes harmóniában nyüzsögtek egymással. A legnagyobb mosolyt mégis Tom csalta az arcunkra, halálos komolysággal forgatta a kis könyvecskét, csak azért, hogy udvarolhasson a nagyimnak, aki ezzel szemben önállóan – vagyis szótár segítsége nélkül – magyarázott neki.
Már a desszertnél tartottunk, amikor Richard megszólalt:
- Alex, Rob… Claire, Édesanyád és Én szeretnénk adni nektek valamit – mondta mosolyogva, miközben egy hófehér borítékot adott a kezembe.
Értetlenül pillantottam a szüleinkre, majd Rob szintén fürkésző arcára. Mély levegőt vettem, majd egy sóhaj után kibontottam. Döbbentem pislogtam le a boríték tartalmára, majd magamhoz térve ismét Robra néztem, aki meglepődve nézte azt.
Egy kincses ládikát tartottam a kezeim közt, ami talán a jövőnket rejthette, csak nem az enyémet és Robét…
Egy gyönyörű ház fotóit rejtette a boríték, a mi saját házunkét. A szobák angol stílusban voltak berendezve.
A könnyeim patakokban csordogáltak le arcomról, felpillantottam rájuk, a szemeimet takaró könnyfátyoltól nem láttam sokat, csak a lényeget, ami a legfontosabb számomra, a családomat.
- A ház húsz percnyire van a belvárostól – törte meg Claire szipogásom dallamát – biztonságos környéken van, és elég sok haló van benne, szóval nincs kifogás az unokáink számát illetően .- mondta mosolyogva rendületlenül.
- Rob említette, – kezdte anyukám Robra mosolyogva – hogy nem szeretnétek odaát felnevelni a gyerekeket, és hogy csak addig maradtok ott, amíg megalapítja és beindítja a filmes cégeteket. Ezért úgy gondoltuk, hogy megvesszük nektek a házat közösen, illetve be is rendezzük, hiszen se energiától, se időtök nem lesz majd rá.
***
A következő hónapok az eddigieknél is zűrösebbek voltak, Robbal egyfolytában vitáztunk. Ő mindig velünk akart lenni, de nem hagyhattam, hogy miattunk kerüljön bajba. A veszekedéseink okai is gyarapodtak, Robnak nem tetszett, hogy Tommal és Gerryvel – gyakran mindkettejükkel egyszerre – töltöttem az időmet, a féltékenysége új és sokkal magasabb határokon barangolt, pedig tekintve, hogy terhes voltam az Ő gyerekével, nekem eszembe sem jutott, hogy megcsaljam, vagy bepasizzam.
Valamint az sem tetszett neki, hogy se a díjátadókra, se a forgatásokra nem kísértem el.
Nekem viszont ahhoz nem fület a fogam, hogy Kristennel kellett elhagynia a díjátadót, illetve, hogy Budapestre is követnie kellett a drága Summit kérésére. Nem féltem attól, hogy megcsal, nagyon is tisztában voltam mi a véleménye róla, de egyszerűen már a gondolatát sem bírtam, hogy a közelében van.
A gyufát végül akkor húzta ki, amikor meghívatatta magát anyukámékhoz vacsorára, ugyanis Rob és anyu összebarátkoztak, és miután megtudta, hogy ott forgat ezért minden este nálunk vacsorázott. Azon egy alkalommal, amikor felment, Kristen burkolt célzásokat tett nem csak rám és a terhességemre, az Ő és Rob ”kapcsolatára”, de a családomat is sértegette, szerencsére Rob nem hagyta annyiban a dolgot…
Csak a visszautazásukkor találkoztak, és akkor szemmel láthatóan nem voltak jóban, talán szégyellnem kéne, de különösen jó érzés volt azt látni.
Amint Rob hazajött majdhogynem megszűnt a köztünk lévő feszültség. Az április villámszerű sebességgel röppent el mellettünk, minden percet próbáltunk együtt tölteni, még utoljára. A sors fintora, hogy ezek valóban az utolsó napjaink voltak együtt, csak éppen nem pozitív értelemben…
Szerencsére már a kislányunk nevét is kiválasztottuk, megnyugodhatsz, nem Van lett… Olívia, ez volt az egyetlen név, ami mindkettőnknek tetszett, és ezzel mégsem pecsételjük meg a jövőjét.
Május harmadika, már csak pár napom volt a kiírt időpontig, de mindketten tisztában voltuk vele, hogy mindenórás vagyok, azaz Olívia bármikor elindulhat élete rögös útján.
Rob késő délután jött haza, éppen egy másik könyv adaptációját forgatta, nagyon örültem, hogy az utóbbi időben ilyen volumenű filmekben szerepelt. Ez nem csak a karrierjének, de neki is gyümölcsöző volt, ezekkel megmutathatta mindenkinek milyen színész Ő valójában!
Azok után már senki nem süthette rá az érzékeny vámpír, Edward karakterét.
Én persze borzasztóan izgatott voltam, ha arra gondoltam, hogy nemsokára a kezeimben tarthatom Őt. A szemem fényét, a mindenemet.
Minden egyes holmiját újra hajtogattam, átpakoltam az ajtóhoz készített bőröndömet és persze jogosan álmodoztam.
Rob fáradtan lehuppant mellém a kanapéra, hogy belekezdjen a szokásos programjába, mesélni a Olíviának.
Január óta viszont nem meséket mesélt neki, hanem az életéről, a tapasztalatairól. Egyik este nagyon elgondolkodva fordult felém:
- Mit fog gondolni? – kérdezte kétségbeesetten.
- Kicsoda és mit?
- Hát Olívia, – simogatta meg pocakomat – mit fog rólam gondolni, ha megtudja azt a sok hülyeséget, amit össze-visszafirkáltak?
- Szívem szerintem tudni fogja, hogy azok nem igazak.
- És ha nem, honnan fogja tudni? – ült fel ijedten – Megvan! Majd Én elmondom neki! – csillant fel izgatottan a szeme.
- Oké… - hagytam rá.
Meglepődve tudatosult bennem, hogy ezt ott és azonnal gondolta. Így teltek az estéink, felvilágosítva az Ő kishercegnőjét.
Leírhatatlanul édes látvány volt, ahogy minden alkalommal a hasamra tapasztotta fülét és úgy duruzsolt neki.
- … és olyan hirtelen jött ez az egész, mindenki megőrült és bizarr dolgokat kértek tőlem! Hjaj – sóhajtott fel – azt meséltem már, hogyan kezdtem el színészkedni?
***
Este nagyon hamar magához ölelt a sötétség leple, viszont nem élvezhettem sokáig. 11óra körül éles nyilallásra ébredtem a hasamban, borzasztóan megijedtem, majd néhány pillanattal később tudatosult bennem, hogy elment a magzatvizem.
Óvatosan kimentem a fürdőbe és átvettem a már előre kikészített fehér atlétám és lenge halványsárga szoknyám. Aztán jött a neheze, felébreszteni Robot, de úgy, hogy ne kapjon pánikrohamot, merthogy bármennyire is nyugodtan mondta és mutatta magát tudtam, hogy abban a pillanatban egy perc alatt elillan majd magabiztossága.
Átmentem az Ő oldalára és ráültem az ágy szélére, hason teljesen szétterülve feküdt.
- Rob – simogattam meg a hátát – Rob, szívem!
- Mi van? – dörmögte álmos hangon a párnájába.
- Itt az idő – suttogtam fülébe, mire azonnal kipattant az ágyból, nyakát majd’ kitörve próbálta felrángatni magára farmerét.
…..
Kimerülten pihegtem a magánszobánk ágyában, mellettem Rob feküdt karjaiban Olíviával. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy Ő a mi lányunk, és azért látom annyira gyönyörűnek, de ahogy sorra jöttek a nővérkék, rokonok és barátok, akik nem győztek ámuldozni, meggyőztem magam, hogy az életemben végre alkottam valami gyönyörűt, tökéleteset, leírhatatlant és valamit, ami semmihez sem fogható. Sűrű fekete hajacskája volt és lélegzetelállító kék szemei, csak egy aprócska pici lány volt egy óriási és kegyetlen világban.
Rob éppen visszafektette Őt az ágyam mellett álló ágyacskába, amikor egy nem várt mozzanat megtörte az idilli képet.
A mellkasom őrjítő fájdalom szorította össze, a szívem őrült sebességgel kezdett dörömbölni a mellkasomban, a külvilág megszűnt létezni a számomra.
Nem tudtam, mi történik, semmi nem érdekelt csak az, hogy Olívia jól van-e. A körülöttem lévő gépek heves zajongásba kezdte, ugyan számomra csak halk pityegések voltak csupán.
A szemeim elködösültek, majd teljesen elsötétültek, de utoljára még egy borzalmas látványt szívtam magamba, Rob aggodalmas tekintete megtelik könnyekkel, mondd valamit, de én már rég nem értem, a kezemet szorongatja, majd ismeretlen maszkos alakok vesznek körbe, Őt pedig elszakítják tőlem.
***
Az orvos fáradt sóhajt hallatott, majd megindult az összeölelkező tömeg felé. Amint meglátták az orvost szétszéledtek, így rögtön megtalálhatta, akit keresett, a nő vőlegényét, a gyermek apját.
A férfi szemei élénken vöröslöttek, arca könnyektől csillogott, a jelek szerint éppen hogy csak abbahagyta. Az orvosnak majd’ megszakadt a szíve, de muszáj neki csinálnia…
A férfi vállára tette kezét, finoman megszorította majd belekezdett mondanivalójába.
- Mr. Pattinson, sajnálattal közlöm, hogy a mennyasszonya elhunyt. A szülés következtében komplikációk adódtak, pontosabban magzatvízi embólia lépett fel. Ennek következtében a magzatvíz bekerült a szervezetébe, végül a tüdejében végezte. Sajnos ennek nincsenek előjelei. Kérem, fogadja őszinte részvétemet.
A doktor összeszorult szívvel nézte, ahogy a férfi összerogyva zokog a padlón, a tömeg azonnal megindul felé. Bárhogy is próbálják, nem tudják megnyugtatni, még nekik sem képes elmondani, hogy Ő nincs többé.
Kis idővel később a nővér sajnálkozó arccal odaadja a férfinak az utolsó kincsét, azt aki a mindenséget jelenti számára. Szorosan tartja karjaiban, megfogadja, hogy soha nem engedi, hogy bármi baja történjen.
Lassan leereszkedik egy fotelba, nézi, ahogy a pici mellkasa fel-le jár, ahogy a nap aranyszínűre festi porcelánszerű kis testét. Akaratlanul is elmosolyodik, majd rekedtes hangon megszólal:
- Meséltem már neked, hogyan szerettem bele egy angyalba?
Vége
2010. június 15., kedd
52.Fejezet - All The Right Moves
Robbal még mindig ölelkezve álltunk a nappalim közepén, amikor valaki örült módjára dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. Pár perccel később Lauren jóvoltából kitárult a váratlan vendégünk előtt a még jócskán remegő ajtó. Tornádó módjára csörtetett át a lakáson, majd dühösen végigmérte döbbent kettősünket. Villámló tekintete után vettem csak észre, hogy nem egyedül jött.
- Jól vagy? – kérdezte még mindig zihálva, mire én megszeppentem bólogattam – Ne csináld ezt velem többet! Megértettük egymást?
A mellettem álló Rob meglepetten pillantgatott kettőnk közt, míg Én úgy álltam ott, mint egy kislány, akit az apja percek múlva megbüntet, és őszintén szólva úgy is éreztem magam.
Lehajtott fejjel tanulmányoztam a parketta mintázatát, és néha-néha felpillantottam, hogy lássam ”apucim” haragja még mindig tombol-e. A csendet a már igencsak mérges hölgyemény szakította meg.
- Bazd meg Gerry, rakj már le! – kapálódzott hevesen még mindig a vállán csüngve.
Ha nem tudtam volna Gerry érzéseiről, felötlött volna bennem a lehetőség, hogy a beszélgetésünkkor épp egy macát csábított el. De a leírások és Gerry elvarázsolt tekintete, illetve behízelgő viselkedése megalapozta bennem a tényt, hogy nem mással, mint Shonaval állok szemben.
Gerry nem túlzott, valóban gyönyörű nő volt. Világos bőre, hosszú, egyenes szőkés-barna haja, kék szemei és karcsú, izmos teste volt, amit a feszes ruhái még jobban kihangsúlyoztak.
Hosszú percekig néztük egymást, nem tudtam leolvasni semmit az arcáról, pedig azt vártam, hogy az utálat vagy a megvetés jeleivel fogom találkozni. Arra viszont végképp nem számítottam, hogy elmosolyodik, majd nehézkesen kihúzza kezét Gerryéből és elindul felém, hogy szorosan magához öleljen.
- Gerry már sokat mesélt rólad. – mondta kedvesen, miután elengedett – óh, és gratulálok a babához!
- Köszönjük – néztem félve Rob felé, azt vártam, hogy abban a pillanatban fogja felfogni a tényt, hogy apa lesz, és majd idegesen a haját fogja tépkedni, de nem így történt, bambán vigyorogva nézett maga elé – Én is sokat hallottam már rólad. – viszonoztam mosolyát.
Miután Gerry milliószor megígértette velem, hogy nem ijesztek rá többször, illetve, hogy mindig beszámolok neki az egészségünkről. A hangneme miatt még Rob is megígérte, hogy tájékoztatni fogja hogylétéről, mondanom sem kell, hogy Gerry-t ez mennyire érdekelte…
Szerencséjére mielőtt még péppé verhette volna, tisztáztuk a helyzetet, de attól függetlenül Gerry még mindig bizalmatlanul méregette Őt.
Mielőtt a díszes társaság elhagyta a lakásomat halkan megjegyezte egy levakarhatatlan vigyorral az arcán, hogy Ő és Shona hivatalosan is végre egy pár.
***
A következő két hónap felfoghatatlanul gyorsan eltelt, veszekedésekkel tele. Ugyanis édesanyám nem repesett az örömtől, nem úgy, mint Rob családja, náluk mindenki izgatottan várta a jövevényt. Persze Ők is elmondták, hogy azt hitték, hogy először összeházasodunk, és majd csak azután ajándékozzuk meg őket unokákkal, de mivel már úton volt, ezért eltekintettek ettől, persze csak sok unoka fejében.
Ezzel el is érkeztünk ahhoz, amiért Én és Rob vitáztunk, a házasság. Nem akartam, hogy azért vegyen el, mert gyerekünk lesz, hiába bizonygatta, hogy nem miatta venne el, és hogy egy jó ideje már tervezte, én nem hittem neki. Végül én győztem, így megállapodtunk, hogy amint a baba elmúlt 1 éves, és még mindig akarjuk, akkor meglépjük. Ha tudtam volna, hogy… akkor megteszem. Az egyetemen is halasztást kértem, Rob aznap, hogy visszajött azzal a lendülettel hozzám is költözött, felmondta az albérlete szerződését, így az én lakásomból kezdtük el keresni a mi kis családi fészkünket.
Na, de már nem kell sokat várnod, nemsokára minden kiderül.
Az idő már December közepe felé igyekezett rohamos léptekkel, Én tizenhat hetes terhesként küzdöttem. Merthogy küzdenem kellett, a médiával, saját magammal és a várandósággal, a karácsonyi hazautazásunk megszervezésével, de legfőképpen Robbal.
Nem tudom, hogy a hormonjaim miatt, vagy tényleg Ő volt annyira kibírhatatlan…
Eleinte édesnek tartottam, hogy annyira figyel ránk, de amikor négy réteg ruhával volt csak hajlandó kiengedni az ajtón, a laza 25 fokos melegbe, akkor már igencsak elegem volt a gondoskodásából.
Az elutazásunk előtt hivatalosak voltunk az orvoshoz, pontban 3 órakor, a szokásos vizsgálatok miatt. Május hatodikára voltam kiírva, így volt még egy kis időnk.
Ezt a vizsgálatot különösen vártuk, hiszen megtudhattuk a baba nemét, nem mellesleg ezzel egy időben megkezdődhetett a nagy névháború.
A Cedar-Sinai kórház egyik üvegből készült várótermében kellett várnunk, pár perc múlva behívott minket Rosie, a doktornőnk asszisztense. Nagyon kedves hölgy volt, csillogó barna szemei és világosbarna haja volt, amit mindig laza kontyba fogott össze. Mindig mosolygós szemekkel invitált be minket a szobába, most sem történt másként.
Felültem az asztalra, és érdeklődve néztem Robot, aki mindig egy parafatáblát nézegetett akárhányszor vizsgálatra jöttünk. A táblán a doktornő által világra hozott kisbabák képei díszelegtek.
Dr. Webster – az orvosunk - nem váratott meg minket sokáig, őszinte mosollyal az arcán toppant be a kartonunkkal a hóna alatt, majd meg is kezdte a vizsgálatot.
Megmérte a pocakomat, a vérnyomásomat, megbeszéltük az utazással járó teendőket, és végül már csak az ultrahang maradt.
Rob, mint mindig most is idegesen túrt a hajába, míg a másik kezében az én kezemet tartotta szorosan.
- A babának nagyon jó kedve van, nézzék – mutatott a képernyőre – mosolyog a kis huncut. – kuncogott fel csilingelő hangján – Minden rendben van, szeretnék tudni a nemét?
- Igen! – mondtuk egyszerre.
- Akkor lássuk… - mondta, miközben lassan lefelé haladt a műszerrel – Gratulálok, kislányuk van!
- Ezaz!! – szorította meg a kezemet Rob.
A kocsiban ülve már láttam, hogy valamit kérdezni akar, a következő pillanatban ez be is igazolódott.
- Akkor beszélhetünk végre a nevekről? – kérdezte türelmetlenül a kormányt szorongatva.
- Persze – bólogattam beletörődve.
- Oké, ez egy unisex név… Van, na, mit szólsz?
- Te már most utálod a gyereket?? Azt nem csak a kamaszodáskor szokták elkezdeni?
- Mi bajod van vele, ez egy tök jó név!
- Ne szívassuk már, elég nagy átok lesz neki, ha a Te csámpás lábaidat örökli – csipkelődtem pimaszul.
- Hmm… igazad van, vagy lehet, hogy nem fogja felérni a polcokat…
- Már mondtam, hogy régen felértem, a polcok a hibásak!
- Persze szívem, persze. – szorította meg kuncogva a combomat.
A nap hátralévő részében a neveken veszekedve pakoltuk be az utolsó holmiijainkat, majd később ezt a tíz órakor induló gépünkig folytattuk.
A gépen hamar elnyomott az álom, bár nem volt egyszerű dolga, Rob alaposan körbetekert egy takaróval, a lábaimat és a kezemet pedig szorosan az ölében tartotta, nem voltuk valami hétköznapi látvány, pláne, hogy még a beanieét is a szeméig lehúzta.
A hosszú és fárasztó repülőút után egyenesen a szállodánkba mentünk, amiért Claire neheztelt is ránk. Teljesen nevetségesnek és képtelennek tartotta, hogy egy szállodában lakjunk, a lesifotósok miatt, amikor lehetnénk náluk is, csak a család érdekében döntöttünk így. Nem hiányzott, hogy még karácsonykor is az ablakunk előtt táborozzanak le azok az élősködők.
Amint felértünk a szobánkba ledobtuk a csomagjainkat, és már feküdtünk is le a hatalmas pihe-puha ágyunkba, hogy másnap át tudjuk vészelni a családi banzájt. Elalvás előtt Rob elvégezte a szokásos rituáléját a babával, ami az esti mesélést takarta.
***
Reggel a nap vakító napsugarai ébresztettek fel mély álmomból. Rob már felszínesen szuszogott, ami azt jelentette, hogy kezdett ébredezni.
Miután kirángattam az ágyból, és összekaptuk magunkat elindultunk a Pattinson házba. Amikor megérkeztünk az egész család a nyakamban, jobban mondva a hasamon lógott, mindenki ölelgetett és a babáról kérdezgetett, vagy éppen hozzá duruzsoltak.
Az egész lakásban terjengett Claire műveinek íncsiklandó illata, de nem tudtuk sokáig ízlelgetni azt, mert a lányok türelmetlenül a nappali felé kezdtek lökdösni engem és Robot.
Értetlenül, ám mégis kíváncsian tipegtem a szoba felé, Robbal szorosan az oldalamon.
Mielőtt még átléptük a nappali küszöbét halk suttogást hallottam. Szinte óráknak tűnt, de amikor beléptem leesett az állam, arra végképp nem számítottam. Ott volt mindenki, szó szerint mindenki, Tomtól kezdve egészen az anyukámig…
- Jól vagy? – kérdezte még mindig zihálva, mire én megszeppentem bólogattam – Ne csináld ezt velem többet! Megértettük egymást?
A mellettem álló Rob meglepetten pillantgatott kettőnk közt, míg Én úgy álltam ott, mint egy kislány, akit az apja percek múlva megbüntet, és őszintén szólva úgy is éreztem magam.
Lehajtott fejjel tanulmányoztam a parketta mintázatát, és néha-néha felpillantottam, hogy lássam ”apucim” haragja még mindig tombol-e. A csendet a már igencsak mérges hölgyemény szakította meg.
- Bazd meg Gerry, rakj már le! – kapálódzott hevesen még mindig a vállán csüngve.
Ha nem tudtam volna Gerry érzéseiről, felötlött volna bennem a lehetőség, hogy a beszélgetésünkkor épp egy macát csábított el. De a leírások és Gerry elvarázsolt tekintete, illetve behízelgő viselkedése megalapozta bennem a tényt, hogy nem mással, mint Shonaval állok szemben.
Gerry nem túlzott, valóban gyönyörű nő volt. Világos bőre, hosszú, egyenes szőkés-barna haja, kék szemei és karcsú, izmos teste volt, amit a feszes ruhái még jobban kihangsúlyoztak.
Hosszú percekig néztük egymást, nem tudtam leolvasni semmit az arcáról, pedig azt vártam, hogy az utálat vagy a megvetés jeleivel fogom találkozni. Arra viszont végképp nem számítottam, hogy elmosolyodik, majd nehézkesen kihúzza kezét Gerryéből és elindul felém, hogy szorosan magához öleljen.
- Gerry már sokat mesélt rólad. – mondta kedvesen, miután elengedett – óh, és gratulálok a babához!
- Köszönjük – néztem félve Rob felé, azt vártam, hogy abban a pillanatban fogja felfogni a tényt, hogy apa lesz, és majd idegesen a haját fogja tépkedni, de nem így történt, bambán vigyorogva nézett maga elé – Én is sokat hallottam már rólad. – viszonoztam mosolyát.
Miután Gerry milliószor megígértette velem, hogy nem ijesztek rá többször, illetve, hogy mindig beszámolok neki az egészségünkről. A hangneme miatt még Rob is megígérte, hogy tájékoztatni fogja hogylétéről, mondanom sem kell, hogy Gerry-t ez mennyire érdekelte…
Szerencséjére mielőtt még péppé verhette volna, tisztáztuk a helyzetet, de attól függetlenül Gerry még mindig bizalmatlanul méregette Őt.
Mielőtt a díszes társaság elhagyta a lakásomat halkan megjegyezte egy levakarhatatlan vigyorral az arcán, hogy Ő és Shona hivatalosan is végre egy pár.
***
A következő két hónap felfoghatatlanul gyorsan eltelt, veszekedésekkel tele. Ugyanis édesanyám nem repesett az örömtől, nem úgy, mint Rob családja, náluk mindenki izgatottan várta a jövevényt. Persze Ők is elmondták, hogy azt hitték, hogy először összeházasodunk, és majd csak azután ajándékozzuk meg őket unokákkal, de mivel már úton volt, ezért eltekintettek ettől, persze csak sok unoka fejében.
Ezzel el is érkeztünk ahhoz, amiért Én és Rob vitáztunk, a házasság. Nem akartam, hogy azért vegyen el, mert gyerekünk lesz, hiába bizonygatta, hogy nem miatta venne el, és hogy egy jó ideje már tervezte, én nem hittem neki. Végül én győztem, így megállapodtunk, hogy amint a baba elmúlt 1 éves, és még mindig akarjuk, akkor meglépjük. Ha tudtam volna, hogy… akkor megteszem. Az egyetemen is halasztást kértem, Rob aznap, hogy visszajött azzal a lendülettel hozzám is költözött, felmondta az albérlete szerződését, így az én lakásomból kezdtük el keresni a mi kis családi fészkünket.
Na, de már nem kell sokat várnod, nemsokára minden kiderül.
Az idő már December közepe felé igyekezett rohamos léptekkel, Én tizenhat hetes terhesként küzdöttem. Merthogy küzdenem kellett, a médiával, saját magammal és a várandósággal, a karácsonyi hazautazásunk megszervezésével, de legfőképpen Robbal.
Nem tudom, hogy a hormonjaim miatt, vagy tényleg Ő volt annyira kibírhatatlan…
Eleinte édesnek tartottam, hogy annyira figyel ránk, de amikor négy réteg ruhával volt csak hajlandó kiengedni az ajtón, a laza 25 fokos melegbe, akkor már igencsak elegem volt a gondoskodásából.
Az elutazásunk előtt hivatalosak voltunk az orvoshoz, pontban 3 órakor, a szokásos vizsgálatok miatt. Május hatodikára voltam kiírva, így volt még egy kis időnk.
Ezt a vizsgálatot különösen vártuk, hiszen megtudhattuk a baba nemét, nem mellesleg ezzel egy időben megkezdődhetett a nagy névháború.
A Cedar-Sinai kórház egyik üvegből készült várótermében kellett várnunk, pár perc múlva behívott minket Rosie, a doktornőnk asszisztense. Nagyon kedves hölgy volt, csillogó barna szemei és világosbarna haja volt, amit mindig laza kontyba fogott össze. Mindig mosolygós szemekkel invitált be minket a szobába, most sem történt másként.
Felültem az asztalra, és érdeklődve néztem Robot, aki mindig egy parafatáblát nézegetett akárhányszor vizsgálatra jöttünk. A táblán a doktornő által világra hozott kisbabák képei díszelegtek.
Dr. Webster – az orvosunk - nem váratott meg minket sokáig, őszinte mosollyal az arcán toppant be a kartonunkkal a hóna alatt, majd meg is kezdte a vizsgálatot.
Megmérte a pocakomat, a vérnyomásomat, megbeszéltük az utazással járó teendőket, és végül már csak az ultrahang maradt.
Rob, mint mindig most is idegesen túrt a hajába, míg a másik kezében az én kezemet tartotta szorosan.
- A babának nagyon jó kedve van, nézzék – mutatott a képernyőre – mosolyog a kis huncut. – kuncogott fel csilingelő hangján – Minden rendben van, szeretnék tudni a nemét?
- Igen! – mondtuk egyszerre.
- Akkor lássuk… - mondta, miközben lassan lefelé haladt a műszerrel – Gratulálok, kislányuk van!
- Ezaz!! – szorította meg a kezemet Rob.
A kocsiban ülve már láttam, hogy valamit kérdezni akar, a következő pillanatban ez be is igazolódott.
- Akkor beszélhetünk végre a nevekről? – kérdezte türelmetlenül a kormányt szorongatva.
- Persze – bólogattam beletörődve.
- Oké, ez egy unisex név… Van, na, mit szólsz?
- Te már most utálod a gyereket?? Azt nem csak a kamaszodáskor szokták elkezdeni?
- Mi bajod van vele, ez egy tök jó név!
- Ne szívassuk már, elég nagy átok lesz neki, ha a Te csámpás lábaidat örökli – csipkelődtem pimaszul.
- Hmm… igazad van, vagy lehet, hogy nem fogja felérni a polcokat…
- Már mondtam, hogy régen felértem, a polcok a hibásak!
- Persze szívem, persze. – szorította meg kuncogva a combomat.
A nap hátralévő részében a neveken veszekedve pakoltuk be az utolsó holmiijainkat, majd később ezt a tíz órakor induló gépünkig folytattuk.
A gépen hamar elnyomott az álom, bár nem volt egyszerű dolga, Rob alaposan körbetekert egy takaróval, a lábaimat és a kezemet pedig szorosan az ölében tartotta, nem voltuk valami hétköznapi látvány, pláne, hogy még a beanieét is a szeméig lehúzta.
A hosszú és fárasztó repülőút után egyenesen a szállodánkba mentünk, amiért Claire neheztelt is ránk. Teljesen nevetségesnek és képtelennek tartotta, hogy egy szállodában lakjunk, a lesifotósok miatt, amikor lehetnénk náluk is, csak a család érdekében döntöttünk így. Nem hiányzott, hogy még karácsonykor is az ablakunk előtt táborozzanak le azok az élősködők.
Amint felértünk a szobánkba ledobtuk a csomagjainkat, és már feküdtünk is le a hatalmas pihe-puha ágyunkba, hogy másnap át tudjuk vészelni a családi banzájt. Elalvás előtt Rob elvégezte a szokásos rituáléját a babával, ami az esti mesélést takarta.
***
Reggel a nap vakító napsugarai ébresztettek fel mély álmomból. Rob már felszínesen szuszogott, ami azt jelentette, hogy kezdett ébredezni.
Miután kirángattam az ágyból, és összekaptuk magunkat elindultunk a Pattinson házba. Amikor megérkeztünk az egész család a nyakamban, jobban mondva a hasamon lógott, mindenki ölelgetett és a babáról kérdezgetett, vagy éppen hozzá duruzsoltak.
Az egész lakásban terjengett Claire műveinek íncsiklandó illata, de nem tudtuk sokáig ízlelgetni azt, mert a lányok türelmetlenül a nappali felé kezdtek lökdösni engem és Robot.
Értetlenül, ám mégis kíváncsian tipegtem a szoba felé, Robbal szorosan az oldalamon.
Mielőtt még átléptük a nappali küszöbét halk suttogást hallottam. Szinte óráknak tűnt, de amikor beléptem leesett az állam, arra végképp nem számítottam. Ott volt mindenki, szó szerint mindenki, Tomtól kezdve egészen az anyukámig…
2010. június 12., szombat
51.Fejezet - Ignorance / Don't Wake Me Up
A nap meleg napsugarai villámgyorsan cikáztak a köztünk beállt csendben, megvilágítva azt az aprócska tényt, hogy egy kis életet hordok a szívem alatt. Néhány perc után Lauren ismét megszólalt.
- Hát…hú. én…én tudom, hogy köztetek most valami nem klappol, de én mégis nagyon örülök neki, ugye azért Te is örülsz? – kérdezte mosolyogva, miközben megszorította eddig az asztalon pihenő kezemet.
Bárhogy is próbáltam volna tagadni, a dolgok állásától eltekintve nagyon is örültem ennek a hírnek, mindig is arra vágytam, hogy anya lehessek. Egy dolog volt, ami felett nem tudtam napirendre térni, az pedig nem volt más, mint Rob. Igaz, még csak pár perce tudtam, hogy gyerekünk lesz, de az első gondolatok a fejemben mind Robhoz kötődtek. És ezek nem voltak épp a legoptimistábbak…
Teli voltam félelmekkel, furcsa mód, nem a babával kapcsolatban, hogy jó anya leszek-e vagy sem, sokkal inkább azon rágódtam, hogy Rob viselkedésével hogyan viszonyuljak ehhez az új és maradandó helyzethez.
Hiszen Rob a gyerek apja, joga van tudni róla, és lehet, szeretne is a része lenni a pici életének, a gyereknek pedig szüksége van apára, nálam jobban senki nem tudja, nekem is szükségem lett volna az édesapámra, bár tudva, hogy milyen, sokkal jobban jártam így…
Bár lehet a babának is jobb lenne, ha távol maradna az apjától és a zűrzavartól, ami körülötte van, valószínűleg Robnak nem kell egy kis becsúszott hiba a karriere kezdetén… És mi van, ha Rob is olyan apa lenne, mint amilyen az enyém? Hát köszönöm, de abból nem kérek, nem fogom hagyni, hogy úgy járjon, mint Én!
Gyorsan elhessegettem a baljós, és keserű gondolatokat, melyek a fejemben kavarogtak, megmérgezve azt, ami ezentúl a legfontosabb az életemben.
- Persze, hogy örülök! – mosolyodtam el én is.
- Akkor jó, mikor mondod el neki? Várj, és hogyan ?? – kíváncsiskodott barátnőm izgatottan.
- Hát, nem biztos, hogy elmondom neki…
- De Alex! – hökkent meg Lauren, a kelleténél kicsit hangosabban.
- Nincs semmi de… és még különben sem döntöttem el véglegesen.
- Oké, Te tudod… - sóhajtott fel.
***
Miután Lauren belém erőltetett némi ételt, majd egész délután babaüzletekbe ráncigált be örömittasan sikongatva a már felvilágosított Whitneyvel egyetemben, hazaesve elérkezetnek láttam az időt, hogy közöljem a hírt Gerryvel is, aki a telefonom kijelzője alapján egész nap hívogatott.
Normális körülmények között nem avattam volna még be, de mivel tizenháromszor hívott, és az utóbbi időben számíthattam rá, ezalatt az idő alatt pedig kiderült, hogy aggódik értem, így ugyan félve, de felhívtam, hiszen ennyivel tartoztam neki a kedvességéért cserében. Egy nagy sóhaj után tárcsázni kezdtem a számot, lelkiekben próbáltam felkészülni életem egyik legkellemetlenebb beszélgetésére. Ezalatt barátnőim csilingelő nevetéssel ugrálták körül a lakást.
Próbáltam Gerryvel a legnyugodtabban beszélni, a legsablonosabb témákról, ezzel is elhúzva a vallomásom elrebegését. Whitney sebesen haladt el mellettem, ezzel furcsa lökést adva, hogy elmondjam rosszulléteim okozóját.
- Terhes vagyok. – leheltem összeszorított szemekkel.
- Hú… akkor most gyereked lesz? – tette fel meglepetten a butácska kérdést.
- Azt hiszem, tudod azt hallottam, – halkítottam le a hangom - hogy a terhességből gyakran gyerek lesz… – kuncogtam fel.
- M-miicsoda? – hebegte egy váratlan hang.
Ijedten fordultam hátra, a nappalim küszöbén Rob ácsorgott. Borzasztóan festett, ha a váratlan meglepetéstől magamhoz tudtam volna térni biztos a nyakába ugrom, majd aggodalmasan körbeugrálom. A fején egy igencsak viseltes sapka terpeszkedett, az inge félregombolva, a nadrágja porosan, kicsit szakadtan lógott testén, a szemei alatt sötét, mély karikák kergették egymást.
A külvilág megszűnt létezni, a kezemben még mindig görcsösen szorongattam a telefont, amiből érthetetlen duruzsolás és morajlások hallatszottak ki. Meredten álltunk farkasszemet nézve egymással, a szívdobogásom lüktetését a füleimben hallottam, a torkom összeszorult, a kezeim alig észrevehető remegésbe kezdtek.
Kellemetlen kettőség uralkodott bennem, egyfelől boldog voltam, mert láttam Őt, másfelől viszont leírhatatlanul dühös voltam rá és magamra egyaránt. Mérges voltam rá, mert elfelejtkezett rólam, aztán szó nélkül beállított és most, hogy kiderült gyerekünk lesz, nem szólt semmit. És mérges voltam magamra, mert a történtek után nem kerestem meg, ráadásul még örültem is, hogy láthatom!
Legszívesebben megráztam volna, hogy mondjon már valamit! Egy valamiben biztos voltam: ha Ő nem akarja a babát, akkor is megtartom, neki arról nem kellesz tudnia…
- Miatta voltál kikapcsolva? Ezért nem akartál velem beszélni? – törte meg a köztünk beálló csendet rekedtes hangjával.
- Mi?
- A babánk miatt nem akartál velem beszélni?
- Ezt meg honnan veszed?
- Hát, már jó néhány napja, hogy nem tudtam veled beszélni, gondoltam emiatt… de. ha nem a baba miatt, akkor miért? – tördelte idegesen a kezeit.
Az örömöm elpárolgott, helyette a zabolázhatatlan dühöm gyarapodott, mindent elsöprő tűzként tombolt bennem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy nem hív és azután egy ilyen gyenge hazugsággal próbálkozott be, azt hittem van annyira jó színész, hogy egy ilyen szituációból könnyedén kihúzza magát…
Ráadásul nyíltan rámkeni az Ő sarát! Kész, elpattant az a bizonyos utolsó…
- Hát, ez nevetséges! Számtalanszor hívtalak, de Te mindig ”nagyon elfoglalt voltál”, annyira, hogy még visszahívni sem tudtál, és akkor még Te vonsz kérdőre?! – hadonásztam hevesen, teljesen kikeltem magamból.
Rob megszeppenten pislogott rám a pillái alól, nem csodálkoztam volna, ha sikongatva kiszalad az ajtón a cuccait otthagyva.
- Hívtál? Én nem láttam, hogy hívtál volna… Én viszont percenként hívtalak, de folyton ki voltál kapcsolva. - suttogta félénken.
***
Nem kellett sokáig gondolkoznunk, hogy rájöjjünk, kinek köszönhetjük az elmúlt napokat, Kristennek.
Bárhogy is gondolkoztunk, a miértjére soha nem jöttünk rá, és őszintén szólva, nem is akartam tudni róla, sőt, beszélni sem óhajtottam vele. Robnak ezzel szemben teljesen más volt a véleménye…
Ezalatt a kis intermezzo alatt Lauren és Whitney csöndesen figyelték a kettősünket, a kanapé puha párnái között.
- Szóval – kezdett felém lépdelni egy féloldalas mosollyal az arcán – akkor gyerekünk lesz? – kérdezte csillogó szemekkel.
Karjait szorosan a derekam köré fonta, majd a válaszomat meg se várva végre megcsókolt.
Hozzábújva merültem el csókjaink tengerében, leírhatatlanul jó érzés volt a karjai közt, ahogy ott álltunk volt egy különös előérzetem, miszerint Rob jó apa lesz,és bármi is történjen, számíthatok majd rá.
Talán ez nem tűnik a legjobb döntésnek, sőt enyhén szólva naivnak, de most már bizton állíthatom, hogy a megérzéseim nem csaltak.
A boldogságom mellett felütötte bennem fejét az a kellemetlen érzés, amit lelkiismeret furdalásnak hívunk, borzasztóan éreztem magam, amiért azt gondoltam, hogy képes lenne így elbánni velem. Ezért az átlagosnál is jobban éreztem a szükségét, hogy boldoggá tegyem Őt, bár mint már mondtam nektek, ez nem fog sokáig tartani.
*** 1 héttel ezelőtt ***
A hotel 426-os szobájának ajtaján türelmetlen kopogásba kezdett a lány. A férfi morgolódva kelt föl a kényelmes bőrfotelből, ahol éppen kedvenc könyve olvasásában zavarták meg.
Miután beletúrt amúgy is kócos hajába, unottan lenyomta ajtajának kilincsét. Az ajtó épphogy csak kinyílt, de a lány rögtön benyomult a szűk kis résen.
A férfi zavarodottan nézett le rá, nem értette mire fel ez a nagy sietség, a fejében történő savanyú kommentek alapján felötlött benne a gondolat, hogy vele van a baj, hiszen amíg vele volt a szerelme sokkal jobb kedve volt. Így hát egy kedves mosolyt erőltetett megviselt arcára.
A lány morcosan elhadarta neki, hogy a két szobával arrébb fekvő szobája ajtaját nem tudja kinyitni. Nagyot sóhajtva, kedvtelenül indult el a makacs ajtó felé.
Amint kilépett az ajtón, a lány az asztalon heverő telefonjához sietett, céltudatosan kereste ki a nevet, de a telefon váratlanul rezegni kezdett, felvette, még mielőtt megszólalhatott volna a csengőhang, amilyen gyorsan lerázta a férfi barátnőjét, majd ismét visszatért a nő számához, grimaszolva átírta az utolsó számot, míg az igazi számot az Ő telefonjára irányította.
Egy gúnyos mosoly kíséretében lerakta a készüléket és a férfi után sietett, minél hamarabb elhagyva a szobát, vissza a mit sem sejtő férfihoz.
- Hát…hú. én…én tudom, hogy köztetek most valami nem klappol, de én mégis nagyon örülök neki, ugye azért Te is örülsz? – kérdezte mosolyogva, miközben megszorította eddig az asztalon pihenő kezemet.
Bárhogy is próbáltam volna tagadni, a dolgok állásától eltekintve nagyon is örültem ennek a hírnek, mindig is arra vágytam, hogy anya lehessek. Egy dolog volt, ami felett nem tudtam napirendre térni, az pedig nem volt más, mint Rob. Igaz, még csak pár perce tudtam, hogy gyerekünk lesz, de az első gondolatok a fejemben mind Robhoz kötődtek. És ezek nem voltak épp a legoptimistábbak…
Teli voltam félelmekkel, furcsa mód, nem a babával kapcsolatban, hogy jó anya leszek-e vagy sem, sokkal inkább azon rágódtam, hogy Rob viselkedésével hogyan viszonyuljak ehhez az új és maradandó helyzethez.
Hiszen Rob a gyerek apja, joga van tudni róla, és lehet, szeretne is a része lenni a pici életének, a gyereknek pedig szüksége van apára, nálam jobban senki nem tudja, nekem is szükségem lett volna az édesapámra, bár tudva, hogy milyen, sokkal jobban jártam így…
Bár lehet a babának is jobb lenne, ha távol maradna az apjától és a zűrzavartól, ami körülötte van, valószínűleg Robnak nem kell egy kis becsúszott hiba a karriere kezdetén… És mi van, ha Rob is olyan apa lenne, mint amilyen az enyém? Hát köszönöm, de abból nem kérek, nem fogom hagyni, hogy úgy járjon, mint Én!
Gyorsan elhessegettem a baljós, és keserű gondolatokat, melyek a fejemben kavarogtak, megmérgezve azt, ami ezentúl a legfontosabb az életemben.
- Persze, hogy örülök! – mosolyodtam el én is.
- Akkor jó, mikor mondod el neki? Várj, és hogyan ?? – kíváncsiskodott barátnőm izgatottan.
- Hát, nem biztos, hogy elmondom neki…
- De Alex! – hökkent meg Lauren, a kelleténél kicsit hangosabban.
- Nincs semmi de… és még különben sem döntöttem el véglegesen.
- Oké, Te tudod… - sóhajtott fel.
***
Miután Lauren belém erőltetett némi ételt, majd egész délután babaüzletekbe ráncigált be örömittasan sikongatva a már felvilágosított Whitneyvel egyetemben, hazaesve elérkezetnek láttam az időt, hogy közöljem a hírt Gerryvel is, aki a telefonom kijelzője alapján egész nap hívogatott.
Normális körülmények között nem avattam volna még be, de mivel tizenháromszor hívott, és az utóbbi időben számíthattam rá, ezalatt az idő alatt pedig kiderült, hogy aggódik értem, így ugyan félve, de felhívtam, hiszen ennyivel tartoztam neki a kedvességéért cserében. Egy nagy sóhaj után tárcsázni kezdtem a számot, lelkiekben próbáltam felkészülni életem egyik legkellemetlenebb beszélgetésére. Ezalatt barátnőim csilingelő nevetéssel ugrálták körül a lakást.
Próbáltam Gerryvel a legnyugodtabban beszélni, a legsablonosabb témákról, ezzel is elhúzva a vallomásom elrebegését. Whitney sebesen haladt el mellettem, ezzel furcsa lökést adva, hogy elmondjam rosszulléteim okozóját.
- Terhes vagyok. – leheltem összeszorított szemekkel.
- Hú… akkor most gyereked lesz? – tette fel meglepetten a butácska kérdést.
- Azt hiszem, tudod azt hallottam, – halkítottam le a hangom - hogy a terhességből gyakran gyerek lesz… – kuncogtam fel.
- M-miicsoda? – hebegte egy váratlan hang.
Ijedten fordultam hátra, a nappalim küszöbén Rob ácsorgott. Borzasztóan festett, ha a váratlan meglepetéstől magamhoz tudtam volna térni biztos a nyakába ugrom, majd aggodalmasan körbeugrálom. A fején egy igencsak viseltes sapka terpeszkedett, az inge félregombolva, a nadrágja porosan, kicsit szakadtan lógott testén, a szemei alatt sötét, mély karikák kergették egymást.
A külvilág megszűnt létezni, a kezemben még mindig görcsösen szorongattam a telefont, amiből érthetetlen duruzsolás és morajlások hallatszottak ki. Meredten álltunk farkasszemet nézve egymással, a szívdobogásom lüktetését a füleimben hallottam, a torkom összeszorult, a kezeim alig észrevehető remegésbe kezdtek.
Kellemetlen kettőség uralkodott bennem, egyfelől boldog voltam, mert láttam Őt, másfelől viszont leírhatatlanul dühös voltam rá és magamra egyaránt. Mérges voltam rá, mert elfelejtkezett rólam, aztán szó nélkül beállított és most, hogy kiderült gyerekünk lesz, nem szólt semmit. És mérges voltam magamra, mert a történtek után nem kerestem meg, ráadásul még örültem is, hogy láthatom!
Legszívesebben megráztam volna, hogy mondjon már valamit! Egy valamiben biztos voltam: ha Ő nem akarja a babát, akkor is megtartom, neki arról nem kellesz tudnia…
- Miatta voltál kikapcsolva? Ezért nem akartál velem beszélni? – törte meg a köztünk beálló csendet rekedtes hangjával.
- Mi?
- A babánk miatt nem akartál velem beszélni?
- Ezt meg honnan veszed?
- Hát, már jó néhány napja, hogy nem tudtam veled beszélni, gondoltam emiatt… de. ha nem a baba miatt, akkor miért? – tördelte idegesen a kezeit.
Az örömöm elpárolgott, helyette a zabolázhatatlan dühöm gyarapodott, mindent elsöprő tűzként tombolt bennem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy nem hív és azután egy ilyen gyenge hazugsággal próbálkozott be, azt hittem van annyira jó színész, hogy egy ilyen szituációból könnyedén kihúzza magát…
Ráadásul nyíltan rámkeni az Ő sarát! Kész, elpattant az a bizonyos utolsó…
- Hát, ez nevetséges! Számtalanszor hívtalak, de Te mindig ”nagyon elfoglalt voltál”, annyira, hogy még visszahívni sem tudtál, és akkor még Te vonsz kérdőre?! – hadonásztam hevesen, teljesen kikeltem magamból.
Rob megszeppenten pislogott rám a pillái alól, nem csodálkoztam volna, ha sikongatva kiszalad az ajtón a cuccait otthagyva.
- Hívtál? Én nem láttam, hogy hívtál volna… Én viszont percenként hívtalak, de folyton ki voltál kapcsolva. - suttogta félénken.
***
Nem kellett sokáig gondolkoznunk, hogy rájöjjünk, kinek köszönhetjük az elmúlt napokat, Kristennek.
Bárhogy is gondolkoztunk, a miértjére soha nem jöttünk rá, és őszintén szólva, nem is akartam tudni róla, sőt, beszélni sem óhajtottam vele. Robnak ezzel szemben teljesen más volt a véleménye…
Ezalatt a kis intermezzo alatt Lauren és Whitney csöndesen figyelték a kettősünket, a kanapé puha párnái között.
- Szóval – kezdett felém lépdelni egy féloldalas mosollyal az arcán – akkor gyerekünk lesz? – kérdezte csillogó szemekkel.
Karjait szorosan a derekam köré fonta, majd a válaszomat meg se várva végre megcsókolt.
Hozzábújva merültem el csókjaink tengerében, leírhatatlanul jó érzés volt a karjai közt, ahogy ott álltunk volt egy különös előérzetem, miszerint Rob jó apa lesz,és bármi is történjen, számíthatok majd rá.
Talán ez nem tűnik a legjobb döntésnek, sőt enyhén szólva naivnak, de most már bizton állíthatom, hogy a megérzéseim nem csaltak.
A boldogságom mellett felütötte bennem fejét az a kellemetlen érzés, amit lelkiismeret furdalásnak hívunk, borzasztóan éreztem magam, amiért azt gondoltam, hogy képes lenne így elbánni velem. Ezért az átlagosnál is jobban éreztem a szükségét, hogy boldoggá tegyem Őt, bár mint már mondtam nektek, ez nem fog sokáig tartani.
*** 1 héttel ezelőtt ***
A hotel 426-os szobájának ajtaján türelmetlen kopogásba kezdett a lány. A férfi morgolódva kelt föl a kényelmes bőrfotelből, ahol éppen kedvenc könyve olvasásában zavarták meg.
Miután beletúrt amúgy is kócos hajába, unottan lenyomta ajtajának kilincsét. Az ajtó épphogy csak kinyílt, de a lány rögtön benyomult a szűk kis résen.
A férfi zavarodottan nézett le rá, nem értette mire fel ez a nagy sietség, a fejében történő savanyú kommentek alapján felötlött benne a gondolat, hogy vele van a baj, hiszen amíg vele volt a szerelme sokkal jobb kedve volt. Így hát egy kedves mosolyt erőltetett megviselt arcára.
A lány morcosan elhadarta neki, hogy a két szobával arrébb fekvő szobája ajtaját nem tudja kinyitni. Nagyot sóhajtva, kedvtelenül indult el a makacs ajtó felé.
Amint kilépett az ajtón, a lány az asztalon heverő telefonjához sietett, céltudatosan kereste ki a nevet, de a telefon váratlanul rezegni kezdett, felvette, még mielőtt megszólalhatott volna a csengőhang, amilyen gyorsan lerázta a férfi barátnőjét, majd ismét visszatért a nő számához, grimaszolva átírta az utolsó számot, míg az igazi számot az Ő telefonjára irányította.
Egy gúnyos mosoly kíséretében lerakta a készüléket és a férfi után sietett, minél hamarabb elhagyva a szobát, vissza a mit sem sejtő férfihoz.
2010. június 6., vasárnap
50. Fejezet - The Only Exception
Remegő lábakkal bukdácsoltam mellette a masszív fa ajtóig. A ház hatalmas volt, magas hófehér falakkal, amit néhol török motívumok és óriási ablakok díszítettek.
Amint beléptünk az ajtón elvesztem, nem tudtam felfogni hol vagyok, csak annyit tudtam, hogy nem vele, akivel lennem kellene. Nem tudtam nem rá gondolni, nem is értem Gerry miért vitt fel magához, a csókjaink sem voltak igaziak, görcsösen csüngtem ajkain, miközben mindkettőnkkel próbáltam elhitetni azt a nevetséges képzetet, miszerint én komolyan érdeklődöm iránta és nem egy bizonyos valakin jár az eszem…
Ajkai ébresztettek fel elmém tengeréből, amint egyre lejjebb haladt nyakamon. Minden erőmmel próbáltam ellazulni és átadni magam az élvezetnek, ami előttem állt egész éjszaka, be akartam bizonyítani, hogy már nem vagyok az a vesztes, aki voltam, aki mindenen görcsölt, akin csak úgy átgázolhat bárki, még az is, aki a mindent jelentette nekem.
Hirtelen tört rám az a fullasztó érzés, forogni kezdett velem a világ, a mellkasomat mintha több ezer kiló súly nyomta volna a föld felé, a torkomban hatalmas gombóc lüktetett, majd pillanatokkal később megállíthatatlan zokogás lett úrrá rajtam, padlón voltam.
Gerry aggódó tekintettel fürkészett, majd egy halvány mosoly után a nappalijába vezetett, egyenesen egy kényelmes karosszékhez.
Miután leültetett elém guggolt és csendesen megszólalt:
- Mi történt?
- Ne,nem történt seh,sehemmi.. – szipogtam elcsukló hangon – Én,annyira sa,sajnálom!
- Látom, hogy van valami…egész este feszélyezett vagy, máshol jársz és ok nélkül sírni kezdesz…ez két dolgot jelenthet,az egyik,hogy ilyen hatással vagyok rád, ami egyértelmű és hihető lenne, de attól tartok nem az én fenomenalításom ríkatott meg, ezért már csak a második lehetőség maradt, azaz, hogy ezeket a nyüzüge pasid kontójára kell írnom. Szóval?
- Egy jó ideje tesz rám, napok óta nem hív vissza és egyfolytában a kolléganőjével van, akivel történetesen nem felhőtlen a viszonyunk és aki folyton félreérthetetlen megjegyzéseket tesz Robbal kapcsolatban, azt hiszem végig vele csalt… – sebes áradatként szaladtak ki a mondatok a számból.
- Nem hinném, hogy megcsalna, úgy tűnt van esze a kisfiúnak, de ha mégis akkora idióta lenne, hogy megcsal azzal a kiscsajjal, akkor nem éri meg, hogy így kiborulj. – vígasztalt kedvesen.
Furcsa volt így látni és ilyeneket hallani a szájából, de mégis igaznak és őszintének tűntek szavai.
Valószínűleg leolvashatta az arcomról a kétkedést és a meglepődés jeleit,mert keserűen felnevetett, majd egy savanyú mosollyal az arcán ismét megszólalt:
- Tudod, azt hiszem nálam jobban senki nem tudja, milyen kétségek közt és reménytelenül szeretni, szerelmes vagyok egy nőbe, aki egyszerűen megközelíthetetlen és elérhetetlen számomra, soha nem tudhatom, hogy fogom-e még látni többet. – mondta csendesen, szemeit az enyémbe mélyesztve.
Teljesen letaglózott a látvány, itt ül velem szemben egy tökéletes, magabiztos pasi, akinek minden nő szó nélkül a karjaiba vetné magát, és most mégis megtörten, kifacsartan néz a szemeimbe, miközben egy másik nőért dobog a szíve, akinek nem kell a szerelme. Látva Gerry igazi oldalát nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az a nő nem normális.
Az este hátralevő részében sokat beszélgettünk, elmondta, hogy a nőt Shonanak hívják, skót és csaposként dolgozik egy bárban, már több mint egy éve ácsingózik utána.
Persze, nem tagadta, hogy az elején csak a szex kellett neki - amit a mai napig meg is kap tőle – de az idő múlásával kezdett egyre többre vágyni.
***
Azután az éjszaka után Gerryvel napi kapcsolatban maradtunk, bármi történt közte és Shona közt beszámolt róla nekem, mondhatni a szoros barátságát tudhattam magaménak.
Ezért is történhetett meg, hogy a rosszulléteim miatt a lányokkal együtt elpaterolt az orvoshoz.
Laurennel az oldalamon fészkelődtem a kényelmetlen kék fotelek egyikében, mivel a dokim nem tudta megmondani mi is a bajom, ezért elküldött egy halom vizsgálatra.
Utáltam ezt az egész helyzetet, nem vagyok beteg, illetve az vagyok, de nem a szó hétköznapi értelmében, Robbal már három napja nem beszéltünk, ha valami bajom van, akkor annak ez lehet az oka. Próbáltam mentségeket és kibúvókat találni számára, de a megnyugvás helyett csak magamat keserítettem el, nem tudtam felhozni semmit, ami indokolhatná a viselkedését, illetve egy valamit mégis, gyáva módon így vetett véget a kapcsolatunknak, már ha ez annak volt nevezhető. Minden egyes gondolattal egyre lejjebb és mélyebbre nyomtam magam a reménytelenség sártengerében, csak az új énem pislákoló fénye volt az, ami tartotta bennem a lelket. Ugyan az áttörés Gerryvel az eltervezetthez képest meghiúsult, de ettől eltekintve gazdagabb lettem egy új baráttal, aki támogat a változásomban. Persze, tudtam, hogy Gerry barátsága nem fogható Lauren vagy Whitneyéhez, de Ő tökéletes lehetőséget adott számomra, hogy túllépjek minden gyanakvó félelmemen.
Szerencsére a vizsgálatok eredményére nem kell napokat várnom, pár órán belül mindenre fény fog derülni. Legalább már amiatt nem kell aggódnom, így teljes figyelmemet a telefonomnak szentelhetem, amit napok óta szuggerálok, sikertelenül. Óhatatlanul is megfordult a fejemben, hogy azért nem hív, mert én bántottam meg valamivel, de ezt az elméletemet is el kellett vetnem, sajnos be kell látnom, hogy ennyi volt, bármennyire is szeretném, nem fog betoppanni az ajtón.
Újra előtérbe került új énem, aki úgy határozott, nem fog egy kis vackot bámulni egész nap, így visszadobtam táskám mélyére. Miután elköszöntem az orvosomtól kicsattanó jókedvvel kezdtem el ráncigálni Laurent egy kis vásárlás reményében. Már órák óta caplattunk, amikor betértünk egy kis kávézóba, majd két harapás csokis mennyország között egyszer csak megszólalt:
- Tudom, hogy még mindig azon rágódsz, de nagyon örülök, hogy próbálkozol – ölelt magához mosolyogva.
- Nem lesz egyszerű, de igyekszem…csak ne hiányozna olyan rohadtul nagyon. – mosolyogtam el magam savanyúan – Jobb lesz ez valaha?
- Szerintem nemsokára hívni fog, biztos vagyok benne, mert…
Kezdte volna barátnőm, de a telefonom éktelen csörgése beléfojtotta szót. Izgatottan kezdtem el a táskám alján kotorászni, abban a reményben,hogy a kijelzőn végre az Ő nevét fogom viszontlátni. A csalódottság villámgyorsan kebelezett be, egy számomra ismeretlen szám villogott szüntelenül. Nagyot sóhajtva nyomta le a fogadás gombot.
- Igen? – kérdeztem színtelen hangon.
- Miss Alexandra Furedivel beszélek? – kérdezte az ismerős férfihang
- Igen,én vagyok.
- Jó napot, én Dr. Michaelson vagyok, az eredmények miatt hívom – mondta feltünően kedves hangon.
Persze az agyam rögtön kattogni kezdett, miért lett hirtelen olyan mézes-mázos a hangja?Lehet, hogy valami súlyos betegségem van? Talán még örülnék is neki, nem kellene egyfolytában szenvednem…
- Valami baj van doktorúr? – kérdeztem remegő hangon.
- Nyugodjon meg, nincs semmi komoly baja, viszont az eredményei alapján tisztán látjuk a baját, teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy…
Azt hittem itt a vég, szavai még percekig visszhangzottak füleimben. Miután mindenre helyeslő választ adtam – ugyanis fogalmam sincs, mik hangzottak el az elmúlt percekben – csak meredten bámultam előre, kérdések ezrei kavarogtak bennem.
Mit fogok most csinálni? Hogyan mondom el a többieknek, és ők mit fognak hozzá szólni?
Lauren idegesen rázogatta a vállamat, igen, talán ez a legjobb alkalom, hogy elmondjam neki…
- Mi a baj, mit mondott a doki? – kérdezte magas hangon
- A-azt mondta, hogy terhes vagyok…
Amint beléptünk az ajtón elvesztem, nem tudtam felfogni hol vagyok, csak annyit tudtam, hogy nem vele, akivel lennem kellene. Nem tudtam nem rá gondolni, nem is értem Gerry miért vitt fel magához, a csókjaink sem voltak igaziak, görcsösen csüngtem ajkain, miközben mindkettőnkkel próbáltam elhitetni azt a nevetséges képzetet, miszerint én komolyan érdeklődöm iránta és nem egy bizonyos valakin jár az eszem…
Ajkai ébresztettek fel elmém tengeréből, amint egyre lejjebb haladt nyakamon. Minden erőmmel próbáltam ellazulni és átadni magam az élvezetnek, ami előttem állt egész éjszaka, be akartam bizonyítani, hogy már nem vagyok az a vesztes, aki voltam, aki mindenen görcsölt, akin csak úgy átgázolhat bárki, még az is, aki a mindent jelentette nekem.
Hirtelen tört rám az a fullasztó érzés, forogni kezdett velem a világ, a mellkasomat mintha több ezer kiló súly nyomta volna a föld felé, a torkomban hatalmas gombóc lüktetett, majd pillanatokkal később megállíthatatlan zokogás lett úrrá rajtam, padlón voltam.
Gerry aggódó tekintettel fürkészett, majd egy halvány mosoly után a nappalijába vezetett, egyenesen egy kényelmes karosszékhez.
Miután leültetett elém guggolt és csendesen megszólalt:
- Mi történt?
- Ne,nem történt seh,sehemmi.. – szipogtam elcsukló hangon – Én,annyira sa,sajnálom!
- Látom, hogy van valami…egész este feszélyezett vagy, máshol jársz és ok nélkül sírni kezdesz…ez két dolgot jelenthet,az egyik,hogy ilyen hatással vagyok rád, ami egyértelmű és hihető lenne, de attól tartok nem az én fenomenalításom ríkatott meg, ezért már csak a második lehetőség maradt, azaz, hogy ezeket a nyüzüge pasid kontójára kell írnom. Szóval?
- Egy jó ideje tesz rám, napok óta nem hív vissza és egyfolytában a kolléganőjével van, akivel történetesen nem felhőtlen a viszonyunk és aki folyton félreérthetetlen megjegyzéseket tesz Robbal kapcsolatban, azt hiszem végig vele csalt… – sebes áradatként szaladtak ki a mondatok a számból.
- Nem hinném, hogy megcsalna, úgy tűnt van esze a kisfiúnak, de ha mégis akkora idióta lenne, hogy megcsal azzal a kiscsajjal, akkor nem éri meg, hogy így kiborulj. – vígasztalt kedvesen.
Furcsa volt így látni és ilyeneket hallani a szájából, de mégis igaznak és őszintének tűntek szavai.
Valószínűleg leolvashatta az arcomról a kétkedést és a meglepődés jeleit,mert keserűen felnevetett, majd egy savanyú mosollyal az arcán ismét megszólalt:
- Tudod, azt hiszem nálam jobban senki nem tudja, milyen kétségek közt és reménytelenül szeretni, szerelmes vagyok egy nőbe, aki egyszerűen megközelíthetetlen és elérhetetlen számomra, soha nem tudhatom, hogy fogom-e még látni többet. – mondta csendesen, szemeit az enyémbe mélyesztve.
Teljesen letaglózott a látvány, itt ül velem szemben egy tökéletes, magabiztos pasi, akinek minden nő szó nélkül a karjaiba vetné magát, és most mégis megtörten, kifacsartan néz a szemeimbe, miközben egy másik nőért dobog a szíve, akinek nem kell a szerelme. Látva Gerry igazi oldalát nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az a nő nem normális.
Az este hátralevő részében sokat beszélgettünk, elmondta, hogy a nőt Shonanak hívják, skót és csaposként dolgozik egy bárban, már több mint egy éve ácsingózik utána.
Persze, nem tagadta, hogy az elején csak a szex kellett neki - amit a mai napig meg is kap tőle – de az idő múlásával kezdett egyre többre vágyni.
***
Azután az éjszaka után Gerryvel napi kapcsolatban maradtunk, bármi történt közte és Shona közt beszámolt róla nekem, mondhatni a szoros barátságát tudhattam magaménak.
Ezért is történhetett meg, hogy a rosszulléteim miatt a lányokkal együtt elpaterolt az orvoshoz.
Laurennel az oldalamon fészkelődtem a kényelmetlen kék fotelek egyikében, mivel a dokim nem tudta megmondani mi is a bajom, ezért elküldött egy halom vizsgálatra.
Utáltam ezt az egész helyzetet, nem vagyok beteg, illetve az vagyok, de nem a szó hétköznapi értelmében, Robbal már három napja nem beszéltünk, ha valami bajom van, akkor annak ez lehet az oka. Próbáltam mentségeket és kibúvókat találni számára, de a megnyugvás helyett csak magamat keserítettem el, nem tudtam felhozni semmit, ami indokolhatná a viselkedését, illetve egy valamit mégis, gyáva módon így vetett véget a kapcsolatunknak, már ha ez annak volt nevezhető. Minden egyes gondolattal egyre lejjebb és mélyebbre nyomtam magam a reménytelenség sártengerében, csak az új énem pislákoló fénye volt az, ami tartotta bennem a lelket. Ugyan az áttörés Gerryvel az eltervezetthez képest meghiúsult, de ettől eltekintve gazdagabb lettem egy új baráttal, aki támogat a változásomban. Persze, tudtam, hogy Gerry barátsága nem fogható Lauren vagy Whitneyéhez, de Ő tökéletes lehetőséget adott számomra, hogy túllépjek minden gyanakvó félelmemen.
Szerencsére a vizsgálatok eredményére nem kell napokat várnom, pár órán belül mindenre fény fog derülni. Legalább már amiatt nem kell aggódnom, így teljes figyelmemet a telefonomnak szentelhetem, amit napok óta szuggerálok, sikertelenül. Óhatatlanul is megfordult a fejemben, hogy azért nem hív, mert én bántottam meg valamivel, de ezt az elméletemet is el kellett vetnem, sajnos be kell látnom, hogy ennyi volt, bármennyire is szeretném, nem fog betoppanni az ajtón.
Újra előtérbe került új énem, aki úgy határozott, nem fog egy kis vackot bámulni egész nap, így visszadobtam táskám mélyére. Miután elköszöntem az orvosomtól kicsattanó jókedvvel kezdtem el ráncigálni Laurent egy kis vásárlás reményében. Már órák óta caplattunk, amikor betértünk egy kis kávézóba, majd két harapás csokis mennyország között egyszer csak megszólalt:
- Tudom, hogy még mindig azon rágódsz, de nagyon örülök, hogy próbálkozol – ölelt magához mosolyogva.
- Nem lesz egyszerű, de igyekszem…csak ne hiányozna olyan rohadtul nagyon. – mosolyogtam el magam savanyúan – Jobb lesz ez valaha?
- Szerintem nemsokára hívni fog, biztos vagyok benne, mert…
Kezdte volna barátnőm, de a telefonom éktelen csörgése beléfojtotta szót. Izgatottan kezdtem el a táskám alján kotorászni, abban a reményben,hogy a kijelzőn végre az Ő nevét fogom viszontlátni. A csalódottság villámgyorsan kebelezett be, egy számomra ismeretlen szám villogott szüntelenül. Nagyot sóhajtva nyomta le a fogadás gombot.
- Igen? – kérdeztem színtelen hangon.
- Miss Alexandra Furedivel beszélek? – kérdezte az ismerős férfihang
- Igen,én vagyok.
- Jó napot, én Dr. Michaelson vagyok, az eredmények miatt hívom – mondta feltünően kedves hangon.
Persze az agyam rögtön kattogni kezdett, miért lett hirtelen olyan mézes-mázos a hangja?Lehet, hogy valami súlyos betegségem van? Talán még örülnék is neki, nem kellene egyfolytában szenvednem…
- Valami baj van doktorúr? – kérdeztem remegő hangon.
- Nyugodjon meg, nincs semmi komoly baja, viszont az eredményei alapján tisztán látjuk a baját, teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy…
Azt hittem itt a vég, szavai még percekig visszhangzottak füleimben. Miután mindenre helyeslő választ adtam – ugyanis fogalmam sincs, mik hangzottak el az elmúlt percekben – csak meredten bámultam előre, kérdések ezrei kavarogtak bennem.
Mit fogok most csinálni? Hogyan mondom el a többieknek, és ők mit fognak hozzá szólni?
Lauren idegesen rázogatta a vállamat, igen, talán ez a legjobb alkalom, hogy elmondjam neki…
- Mi a baj, mit mondott a doki? – kérdezte magas hangon
- A-azt mondta, hogy terhes vagyok…
2010. június 2., szerda
49.Fejezet - Use Somebody
- Szia - nyekegtem meglepetten – Rob ott van?
- Most nem ér rá… - kuncogta
- És mikor…
- Hidd el, egy jó ideig le lesz kötve – szakított félbe még mindig viháncolva, hangjában egy mindentudó, gunyoros éllel.
- Értem – suttogtam, majd üveges tekintettel megszakítottam életem legrosszabb hívását.
Szemeim előtt láttam, ahogy Ő és Kristen a hívásom után ördögien összemosolyognak, majd hevesen egymásnak esnek a hotelszobájában.
Könnyekkel csordultig telt szemmel heveredtem le az egyik székre, ami az ebédlőasztalnál állt. A csönd villámként hasított a csöppnyi konyhába, mardosó fájdalommal emlékeztetve minden rossz érzésemre, teóriámra, Rob viselkedésére és Kristen gunyoros, élvezettel teli hangjára. Talán a kapcsolatunk végére.
Nem tudtam mit gondoljak, hiszen a viselkedése és Kristen folytonos jelenléte megadta számomra a választ, ugyanakkor nem akartam elhinni, hogy a férfi akit szerettem,szeretek és aki elmondása szerint viszont szeret, a szemembe hazudott volna. Kimondatlan ígéretekkel kecsegtetett és én akárhogy is ágáltam ellene, buta fruska módjára elhittem és mély, tudatlan lányálomba ringattam magam, miközben a biztonságos kis világom szilánkok ezreire tört szét.
Eddig észre sem vettem, hogy forró kis patakok csordogálnak lefelé az arcomon. Az átlátszó kis cseppek óvón, takaró módjára ölelte magához az elmúlt időszaktól megviselt arcomat.
Minden reménytelennek tűnt, tehetetlenül ücsörögtem a talán soha nem is létező kapcsolatom szilánkjain. Szemlátomást beigazolódni látszott, amitől annyira tartottam, még annyit se értem neki, hogy felhívjon és kitálaljon nekem, hogy utána kedvére hentereghessen Kristennel vagy akit éppen elé vet a könyörtelen sors, sajnos én is csak egy tudatlan áldozat voltam.
Mély levegőt vettem, és azzal a kis fuvallattal, ami átjárt új erőre kaptam, nem fogom hagyni, hogy holmi rongybabaként dobálóddzanak velem és az érzéseimmel. Ismét visszanyertem az elmúlt percekben tétova bátorságomat, részemről lezártnak tekintettem életem eme időszakát.
Lenyeltem minden keserűséget és egy gyenge mosolyra húztam a számat.
A lányok aggódó pillantásait nem tudtam figyelmen kívül hagyni, nem csodálnám, ha őrültnek néznének, az egyik pillanatban keservesen bőgőm, a másikban már vigyorgom.
Miután gyorsan - most köntörfalazás nélkül - felvázoltam nekik a történteket, beavattam őket újonnan jött elhatározásaimba is. Azaz, hogy megválok régi önmagamtól és egy teljesen új emberként folytatom életem rögös útját.
Egy olyan emberként, akin nem gázolnak át, aki nem törődik azzal, mit gondolnak róla, aki élvezi az élet sava-borsát. Akit a barátja nem felejt el felhívni, akit senki nem felejt el egykönnyen.
Megpecsételve elhatározásomat olyan dologra készültem, amire a régi Alex helyből nemet mondott volna, ami a féktelen bulizást jelentette. A lányokkal összekaptuk magunkat és elindultunk a város szívébe, pontosabban a legfelkapottabb klubba, a Les Deux-be.
Húsz perc autókázás után megérkeztünk a hatalmas mediterrán jellegű épülethez, a bejárat előtt egy hosszú,bársonyos fényű kék szőnyeg terült szét, ami körül plüss korlátok álltak.
Az épületet és vastag oszlopait színes fénycsóvák ölelték körbe.
Ahogy beléptünk már tudtam, hogy ez nem az én világom, pont emiatt az érzés miatt vetettem bele magam a sűrűjébe. Céltudatosan elindultam a bárpult felé, magam után húzva elbizonytalanodott barátnőimet.
Éreztem, ahogy a kezdeti bátorságom lassan elillan, ezért utánakaptam egy pohárka tequilával. Ahogy a fűszeres nedű lecsorgott a torkomon elkaptam igencsak meglepődött barátnőim kezét, és húzni kezdtem őket a szorosan összesimuló tömegbe.
Az alkoholtól felszabadultan ráztuk magunkat a zene dübörgő ritmusára, nem törődve a körülöttünk táncolókkal. Csukott szemmel ringatóztam a zenét éltető basszusra, hagytam, hogy átvegye a hatalmat a testem felett.
Egy kéz rántott vissza a realitás talajára, ami a csípőmet szorongatta, minden egyes ütemmel egyre szorosabban tartott, így egyre közelebb férkőzve hozzám, forró lélegzete kellemesen csiklandozta a nyakam.
Kíváncsian fordultam meg az ismeretlen karok között. A szemem először egy láb remegtető mosolyon akadt meg, végül egy csodaszép szürkés szempárba vesztem el.
A kezei még mindig a csípőmön pihentek, szorosan simult hozzám, így ha akartam volna sem menekülhettem, de furcsa mód nem akartam, eddig csak egy embernél éreztem ezt, de tudjuk annak mi lett a vége…
Rövid, barna haja volt és lélegzetelállító kék szemei, sűrű borosták keretezték sármos arcát.
Magabiztosan tekintett le rám, láthatóan tudta mit akar…engem. Lerítt róla, hogy egy igazi csaj mágnes, aki minden este más nőt cipel az ágyába, és azok a nők a mosolya láttán előbb kérnek bocsánatot a semmiért, mint Ő az aktuális áldozatainak kihasználásáért.
Percekig szó nélkül csak szemeztünk egymással, majd megragadta a kezemet és egy bőrkanapé felé kezdett húzni, ami közvetlenül a bárpult mellett állt.
Lehúzott maga mellé, annyira közel ült, amennyire csak tudott, a jobb karját átvetette a vállamon és teljes felsőtestével felém fordult, majd megszólalt. Mély,rekedtes hangja volt, mint egy menydörgés a sötét éjszakában, meglepődötten konstatáltam, hogy újdonsült ismerősöm skót származású.
- Láttalak már…te annak az angol kisfiúnak vagy a barátnője,nemde? – kérdezte féloldalas mosolyával.
Én is elmosolyogtam magam a kisfiú jelzőn, és nem is tudta valójában mennyire közel jár az igazsághoz. Rob sok esetben valóban egy kisgyerekként viselkedett, és ez nem volt mindig pozitívum…
És most erre mit kéne mondanom? Az állítólagos pasim egyfolytában egy csajjal lóg, akit nemcsak a munkája és a filmeit forgalmazó mamutcég, de még a rajongói is összeboronálnak, ráadásul sosem lehet elérni és még arra is tesz, hogy visszahívjon.
- Tudod, hogy foglalt vagyok, de mégis kikezdesz velem?Ez nem szép… - tértem ki mosolyogva a bonyolult válaszadás elől.
- Először is, úgy gondolom, hogy a kisfiúknak nem szabad ilyen kincsekkel játszadozni, mint te, ezért jobbnak láttalak megmenteni, másodszor még nem is kezdtem ki veled igazán…de erre mindjárt rátérek.
- Ahhoz azért lesz egy-két szavam… – mosolyogtam rá szenvtelenül – először inkább felvilágosíthatnál kivel is állok szemben.
- Hát ilyet se hallok gyakran – rázta meg a fejét meglepetten – Gerard Butler vagyok.
- Óh, hát te voltál az a szőrös, ordítozós, bőrgatyás csávó…tudtam, hogy láttalak már valahol – incselkedtem vele komoly arccal.
- Kockahas.
- Mi?
- A kockahasamat kihagytad, nyugodtan megtapizhatsz!
- Én inkább kihagynám, de azért köszi.
- Na, tudom, hogy akarod! Gyerünk,rajta! – kezdte el felhúzni kék ingét.
- Jaj ne! – nevettem fel.
- Nézd meg, milyen szép,ha akarsz amőbázhatsz is rajta… - nevette el magát végül Ő is – Jó,abbahagytam.
Az este további része felhőtlenül telt el, nagyon jól éreztem magam Gerryvel, sikerült elérnie, hogy egy kis időre magam mögött hagyhassam a problémáimat Robbal, sőt magát Robot is kiverte a fejemből.
Egyfolytában flörtölt velem, elmondhatatlanul jól esett, hogy egy ilyen fickó pont nálam próbálkozik, amikor bárkit megkaphatna, és én sem voltam rest flörtölni vele.
Az ártatlan flörtölés hírtelen érzéki csókolózásba fulladt, közben milliószor felvillant előttem Rob szenvedő arca, de mindannyiszor az elmémbe férkőzött egy másik, sokkal szívszorítóbb kép, ahogy Ő szorosan magához húzza Kristent, majd heves csókban forrnak össze.
E kép láttán én is hevesebben csókoltam Gerryt, mohón faltam ajkait, rövid hajába túrva egyre közelebb húztam magamhoz, Őt sem kellett félteni, kezei bátran bebarangolták a testemet, nem törődve a körülöttünk még mindig hangos külvilággal.
Hirtelen szakította meg érzéki csókunkat, a fülembe suttogva próbált felcsábítani a lakására, meredten néztem magam elé, azt kívántam Rob bárcsak itt teremne és kitépne a karjaiból, hogy aztán örjőngve hazacipeljen és közölje velem, hogy én csak az övé vagyok, senki másé, hogy számítok neki és hogy Ő sem akar senki mást, hogy minden csak egy buta félreértés volt.
De hiába vártam, nem lépett közbe, csak a mély csend állt be közénk. Emiatt a nemtörődömsége miatt mérhetetlen düh járt át, meg akartam mutatni, hogy másnak is kellek, hogy ha nincs mellettem akkor is vagyok valaki.
Elmosolyodva mondtam igent, hagytam, hogy ez a jóképű,szenvtelen pasi tovább csábítgasson. Kifelé menet intettem Whitneynek és Laurennek, akik megrökönyödve, kikerekedett szemekkel bámulták kettősünket.
Sejtettem, mit gondolhatnak most rólam, nekem is megvolt a véleményem, de nem tudtam megájt parancsolni magamnak. Egy időben undorodtam és bíztattam magam, utáltam magam, mert ilyen könnyen hagytam magam és mert amellett, hogy szeretem Robot éppen megcsalni készültem, és itt lépett be a másik énem,aki egyfolytában azt hangoztatta, hogy Ő már az elején megcsalt, valószínűleg most is együtt vannak…
Mire feleszméltem Gerry éppen a taxisunkat fizette ki, aki sokat sejtető pillantással mért végig, mintha Ő is tudna mindenről.
Megráztam a fejem, és kikászálódtam Gerry után, hogy utána szorosan oldalához húzva a lakása felé vegyük az irányt…
- Most nem ér rá… - kuncogta
- És mikor…
- Hidd el, egy jó ideig le lesz kötve – szakított félbe még mindig viháncolva, hangjában egy mindentudó, gunyoros éllel.
- Értem – suttogtam, majd üveges tekintettel megszakítottam életem legrosszabb hívását.
Szemeim előtt láttam, ahogy Ő és Kristen a hívásom után ördögien összemosolyognak, majd hevesen egymásnak esnek a hotelszobájában.
Könnyekkel csordultig telt szemmel heveredtem le az egyik székre, ami az ebédlőasztalnál állt. A csönd villámként hasított a csöppnyi konyhába, mardosó fájdalommal emlékeztetve minden rossz érzésemre, teóriámra, Rob viselkedésére és Kristen gunyoros, élvezettel teli hangjára. Talán a kapcsolatunk végére.
Nem tudtam mit gondoljak, hiszen a viselkedése és Kristen folytonos jelenléte megadta számomra a választ, ugyanakkor nem akartam elhinni, hogy a férfi akit szerettem,szeretek és aki elmondása szerint viszont szeret, a szemembe hazudott volna. Kimondatlan ígéretekkel kecsegtetett és én akárhogy is ágáltam ellene, buta fruska módjára elhittem és mély, tudatlan lányálomba ringattam magam, miközben a biztonságos kis világom szilánkok ezreire tört szét.
Eddig észre sem vettem, hogy forró kis patakok csordogálnak lefelé az arcomon. Az átlátszó kis cseppek óvón, takaró módjára ölelte magához az elmúlt időszaktól megviselt arcomat.
Minden reménytelennek tűnt, tehetetlenül ücsörögtem a talán soha nem is létező kapcsolatom szilánkjain. Szemlátomást beigazolódni látszott, amitől annyira tartottam, még annyit se értem neki, hogy felhívjon és kitálaljon nekem, hogy utána kedvére hentereghessen Kristennel vagy akit éppen elé vet a könyörtelen sors, sajnos én is csak egy tudatlan áldozat voltam.
Mély levegőt vettem, és azzal a kis fuvallattal, ami átjárt új erőre kaptam, nem fogom hagyni, hogy holmi rongybabaként dobálóddzanak velem és az érzéseimmel. Ismét visszanyertem az elmúlt percekben tétova bátorságomat, részemről lezártnak tekintettem életem eme időszakát.
Lenyeltem minden keserűséget és egy gyenge mosolyra húztam a számat.
A lányok aggódó pillantásait nem tudtam figyelmen kívül hagyni, nem csodálnám, ha őrültnek néznének, az egyik pillanatban keservesen bőgőm, a másikban már vigyorgom.
Miután gyorsan - most köntörfalazás nélkül - felvázoltam nekik a történteket, beavattam őket újonnan jött elhatározásaimba is. Azaz, hogy megválok régi önmagamtól és egy teljesen új emberként folytatom életem rögös útját.
Egy olyan emberként, akin nem gázolnak át, aki nem törődik azzal, mit gondolnak róla, aki élvezi az élet sava-borsát. Akit a barátja nem felejt el felhívni, akit senki nem felejt el egykönnyen.
Megpecsételve elhatározásomat olyan dologra készültem, amire a régi Alex helyből nemet mondott volna, ami a féktelen bulizást jelentette. A lányokkal összekaptuk magunkat és elindultunk a város szívébe, pontosabban a legfelkapottabb klubba, a Les Deux-be.
Húsz perc autókázás után megérkeztünk a hatalmas mediterrán jellegű épülethez, a bejárat előtt egy hosszú,bársonyos fényű kék szőnyeg terült szét, ami körül plüss korlátok álltak.
Az épületet és vastag oszlopait színes fénycsóvák ölelték körbe.
Ahogy beléptünk már tudtam, hogy ez nem az én világom, pont emiatt az érzés miatt vetettem bele magam a sűrűjébe. Céltudatosan elindultam a bárpult felé, magam után húzva elbizonytalanodott barátnőimet.
Éreztem, ahogy a kezdeti bátorságom lassan elillan, ezért utánakaptam egy pohárka tequilával. Ahogy a fűszeres nedű lecsorgott a torkomon elkaptam igencsak meglepődött barátnőim kezét, és húzni kezdtem őket a szorosan összesimuló tömegbe.
Az alkoholtól felszabadultan ráztuk magunkat a zene dübörgő ritmusára, nem törődve a körülöttünk táncolókkal. Csukott szemmel ringatóztam a zenét éltető basszusra, hagytam, hogy átvegye a hatalmat a testem felett.
Egy kéz rántott vissza a realitás talajára, ami a csípőmet szorongatta, minden egyes ütemmel egyre szorosabban tartott, így egyre közelebb férkőzve hozzám, forró lélegzete kellemesen csiklandozta a nyakam.
Kíváncsian fordultam meg az ismeretlen karok között. A szemem először egy láb remegtető mosolyon akadt meg, végül egy csodaszép szürkés szempárba vesztem el.
A kezei még mindig a csípőmön pihentek, szorosan simult hozzám, így ha akartam volna sem menekülhettem, de furcsa mód nem akartam, eddig csak egy embernél éreztem ezt, de tudjuk annak mi lett a vége…
Rövid, barna haja volt és lélegzetelállító kék szemei, sűrű borosták keretezték sármos arcát.
Magabiztosan tekintett le rám, láthatóan tudta mit akar…engem. Lerítt róla, hogy egy igazi csaj mágnes, aki minden este más nőt cipel az ágyába, és azok a nők a mosolya láttán előbb kérnek bocsánatot a semmiért, mint Ő az aktuális áldozatainak kihasználásáért.
Percekig szó nélkül csak szemeztünk egymással, majd megragadta a kezemet és egy bőrkanapé felé kezdett húzni, ami közvetlenül a bárpult mellett állt.
Lehúzott maga mellé, annyira közel ült, amennyire csak tudott, a jobb karját átvetette a vállamon és teljes felsőtestével felém fordult, majd megszólalt. Mély,rekedtes hangja volt, mint egy menydörgés a sötét éjszakában, meglepődötten konstatáltam, hogy újdonsült ismerősöm skót származású.
- Láttalak már…te annak az angol kisfiúnak vagy a barátnője,nemde? – kérdezte féloldalas mosolyával.
Én is elmosolyogtam magam a kisfiú jelzőn, és nem is tudta valójában mennyire közel jár az igazsághoz. Rob sok esetben valóban egy kisgyerekként viselkedett, és ez nem volt mindig pozitívum…
És most erre mit kéne mondanom? Az állítólagos pasim egyfolytában egy csajjal lóg, akit nemcsak a munkája és a filmeit forgalmazó mamutcég, de még a rajongói is összeboronálnak, ráadásul sosem lehet elérni és még arra is tesz, hogy visszahívjon.
- Tudod, hogy foglalt vagyok, de mégis kikezdesz velem?Ez nem szép… - tértem ki mosolyogva a bonyolult válaszadás elől.
- Először is, úgy gondolom, hogy a kisfiúknak nem szabad ilyen kincsekkel játszadozni, mint te, ezért jobbnak láttalak megmenteni, másodszor még nem is kezdtem ki veled igazán…de erre mindjárt rátérek.
- Ahhoz azért lesz egy-két szavam… – mosolyogtam rá szenvtelenül – először inkább felvilágosíthatnál kivel is állok szemben.
- Hát ilyet se hallok gyakran – rázta meg a fejét meglepetten – Gerard Butler vagyok.
- Óh, hát te voltál az a szőrös, ordítozós, bőrgatyás csávó…tudtam, hogy láttalak már valahol – incselkedtem vele komoly arccal.
- Kockahas.
- Mi?
- A kockahasamat kihagytad, nyugodtan megtapizhatsz!
- Én inkább kihagynám, de azért köszi.
- Na, tudom, hogy akarod! Gyerünk,rajta! – kezdte el felhúzni kék ingét.
- Jaj ne! – nevettem fel.
- Nézd meg, milyen szép,ha akarsz amőbázhatsz is rajta… - nevette el magát végül Ő is – Jó,abbahagytam.
Az este további része felhőtlenül telt el, nagyon jól éreztem magam Gerryvel, sikerült elérnie, hogy egy kis időre magam mögött hagyhassam a problémáimat Robbal, sőt magát Robot is kiverte a fejemből.
Egyfolytában flörtölt velem, elmondhatatlanul jól esett, hogy egy ilyen fickó pont nálam próbálkozik, amikor bárkit megkaphatna, és én sem voltam rest flörtölni vele.
Az ártatlan flörtölés hírtelen érzéki csókolózásba fulladt, közben milliószor felvillant előttem Rob szenvedő arca, de mindannyiszor az elmémbe férkőzött egy másik, sokkal szívszorítóbb kép, ahogy Ő szorosan magához húzza Kristent, majd heves csókban forrnak össze.
E kép láttán én is hevesebben csókoltam Gerryt, mohón faltam ajkait, rövid hajába túrva egyre közelebb húztam magamhoz, Őt sem kellett félteni, kezei bátran bebarangolták a testemet, nem törődve a körülöttünk még mindig hangos külvilággal.
Hirtelen szakította meg érzéki csókunkat, a fülembe suttogva próbált felcsábítani a lakására, meredten néztem magam elé, azt kívántam Rob bárcsak itt teremne és kitépne a karjaiból, hogy aztán örjőngve hazacipeljen és közölje velem, hogy én csak az övé vagyok, senki másé, hogy számítok neki és hogy Ő sem akar senki mást, hogy minden csak egy buta félreértés volt.
De hiába vártam, nem lépett közbe, csak a mély csend állt be közénk. Emiatt a nemtörődömsége miatt mérhetetlen düh járt át, meg akartam mutatni, hogy másnak is kellek, hogy ha nincs mellettem akkor is vagyok valaki.
Elmosolyodva mondtam igent, hagytam, hogy ez a jóképű,szenvtelen pasi tovább csábítgasson. Kifelé menet intettem Whitneynek és Laurennek, akik megrökönyödve, kikerekedett szemekkel bámulták kettősünket.
Sejtettem, mit gondolhatnak most rólam, nekem is megvolt a véleményem, de nem tudtam megájt parancsolni magamnak. Egy időben undorodtam és bíztattam magam, utáltam magam, mert ilyen könnyen hagytam magam és mert amellett, hogy szeretem Robot éppen megcsalni készültem, és itt lépett be a másik énem,aki egyfolytában azt hangoztatta, hogy Ő már az elején megcsalt, valószínűleg most is együtt vannak…
Mire feleszméltem Gerry éppen a taxisunkat fizette ki, aki sokat sejtető pillantással mért végig, mintha Ő is tudna mindenről.
Megráztam a fejem, és kikászálódtam Gerry után, hogy utána szorosan oldalához húzva a lakása felé vegyük az irányt…
Alex:
Lauren:
Whitney:
Les Deux:
2010. május 23., vasárnap
48.Fejezet - Crystalized
Az előző fejezetnél lemaradtak a képet, már pótoltam őket,de így utólag is nagyon bocsánat!
Nagyon szépen köszönöm a komikat és ahogy ígértem ott vanak a plusz sorok! Liella: nem haragszom,megsúgom,hogy én speciel rühellem az elejét :) Jó olvasást mindenkinek!
Az este hátralevő részében Kristen szúrós pillantásait érezhettem magamon, nem beszélt senkivel, csak ült egy üveg sörrel a kezében és engem bámult, miközben én próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt és csak újdonsült barátaimra koncentrálni.
Óhatatlanul is felmerült bennem a gondolat, miért viselkedik így velem? Hiszen én soha nem bántottam, Robnak sem mondtam róla semmi rosszat, pedig az első találkozásunk után lett volna hozzá egy-két szavam a modoráról.
Nem valami fair velem szemben,még az esélyt sem adta meg,hogy megismerhessen,na,nem mintha előtte akartam volna tőle valamit is, a történtek után meg végképp.
Ennek ellenére az este nagyon jól sikerült, Ashley és Nikki a következő pár napra lefoglaltak maguknak, persze hosszas egyeztetés és alkudozás után.
Robbal szorosan az oldalamon indultunk vissza a szobánkba, a viselkedése alapján nem társasozni…
A liftben a keze egyfolytában el-el kalandozott rajtam és édes kis semmiségeket sugdosott a fülembe, valószínűleg nem épp diszkréten, hiszen a körülöttünk álló Kellan, Peter , Ashley és Jackson nem tudták elrejteni vigyorukat.
Rob türelmetlenül álldogált egyik lábáról a másikra, majd amikor kinyílt a lift ajtaja sebesen húzott ki rajta, maga után.
Egészen az ajtónkig siettünk, majd mikor odaértünk felemelt és erősen az ajtóhoz préselt.
Lábaimmal szorosan öleltem át a derekát,miközben Ő a nyakamat csókolgatta.
Lassan haladt lefelé, az állkapcsomtól egészen a kulcscsontomig, majd elindult még lejjebb, a melleim irányába.
Torkomból szüntelenül tört fel a zihálás,míg Rob mély,rekedtes morgást hallatott, már nem volt visszaút, beletúrtam Rob hajába, majd hátrahúztam, mire a torkából élvezettel teli nyögés szakadt fel.
Mohón egymás ajkai után kaptunk, aztán pár pillanattal később a szájához közel suttogtam:
- Vigyél be! – mondtam rekedtes,elfúló hangon
Ő szó nélkül teljesítette kérésemet, ismét birtokba vette ajkaimat, közben letett a földre és türelmetlenül, szinte már dühösen ráncigálta elő a kártyát a zsebéből.
Amint a kezei közé kaparintotta azt ismét felkapott az ölébe, gyorsan lehúzta a kártyát, majd berúgta az ajtót. A szobába érve a lábával becsapta, mielőtt ismét az ajtóhoz nyomott volna felhúzta a ruhám alját, aztán fél kézzel a cipzárjához nyúlt és lehúzta azt.
Újra visszatért a nyakam kényeztetéséhez, közben hevesen belém hatolt. Ritmusosan mozgott bennem, és Rob forró lélegzete a nyakamon csak fokozta a számat elhagyó kéjes nyögéseket.
***
Másnap az első dolog amit megláttam az Rob borzas haja volt, ugyanis majdhogynem rajtam feküdt, a feje a nyakam és a vállam közt pihent, a karját és a lábát rajtam átdobva. Annyira egymásba merültünk az éjszaka, hogy nem is emlékszem miként kerültünk a pihe-puha ágyunkba.
Mint előző nap,most is próbáltam kicsusszanni mellőle, de sikertelenül.
- Mit mondtam neked a múltkor? – kérdezte a lepedőbe morogva
- Szívem idő van, nekem Ashleyvel van találkozóm, neked pedig ideje a forgatásra sietned.
- Mmmm…nem akarok menni – hisztizett, közben engem is magára rántva.
- Nincs apelláta, menni kell!
- De, már csak 4 napig leszel itt, nem akarom elpazarolni az időnket… – mondta szomorúan – már nem is akarom, hogy elvégezd a sulit, mennyi ideig is jársz még?
- Tekintve, hogy most leszek másodikos, még 4 évem van hátra.
- 4év?! Te is ugyanolyan szadista vagy, mint ők! – háborodott fel – Majd a gyerekeinket is beviszed az előadásokra? Bár, a forgatások elég nyugisak… - elmélkedett csendesen, de nem annyira, hogy én ne halhassam meg.
Gyerekek?!De hisz, még össze sem költöztünk, Ő meg már gyerekeken gondolkodik…
Bár, be kell, hogy valljam ez volt az egyik legédesebb dolog, amit mondott nekem. Erre a beszélgetésre még nem voltam felkészülve, ezért bólogatva kitipegtem a fürdőbe, hogy ott összekészülődhessek az Ashleyvel való találkánkra.
Azt hittem, hogy egy forró zuhany után már összeszedettebb leszek, de Rob reggeli elszólása még mindig ott kavargott a fejemben. Nagyon is kecsegtető volt ez a jövőkép, de nem akartam beleélni magam, nem akartam arra ébredni egy nap, hogy már a gyerekeink iskoláit is kiválasztottam, de Rob már nincs mellettem…
Még Rob előtt elhagytam a szobánkat, sietősen lesiettem a hotel szalonjába. Ashleyvel egy időben léptünk ki a liftekből. Összemosolyogtunk, majd egy ölelés után már indultunk is kifelé, egyenesen egy közeli étterembe, pár perc sétálás után Ashley felém fordult.
- Tudom, hogy nem ismerjük egymást olyan régóta, de látom, hogy valami nyomaszt és én szívesen meghallgatlak – mondta kellemesen csilingelő hangján.
- Honnan veszed, hogy nyomaszt valami?
- A szemeid, hülyén hangzik, de nem olyanok, mint tegnap.
- Hát…Rob mondott valamit és eléggé meglepett vele – mondtam ki magamat is meglepve, normális esetben pár óra ismeretség után nem mondtam volna el semmi személyeset, de vele más volt, valami megmagyarázhatatlan kapcsolat volt köztünk.
- Valami hülyeséget mondott? Mert hajlamos nem gondokkodni és akkor minden idiótaság elhagyja a száját.
- Tudom, – kuncogtam fel - de nem mondott semmi hülyeséget, csak az egyik pillanatban még az egyetemről beszéltünk, a következőben meg már a gyerekeink és az időbeosztásuk volt terítéken.
- Jaj, a gyerek téma, hogy őszinte legyek amióta elkezdtünk forgatni Rob egyfolytában tervezget, de mindig mondja, hogy úgy lesz ahogy Te akarod, ne aggódj, nem akar sürgetni vagy rád erőltetni valamit! – mondta egy biztató mosoly kíséretében.
Végül is ez igaz volt, nem erőltetett rám semmit, addig pedig még bármi történhet, az lesz, aminek lennie kell, elvégre minden okkal történik, gondoltam. Jelen helyzetemben, vagyis jó pár hónappal később már így láttam a helyzetet, nem értem miért történt, ami történt…de, most mér nincs itt az ideje, hogy elmondjam, a történetem még koránt sem ért a végéhez, a java még csak most kezdődik.
***
A Robbal töltött napok villámgyorsan suhantak el mellettem, az ottlétem alatt nem hozta fel a gyerek témát, amiért hálás voltam neki. Kristennel való kapcsolatom, - már ha ezt annak lehet nevezni – továbbra sem javult, egész idő alatt ignoráltam Őt és a kedvesnek nem nevezhető pillantásait. A többiekhez viszont nagyon közel kerültem, a lelkemre kötötték, hogy a zavaró tényező – azaz Rob - nélkül is találkozunk, mindenkivel számot cseréltem, persze csak egy emberrel nem… Pár nappal az elutazásom után a stáb egyre több közös programot szerveztek, amivel semmi bajom nem volt, viszont azzal már annál több, hogy Robbal Kristen társaságában nem lehetett beszélni, mindig felületesen,figyelmetlenül válaszolt, majd egy idő után már a hívásaimra sem felelt, csak akkor, ha Kristen nem volt a közelben.
Amióta visszajöttem Vancouverből, pontosan 2 hete, szinte minden napomat az egyetemen töltöttem, vagy papírhalmazok után rohangáltam vagy teremből terembe masíroztam, ezért is volt felüdülés egy ebéd a csajokkal.
Éppen a cipőmet halásztam ki a kanapé alól, amikor a telefonom éktelen csörömpölésbe kezdett. Gyorsan kihúztam, majd egy tornászt is megszégyenítve talpra szökkentem, de ez nem tűnt valami jó ötletnek, ugyanis a következő pillanatban borzasztóan megszédültem, minden elmosódva kavargott körülöttem, mígnem a szemeim előtt minden elsötétült. Ugyan magamnál voltam, de nem láttam semmit, ijedségtől reszketve tapogattam ki a kanapé párnás háttámláját.
Hirtelen nagyon gyengének éreztem magam, óvatosan a leheveredtem, erősen összeszoítottam a szemeimet, hátha eltűnik ez a fájdalom a testem minden pontjából, de nem így történt, meresztettem a szemeimet, de semmi nem változott. Arra gondoltam,talán a vércukorszintemmel van a bibi, ezért félelemmel telve, négykézláb kimásztam a konyhába egy dobozos kóláért. Végigcsúsztam a parkettán, majd a konyha járólapján is, aztán gyorsan kezdtem kitapogatni a hűtő hideg ajtaját, a nagy sietségben felborítottam mindent a polcokon.
Felbontottam a dobozt és türelmetlenül kortyolgatni kezdtem a buborékos nedűt, a konyhám képe apró kis pöttyökben tért vissza. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, az utóbbi pár napban noha megszédültem néhányszor, de ilyenben eddig nem volt még részem.
Kicsit még reszketve ugyan, de kiballagtam a nappalimba, hogy összeszedjem a cuccaimat és elinduljak a találkozómra a lányokkal.
***
A hogy a napok teltek, úgy egyre nagyobb és egyre kényelmetlenebb figyelmet kaptam barátnőimtől, akik minden egyes rosszullétemet végig asszisztálták. Egyre több ételt tömtek belém, majd mikor ez sem segített nem engedtek ki a lakásból sem, bár én titkolni akartam Rob elől ezeket a buta szédüléseket, Ők csúnyán kijátszva mindennap leadták rólam a drótot.
Az egyik csajokkal bebörtönzött estén én és Lauren a megnézendő filmeken vitáztunk, a következő percekben Whitney káromkodásait hallottuk a a konyhapult felől. Kíváncsian szaladtunk ki, amikoris a laptopom képernyőjén Robot láttam, méghozzá Kristen társaságában… A képekhez ugyan az volt írva, hogy csókolóznak, de én csak sugdolózást láttam, a dühítő az volt, hogy egész nap hívkáltam az uraságot, de Ő egyszer sem vette fel, ami csak azt jelenthette, hogy végig vele volt… és a képek alapján nem emésztette a vágy, hogy megtudja élek vagy halok.
Szóval ennyi volt, így kellett véget érnie. Csalódottan nyúltam a telefonomért és már tárcsáztam is, az általam már jól ismert számot.
Rövid búgás után végre felvette, csak épp nem Ő, hanem Kristen maga.
Nagyon szépen köszönöm a komikat és ahogy ígértem ott vanak a plusz sorok! Liella: nem haragszom,megsúgom,hogy én speciel rühellem az elejét :) Jó olvasást mindenkinek!
Az este hátralevő részében Kristen szúrós pillantásait érezhettem magamon, nem beszélt senkivel, csak ült egy üveg sörrel a kezében és engem bámult, miközben én próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt és csak újdonsült barátaimra koncentrálni.
Óhatatlanul is felmerült bennem a gondolat, miért viselkedik így velem? Hiszen én soha nem bántottam, Robnak sem mondtam róla semmi rosszat, pedig az első találkozásunk után lett volna hozzá egy-két szavam a modoráról.
Nem valami fair velem szemben,még az esélyt sem adta meg,hogy megismerhessen,na,nem mintha előtte akartam volna tőle valamit is, a történtek után meg végképp.
Ennek ellenére az este nagyon jól sikerült, Ashley és Nikki a következő pár napra lefoglaltak maguknak, persze hosszas egyeztetés és alkudozás után.
Robbal szorosan az oldalamon indultunk vissza a szobánkba, a viselkedése alapján nem társasozni…
A liftben a keze egyfolytában el-el kalandozott rajtam és édes kis semmiségeket sugdosott a fülembe, valószínűleg nem épp diszkréten, hiszen a körülöttünk álló Kellan, Peter , Ashley és Jackson nem tudták elrejteni vigyorukat.
Rob türelmetlenül álldogált egyik lábáról a másikra, majd amikor kinyílt a lift ajtaja sebesen húzott ki rajta, maga után.
Egészen az ajtónkig siettünk, majd mikor odaértünk felemelt és erősen az ajtóhoz préselt.
Lábaimmal szorosan öleltem át a derekát,miközben Ő a nyakamat csókolgatta.
Lassan haladt lefelé, az állkapcsomtól egészen a kulcscsontomig, majd elindult még lejjebb, a melleim irányába.
Torkomból szüntelenül tört fel a zihálás,míg Rob mély,rekedtes morgást hallatott, már nem volt visszaút, beletúrtam Rob hajába, majd hátrahúztam, mire a torkából élvezettel teli nyögés szakadt fel.
Mohón egymás ajkai után kaptunk, aztán pár pillanattal később a szájához közel suttogtam:
- Vigyél be! – mondtam rekedtes,elfúló hangon
Ő szó nélkül teljesítette kérésemet, ismét birtokba vette ajkaimat, közben letett a földre és türelmetlenül, szinte már dühösen ráncigálta elő a kártyát a zsebéből.
Amint a kezei közé kaparintotta azt ismét felkapott az ölébe, gyorsan lehúzta a kártyát, majd berúgta az ajtót. A szobába érve a lábával becsapta, mielőtt ismét az ajtóhoz nyomott volna felhúzta a ruhám alját, aztán fél kézzel a cipzárjához nyúlt és lehúzta azt.
Újra visszatért a nyakam kényeztetéséhez, közben hevesen belém hatolt. Ritmusosan mozgott bennem, és Rob forró lélegzete a nyakamon csak fokozta a számat elhagyó kéjes nyögéseket.
***
Másnap az első dolog amit megláttam az Rob borzas haja volt, ugyanis majdhogynem rajtam feküdt, a feje a nyakam és a vállam közt pihent, a karját és a lábát rajtam átdobva. Annyira egymásba merültünk az éjszaka, hogy nem is emlékszem miként kerültünk a pihe-puha ágyunkba.
Mint előző nap,most is próbáltam kicsusszanni mellőle, de sikertelenül.
- Mit mondtam neked a múltkor? – kérdezte a lepedőbe morogva
- Szívem idő van, nekem Ashleyvel van találkozóm, neked pedig ideje a forgatásra sietned.
- Mmmm…nem akarok menni – hisztizett, közben engem is magára rántva.
- Nincs apelláta, menni kell!
- De, már csak 4 napig leszel itt, nem akarom elpazarolni az időnket… – mondta szomorúan – már nem is akarom, hogy elvégezd a sulit, mennyi ideig is jársz még?
- Tekintve, hogy most leszek másodikos, még 4 évem van hátra.
- 4év?! Te is ugyanolyan szadista vagy, mint ők! – háborodott fel – Majd a gyerekeinket is beviszed az előadásokra? Bár, a forgatások elég nyugisak… - elmélkedett csendesen, de nem annyira, hogy én ne halhassam meg.
Gyerekek?!De hisz, még össze sem költöztünk, Ő meg már gyerekeken gondolkodik…
Bár, be kell, hogy valljam ez volt az egyik legédesebb dolog, amit mondott nekem. Erre a beszélgetésre még nem voltam felkészülve, ezért bólogatva kitipegtem a fürdőbe, hogy ott összekészülődhessek az Ashleyvel való találkánkra.
Azt hittem, hogy egy forró zuhany után már összeszedettebb leszek, de Rob reggeli elszólása még mindig ott kavargott a fejemben. Nagyon is kecsegtető volt ez a jövőkép, de nem akartam beleélni magam, nem akartam arra ébredni egy nap, hogy már a gyerekeink iskoláit is kiválasztottam, de Rob már nincs mellettem…
Még Rob előtt elhagytam a szobánkat, sietősen lesiettem a hotel szalonjába. Ashleyvel egy időben léptünk ki a liftekből. Összemosolyogtunk, majd egy ölelés után már indultunk is kifelé, egyenesen egy közeli étterembe, pár perc sétálás után Ashley felém fordult.
- Tudom, hogy nem ismerjük egymást olyan régóta, de látom, hogy valami nyomaszt és én szívesen meghallgatlak – mondta kellemesen csilingelő hangján.
- Honnan veszed, hogy nyomaszt valami?
- A szemeid, hülyén hangzik, de nem olyanok, mint tegnap.
- Hát…Rob mondott valamit és eléggé meglepett vele – mondtam ki magamat is meglepve, normális esetben pár óra ismeretség után nem mondtam volna el semmi személyeset, de vele más volt, valami megmagyarázhatatlan kapcsolat volt köztünk.
- Valami hülyeséget mondott? Mert hajlamos nem gondokkodni és akkor minden idiótaság elhagyja a száját.
- Tudom, – kuncogtam fel - de nem mondott semmi hülyeséget, csak az egyik pillanatban még az egyetemről beszéltünk, a következőben meg már a gyerekeink és az időbeosztásuk volt terítéken.
- Jaj, a gyerek téma, hogy őszinte legyek amióta elkezdtünk forgatni Rob egyfolytában tervezget, de mindig mondja, hogy úgy lesz ahogy Te akarod, ne aggódj, nem akar sürgetni vagy rád erőltetni valamit! – mondta egy biztató mosoly kíséretében.
Végül is ez igaz volt, nem erőltetett rám semmit, addig pedig még bármi történhet, az lesz, aminek lennie kell, elvégre minden okkal történik, gondoltam. Jelen helyzetemben, vagyis jó pár hónappal később már így láttam a helyzetet, nem értem miért történt, ami történt…de, most mér nincs itt az ideje, hogy elmondjam, a történetem még koránt sem ért a végéhez, a java még csak most kezdődik.
***
A Robbal töltött napok villámgyorsan suhantak el mellettem, az ottlétem alatt nem hozta fel a gyerek témát, amiért hálás voltam neki. Kristennel való kapcsolatom, - már ha ezt annak lehet nevezni – továbbra sem javult, egész idő alatt ignoráltam Őt és a kedvesnek nem nevezhető pillantásait. A többiekhez viszont nagyon közel kerültem, a lelkemre kötötték, hogy a zavaró tényező – azaz Rob - nélkül is találkozunk, mindenkivel számot cseréltem, persze csak egy emberrel nem… Pár nappal az elutazásom után a stáb egyre több közös programot szerveztek, amivel semmi bajom nem volt, viszont azzal már annál több, hogy Robbal Kristen társaságában nem lehetett beszélni, mindig felületesen,figyelmetlenül válaszolt, majd egy idő után már a hívásaimra sem felelt, csak akkor, ha Kristen nem volt a közelben.
Amióta visszajöttem Vancouverből, pontosan 2 hete, szinte minden napomat az egyetemen töltöttem, vagy papírhalmazok után rohangáltam vagy teremből terembe masíroztam, ezért is volt felüdülés egy ebéd a csajokkal.
Éppen a cipőmet halásztam ki a kanapé alól, amikor a telefonom éktelen csörömpölésbe kezdett. Gyorsan kihúztam, majd egy tornászt is megszégyenítve talpra szökkentem, de ez nem tűnt valami jó ötletnek, ugyanis a következő pillanatban borzasztóan megszédültem, minden elmosódva kavargott körülöttem, mígnem a szemeim előtt minden elsötétült. Ugyan magamnál voltam, de nem láttam semmit, ijedségtől reszketve tapogattam ki a kanapé párnás háttámláját.
Hirtelen nagyon gyengének éreztem magam, óvatosan a leheveredtem, erősen összeszoítottam a szemeimet, hátha eltűnik ez a fájdalom a testem minden pontjából, de nem így történt, meresztettem a szemeimet, de semmi nem változott. Arra gondoltam,talán a vércukorszintemmel van a bibi, ezért félelemmel telve, négykézláb kimásztam a konyhába egy dobozos kóláért. Végigcsúsztam a parkettán, majd a konyha járólapján is, aztán gyorsan kezdtem kitapogatni a hűtő hideg ajtaját, a nagy sietségben felborítottam mindent a polcokon.
Felbontottam a dobozt és türelmetlenül kortyolgatni kezdtem a buborékos nedűt, a konyhám képe apró kis pöttyökben tért vissza. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, az utóbbi pár napban noha megszédültem néhányszor, de ilyenben eddig nem volt még részem.
Kicsit még reszketve ugyan, de kiballagtam a nappalimba, hogy összeszedjem a cuccaimat és elinduljak a találkozómra a lányokkal.
***
A hogy a napok teltek, úgy egyre nagyobb és egyre kényelmetlenebb figyelmet kaptam barátnőimtől, akik minden egyes rosszullétemet végig asszisztálták. Egyre több ételt tömtek belém, majd mikor ez sem segített nem engedtek ki a lakásból sem, bár én titkolni akartam Rob elől ezeket a buta szédüléseket, Ők csúnyán kijátszva mindennap leadták rólam a drótot.
Az egyik csajokkal bebörtönzött estén én és Lauren a megnézendő filmeken vitáztunk, a következő percekben Whitney káromkodásait hallottuk a a konyhapult felől. Kíváncsian szaladtunk ki, amikoris a laptopom képernyőjén Robot láttam, méghozzá Kristen társaságában… A képekhez ugyan az volt írva, hogy csókolóznak, de én csak sugdolózást láttam, a dühítő az volt, hogy egész nap hívkáltam az uraságot, de Ő egyszer sem vette fel, ami csak azt jelenthette, hogy végig vele volt… és a képek alapján nem emésztette a vágy, hogy megtudja élek vagy halok.
Szóval ennyi volt, így kellett véget érnie. Csalódottan nyúltam a telefonomért és már tárcsáztam is, az általam már jól ismert számot.
Rövid búgás után végre felvette, csak épp nem Ő, hanem Kristen maga.
Alex:
Ashley:
2010. május 17., hétfő
47.Fejezet - America's Suithearts
Egy új dolgot vezetek be,minél többen komiztok,annál több soros lesz a következő fejezet.(egy komizótól csak 1 komit számítok be...de!!: ha,csak1-2 komizó lesz,akkor nem kaptok többet).Remélem így mindenki elégedett lesz,jó olvasást!
Még zihálva,szorosan a mellkasához simulva feküdtünk az igencsak összehentergett ágyon.
A mellkasán pihenő kezemet cirógatta,majd mikor a lélegzetünk csillapodott halkan megszólalt:
- Tudod, már nagyon régóta mondani akartam neked, de olyan idióta vagyok,hogy nem mondtam még ki, – suttogta a hajamba – de nagyon sokat jelentesz nekem,mindennél többet…Szeretlek,őrülten és menthetetlenül.
A szívem fékezhetetlen sebességgel kezdett a mellkasomban kalimpálni,kimondta amit akartam. Biztos,hogy ezt akartam??
Tényleg szeret vagy csak azért mondta ezt,hogy elsimítson mindent kettőnk közt?
Vagy netalántán csak félne egyedül maradni? Bár ezt a feltételezést ki kell, hogy zárjam, hiszen jó néhány millió nő, örömmel foglalná el a helyemet.
Nagyot nyeltem,de a gombócot nem sikerült eltüntetni a torkomból. Hihetek neki?
Kiadhatom magam? Mert az teljes mértékben igaz és tagadhatatlan,hogy szeretem,de szeretem annyira,hogy tudjon róla,hogy a kezébe adjam a szívemet,amit bármikor szétcincálhat?
Akárhogy is ellenkeztem,a válaszom már megvolt,már nagyon régóta hordoztam magamban.
- Én is szeretlek – mondtam csendesen.
Az állam alá nyúlt és felemelte,hogy egyenesen a csillogó szemeibe nézhessek.
Finom,gyengéd csókokat lehelt ajkaimra,épphogy csak hozzám érve.
Mindegyik után az ajkaimba suttogva, hogy szeret,ezzel végérvényesen is aláírta a végrendeletemet,már fékezhetetlenül zuhanok a mélységbe,amit a bölcsek nemes egyszerűséggel szerelemnek hívnak.
***
Reggel Rob szorosan ölelő karjaiban ébredtem, próbáltam óvatosan kislisszolni mellőle.
Már az ágy szélére csúsztam, amikor hirtelen visszahúzott a derekamnál fogva.
- Szívem,ki mondta,hogy elmehetsz? – kérdezte álmosan.
- Szóval engedélyt kell kérnem?
- Igen – mondta önelégült mosollyal az arcán,egészen addig,amíg fejbe nem csaptam egy párnával.
- Aú ez fájt! – nyávogta affektálva
- Jaj,te szegény – gügyögtem - Itt fáj? – kérdeztem a homlokát megsimítva, majd bólogatása után megpusziltam ott.
- És itt is – mutatott durcásan az orcájára, mire ott is megcsókoltam – meg itt – csücsörített, hogy a száján is csókoljam meg.
- Most már jobb? - kérdeztem közel az ajkaihoz
- Hát,jobb,de még fáj valahol…
- Hol? – kérdeztem gyanakvón
- Gyere,megmutatom! – mondta szenvtelenül és már húzta is a fejünk fölé a takarót
***
Pár órával később már az esti vacsorára siettünk lefelé a szálloda halljába. Ez nem csak egy egyszerű vacsora volt,ez egy vacsora volt Rob kollégáival,ergo hivatalosan is bemutat nekik.
Idegesen szorongattam Rob kezét,ha így folytatom idegösszeomlást kapok az idegtől.
Rob persze próbált megnyugtatni,több-kevesebb sikerrel,de amikor bevezettek minket az étterem különtermébe ismét rám tört a szorongás.
A félelem özönvízszerűen tört rám,a szívem őrülten kalimpált a torkomban,kezeim enyhe remegésbe kezdtek,amit próbáltam elrejteni újdonsült ismerőseim előtt.
Nyolc kíváncsi, ámbár kedves szempár nézett rám, pontosabban: Kellan, Peter,Elizabeth,Jackson,Ashley,Taylor,Nikki és Chris,mint később kiderült Ő volt a rendező.
Próbáltam kicsit lenyugtatni magam,szerencsémre sikerült is,így sokkal nyugodtabban nézhettem az este elé.
Amint ráébredtek kivel is állnak szemben, rögtön felpattantak az asztal mellől, először Elizabeth lépett elém, majd Peter furakodott közénk, akinek a példáját Kellan és Nikki egyszerre követte,aztán Jackson tipegett elénk egy szégyenlős mosollyal az arcán,Chrissel egyetemben,majd Taylor következett egy igen széles vigyor kíséretében,utoljára maradt a legmosolygósabb hölgyemény,aki nemes egyszerűséggel a nyakamba vetette magát, és körbe puszilgatott.
Megragadva a kezemet rögtön a mellette lévő székhez húzott Robbal az oldalamon,mint kiderült azt a helyet már hetekkel ezelőtt lefoglalta számomra.
- Szerintem mindnyájunk nevében mondhatom, hogy nagyon örülünk, hogy végre megismerhetünk, már annyit hallottunk rólad! – mosolygott Ashley a kezemet szorongatva.
- Így van – mosolygott rám Elizabeth is, míg Nikki hevesen bólogatott.
- Szóval Rob, avass be minket, hogyan vettél rá egy olyan gyönyörű nőt, mint Alex, hogy egy olyan csávóval járjon, mint te? – kérdezte vigyorogva Kellan
- Tudod, a szexepiljeim nagyon hatásosak…
- Hát igen, nem tudok ellenállni a csámpás, félregombolt ingű,beanie-t hordó angoloknak – mondtam egy bájos mosollyal az arcomon.
- Ha esetleg, le akarnád cserélni, akkor… - kezdte Kellan egy huncut kis mosollyal a szája szélén.
- Na-na, ahhoz lesz 1-2 szavam – mordult fel Rob, ezzel Kellanba fojtva a szót
- Még meggondolom – folytattam a játékunkat, Kellan szenvtelen vigyorából ítélve ez igencsak kedvére való volt,Rob eddig gyengéden a derekamat körülölelő karjai megfeszültek, majd sokkal közelebb húzott magához
- Hohó! – kacagott fel Taylor,majd a példáját követve a többiek is
- Tudtam, hogy ez az este jó lesz… - jegyezte meg Jackson csendesen
Jacksonnak teljes mértékben igaza volt, az este hátralevő része is fenomenálisan telt el.
Már a különterem is csodálatos volt, minden kék színben pompázott, az egész terem olyan volt, mintha a tenger vett volna minket körül, a falak üvegből voltak, így gyönyörű kilátást biztosítva az alattunk elterülő Vancouverre.
A szoba közepén egy hatalmas üvegasztal terpeszkedett, amit sok, kecses szék ölelt körbe.
Ahhoz a lélegzetelállító helyhez tökéletes harmóniában passzolt a mi nagyszerű társaságunk.
Az este folyamán megtudtam, hogy Elizabeth a Juliard-ra járt és hogy mindig is színésznő szeretett volna lenni, később Ashley megsúgta, hogy még Emmy-re is jelölték, de nem szeret vele dicsekedni.
Kiderült,hogy Taylrnak és nekem van egy közös pontunk,persze nemcsak egy,de ez mindkettőnk életében jelentős helyet foglal el,ez pedig a tánc.
Peter egész este a csodálatos lányairól és a szintén színész feleségéről mesélt,a közös kis játékaikról.
Beavatott a ’ Mikulás akcióba’ is, amit már most alaposan megszervezett. Az akció abból áll, hogy beöltözik, mint Mikulás és egy kamerával rögzíti, amint a kandallón mászik befelé a nappaliba.
Ashleyröl kiderült,hogy Ő is óriási Audrey Hepburn rajongó,hogy Kellannek 7 testvére van,hogy Nikki 14éves korában elköltözött édesanyjától,szeret lovagolni és hogy Ő és Catherine – a Twilight rendezője – írta a Tizenhárom forgatókönyvét.
Mindegyiküket nagyon megkedveltem,de Ashley mellett Jackson lopta be magát a szívembe.
Kiderült,hogy amilyen csendes olyan lehengerlő személyiség,az egész fickó csak úgy vibrál.
Szingapúrban született,de élt már Londonban,Connecticutban,Indonéziában,Texasban és Californiában,színvak – amivel a fiúk folyton hülyéskednek - ,a színészet mellett a zene a másik nagy szerelme,pont mint Robnak.
Jackson már éppen belemerült volna a színházi tapasztalatainak mesélésébe,amikor belépett Ő,pedig már kezdtem róla megfeledkezni,ennyit erröl...
- Óh,szóval már itt van – mondta unottan,de valahogy én mégis mást éreztem mögötte,talán csalódottságot és dühöt.
Még zihálva,szorosan a mellkasához simulva feküdtünk az igencsak összehentergett ágyon.
A mellkasán pihenő kezemet cirógatta,majd mikor a lélegzetünk csillapodott halkan megszólalt:
- Tudod, már nagyon régóta mondani akartam neked, de olyan idióta vagyok,hogy nem mondtam még ki, – suttogta a hajamba – de nagyon sokat jelentesz nekem,mindennél többet…Szeretlek,őrülten és menthetetlenül.
A szívem fékezhetetlen sebességgel kezdett a mellkasomban kalimpálni,kimondta amit akartam. Biztos,hogy ezt akartam??
Tényleg szeret vagy csak azért mondta ezt,hogy elsimítson mindent kettőnk közt?
Vagy netalántán csak félne egyedül maradni? Bár ezt a feltételezést ki kell, hogy zárjam, hiszen jó néhány millió nő, örömmel foglalná el a helyemet.
Nagyot nyeltem,de a gombócot nem sikerült eltüntetni a torkomból. Hihetek neki?
Kiadhatom magam? Mert az teljes mértékben igaz és tagadhatatlan,hogy szeretem,de szeretem annyira,hogy tudjon róla,hogy a kezébe adjam a szívemet,amit bármikor szétcincálhat?
Akárhogy is ellenkeztem,a válaszom már megvolt,már nagyon régóta hordoztam magamban.
- Én is szeretlek – mondtam csendesen.
Az állam alá nyúlt és felemelte,hogy egyenesen a csillogó szemeibe nézhessek.
Finom,gyengéd csókokat lehelt ajkaimra,épphogy csak hozzám érve.
Mindegyik után az ajkaimba suttogva, hogy szeret,ezzel végérvényesen is aláírta a végrendeletemet,már fékezhetetlenül zuhanok a mélységbe,amit a bölcsek nemes egyszerűséggel szerelemnek hívnak.
***
Reggel Rob szorosan ölelő karjaiban ébredtem, próbáltam óvatosan kislisszolni mellőle.
Már az ágy szélére csúsztam, amikor hirtelen visszahúzott a derekamnál fogva.
- Szívem,ki mondta,hogy elmehetsz? – kérdezte álmosan.
- Szóval engedélyt kell kérnem?
- Igen – mondta önelégült mosollyal az arcán,egészen addig,amíg fejbe nem csaptam egy párnával.
- Aú ez fájt! – nyávogta affektálva
- Jaj,te szegény – gügyögtem - Itt fáj? – kérdeztem a homlokát megsimítva, majd bólogatása után megpusziltam ott.
- És itt is – mutatott durcásan az orcájára, mire ott is megcsókoltam – meg itt – csücsörített, hogy a száján is csókoljam meg.
- Most már jobb? - kérdeztem közel az ajkaihoz
- Hát,jobb,de még fáj valahol…
- Hol? – kérdeztem gyanakvón
- Gyere,megmutatom! – mondta szenvtelenül és már húzta is a fejünk fölé a takarót
***
Pár órával később már az esti vacsorára siettünk lefelé a szálloda halljába. Ez nem csak egy egyszerű vacsora volt,ez egy vacsora volt Rob kollégáival,ergo hivatalosan is bemutat nekik.
Idegesen szorongattam Rob kezét,ha így folytatom idegösszeomlást kapok az idegtől.
Rob persze próbált megnyugtatni,több-kevesebb sikerrel,de amikor bevezettek minket az étterem különtermébe ismét rám tört a szorongás.
A félelem özönvízszerűen tört rám,a szívem őrülten kalimpált a torkomban,kezeim enyhe remegésbe kezdtek,amit próbáltam elrejteni újdonsült ismerőseim előtt.
Nyolc kíváncsi, ámbár kedves szempár nézett rám, pontosabban: Kellan, Peter,Elizabeth,Jackson,Ashley,Taylor,Nikki és Chris,mint később kiderült Ő volt a rendező.
Próbáltam kicsit lenyugtatni magam,szerencsémre sikerült is,így sokkal nyugodtabban nézhettem az este elé.
Amint ráébredtek kivel is állnak szemben, rögtön felpattantak az asztal mellől, először Elizabeth lépett elém, majd Peter furakodott közénk, akinek a példáját Kellan és Nikki egyszerre követte,aztán Jackson tipegett elénk egy szégyenlős mosollyal az arcán,Chrissel egyetemben,majd Taylor következett egy igen széles vigyor kíséretében,utoljára maradt a legmosolygósabb hölgyemény,aki nemes egyszerűséggel a nyakamba vetette magát, és körbe puszilgatott.
Megragadva a kezemet rögtön a mellette lévő székhez húzott Robbal az oldalamon,mint kiderült azt a helyet már hetekkel ezelőtt lefoglalta számomra.
- Szerintem mindnyájunk nevében mondhatom, hogy nagyon örülünk, hogy végre megismerhetünk, már annyit hallottunk rólad! – mosolygott Ashley a kezemet szorongatva.
- Így van – mosolygott rám Elizabeth is, míg Nikki hevesen bólogatott.
- Szóval Rob, avass be minket, hogyan vettél rá egy olyan gyönyörű nőt, mint Alex, hogy egy olyan csávóval járjon, mint te? – kérdezte vigyorogva Kellan
- Tudod, a szexepiljeim nagyon hatásosak…
- Hát igen, nem tudok ellenállni a csámpás, félregombolt ingű,beanie-t hordó angoloknak – mondtam egy bájos mosollyal az arcomon.
- Ha esetleg, le akarnád cserélni, akkor… - kezdte Kellan egy huncut kis mosollyal a szája szélén.
- Na-na, ahhoz lesz 1-2 szavam – mordult fel Rob, ezzel Kellanba fojtva a szót
- Még meggondolom – folytattam a játékunkat, Kellan szenvtelen vigyorából ítélve ez igencsak kedvére való volt,Rob eddig gyengéden a derekamat körülölelő karjai megfeszültek, majd sokkal közelebb húzott magához
- Hohó! – kacagott fel Taylor,majd a példáját követve a többiek is
- Tudtam, hogy ez az este jó lesz… - jegyezte meg Jackson csendesen
Jacksonnak teljes mértékben igaza volt, az este hátralevő része is fenomenálisan telt el.
Már a különterem is csodálatos volt, minden kék színben pompázott, az egész terem olyan volt, mintha a tenger vett volna minket körül, a falak üvegből voltak, így gyönyörű kilátást biztosítva az alattunk elterülő Vancouverre.
A szoba közepén egy hatalmas üvegasztal terpeszkedett, amit sok, kecses szék ölelt körbe.
Ahhoz a lélegzetelállító helyhez tökéletes harmóniában passzolt a mi nagyszerű társaságunk.
Az este folyamán megtudtam, hogy Elizabeth a Juliard-ra járt és hogy mindig is színésznő szeretett volna lenni, később Ashley megsúgta, hogy még Emmy-re is jelölték, de nem szeret vele dicsekedni.
Kiderült,hogy Taylrnak és nekem van egy közös pontunk,persze nemcsak egy,de ez mindkettőnk életében jelentős helyet foglal el,ez pedig a tánc.
Peter egész este a csodálatos lányairól és a szintén színész feleségéről mesélt,a közös kis játékaikról.
Beavatott a ’ Mikulás akcióba’ is, amit már most alaposan megszervezett. Az akció abból áll, hogy beöltözik, mint Mikulás és egy kamerával rögzíti, amint a kandallón mászik befelé a nappaliba.
Ashleyröl kiderült,hogy Ő is óriási Audrey Hepburn rajongó,hogy Kellannek 7 testvére van,hogy Nikki 14éves korában elköltözött édesanyjától,szeret lovagolni és hogy Ő és Catherine – a Twilight rendezője – írta a Tizenhárom forgatókönyvét.
Mindegyiküket nagyon megkedveltem,de Ashley mellett Jackson lopta be magát a szívembe.
Kiderült,hogy amilyen csendes olyan lehengerlő személyiség,az egész fickó csak úgy vibrál.
Szingapúrban született,de élt már Londonban,Connecticutban,Indonéziában,Texasban és Californiában,színvak – amivel a fiúk folyton hülyéskednek - ,a színészet mellett a zene a másik nagy szerelme,pont mint Robnak.
Jackson már éppen belemerült volna a színházi tapasztalatainak mesélésébe,amikor belépett Ő,pedig már kezdtem róla megfeledkezni,ennyit erröl...
- Óh,szóval már itt van – mondta unottan,de valahogy én mégis mást éreztem mögötte,talán csalódottságot és dühöt.
2010. május 9., vasárnap
46.Fejezet - Your Body Is A Wonderland
A csomagomat dühösen ráncigáltam lefelé a lépcsőn,pár perccel azután,hogy a taxisom feldudált nekem,ami nem volt túl nobilis tőle.
Azóta a hívás után percenként féltékenységi hisztik törtek rám,ebből fakadóan egy percre sem tudtam lehunyni a szemeim,így fáradtan és durcásan indultam el a repülőtérre.
Rob azóta már vagy százszor hívott,de nem voltam képes felvenni,még nem akartam a magyarázkodását hallani,a szemébe akartam nézni – már ha tudunk egymásra nézni – és úgy hallani a legrosszabbat.
Nem tudtam csak a legszörnyűbbre gondolni,ott kavargott a fejemben,olyan volt mint egy csepp méreg,ami tönkreteszi az édes nedűt,jelen esetben a kapcsolatunkat.
Mi van,ha már nem akar,nem szeret engem??Ha rájött,hogy milyen is vagyok valójában,hogy nem vagyok elég jó hozzá?
Erre a gondolatra a már amúgy is gyenge kezeim féktelen remegésbe kezdtek. Rettegve a jövőtől erősebben kezdtem szorongatni a bőröndöm,ebben pillanatban ez olyan volt nekem,mint egy kapaszkodó,ami megakadályozza,hogy a sötét mélység elnyeljen.
Mire észbe kaptam,már a taxiban ülve zötykölődtem a reptér felé,a fejemet a hideg üvegnek nyomtam,ezzel is tompítva a mardosó fejfájást.
Pár perc után ismét keserű gondolatok jártak az eszemben,ezzel újfent elterelve a figyelmem.
Egészen a reptérig,sőt a repülőút alatt ilyen voltam,csak a gondolataimba merülve ücsörögtem,persze csak addig amíg a stewardess be nem jelentette,hogy lassan megkezdjük a leszállást.
Ennek hallatán minden rossz gondolatom és érzésém elpárolgott,helyüket átvette az a kellemes idegesség,amit minden egyes találkozásunkkor érzek.
Amint földet értünk én szinte kirohantam a gépből,csak hogy minél hamarabb láthassam Őt.
Szerencsémre csak kézipoggyászom volt,így azonnal a kijárat felé vehettem az irányt.
Átverekedtem magam a hömpölygő tömegen,majd amikor a forocellás ajtó szétnyílt hirtelen megcsapott az a bizonyos hűvös Vancouver-i levegő.
Izgatottan kezdtem pásztázni a környéket,hiszen úgy beszéltük meg,hogy kijön elém vagy,ha közbejön valami – gondoltunk itt lesifotósokra – akkor Nick vagy Steph vár majd rám.
Már kezdtem volna lemondani Robról,amikor egy fekete csuklyás,baseballsapkás – halkan jegyzem csak meg,igen csámpás – alak közelített felém.
Önkéntelenül is egy levakarhatatlan vigyor terült szét arcomon,és szemmel láthatóan vele is ez történt.
Szerencsénkre senki nem számított a felbukkanásunkra,így nyugodtan vethettem magam a nyakába,miközben a táskám hangos puffanással jelezte hollétét.
Szorosan ölelt magához,mintha soha nem akarna elengedni,és én azt kívántam bárcsak soha nem engedne el.
Kicsit eltolt magától,de csak azért,hogy csillogó szemeit az enyémbe fúrhassa,majd szenvedélyesen megcsókoljon.
Úgy csókolt,mint még soha!De a csókunkat tönkretette a gondolat,amitöl már azt hittem megszabadultam a repülőn…hogy Kristent is megcsókolta már a vásznon kívül is??És Őt is így csókolja,mint engem?
Erre a gondolatra mérhetetlen düh kezdett szétáradni bennem,ennek hatására eltoltam magamtól.
Nem akartam már most elrontani mindent,azért összekulcsoltam az ujjainkat és rámosolyogtam,mire Ő egy bárgyú vigyorral válaszolt.
***
A hotelszoba kényelmes ágyán feküdtünk,szorosan egymás mellett. A karja a fejem alatt pihent,miközben a másik kezével az ujjaimmal játszadozott.
Nem sokat beszéltünk,de ez így volt jó,a kellemes csend lágyan borított be minket.
Egy kis idő után halkan megszólalt:
- Ugye tudod,hogy köztem és Kris között nincsen semmi?Soha nem csalnálak meg!
- Tudom – hagytam rá csendesen,nem lenne értelme belemenni ebbe a témába.
- Akkor jó – csókolta meg a homlokom – a többiek már nagyon várják,hogy bemutassalak.
- Igen? – kérdeztem remegő hanggal
Bakker,róluk el is felejtkeztem,most már nem is tudom miért aggódjak jobban,hogy a pasim körül az ellenszenves kolléganője legyeskedik több millió rajongóval a nyakába vagy a többi kollégájától,akik nem mellesleg a barátai is.
- Szeretni fognak – jelentette ki határozottan,már majdnem elhittem neki…
- Persze… - dörmögtem
- Ne izgulj!
- Én nem is…
- Na gyere,teszek róla,hogy ne izgulj emiatt – duruzsolta a fülembe,miközben az ujjai már a pólóm alatt barangoltak.
Nem vesztegette az időt,bár pár hónap távollét után ki ellenkezne?Hát én biztos nem…
A pólómat türelmetlenül vette le rólam,majd ajkait a nyakamra tapasztotta,lassan,szinte már őrjítő lassúsággal haladt lefelé.
Pár perc simogatás után a farmeremet kezdte lehámozni rólam,jobban mondva gyakorlatilag lerántotta azt a testemről.
Fölém helyezkedett,tovább folytatva nyakam kényeztetését,közben az oldalamon húzta végig az általam annyira imádott ujjait. Ha akartam sem tudtam volna visszafogni magam,sóhajok százai hagyták el ajkaimat.
Már a kulcscsontomat csókolgatva kezdte a combjaimat simogatni egyre feljebb haladva,míg nem ujjaival belém nem hatolt.
Kéjes nyögés szakadt fel a torkomból,amire Ő morgással válaszolt,már a melleim közül.
Először lassan majd egyre gyorsabban mozgott bennem,a gyönyör kapuja észveszejtő sebességgel közeledett. A hátam ívbe feszült,már nem bírtam tovább,így rekettes hangon megszólaltam:
- Akarlak. Most! – leheltem elfúlón
Egy percet sem vesztegetett,rögtön teljesítette kérésem. Azonnal ajkaim után kapott aztán..
Azóta a hívás után percenként féltékenységi hisztik törtek rám,ebből fakadóan egy percre sem tudtam lehunyni a szemeim,így fáradtan és durcásan indultam el a repülőtérre.
Rob azóta már vagy százszor hívott,de nem voltam képes felvenni,még nem akartam a magyarázkodását hallani,a szemébe akartam nézni – már ha tudunk egymásra nézni – és úgy hallani a legrosszabbat.
Nem tudtam csak a legszörnyűbbre gondolni,ott kavargott a fejemben,olyan volt mint egy csepp méreg,ami tönkreteszi az édes nedűt,jelen esetben a kapcsolatunkat.
Mi van,ha már nem akar,nem szeret engem??Ha rájött,hogy milyen is vagyok valójában,hogy nem vagyok elég jó hozzá?
Erre a gondolatra a már amúgy is gyenge kezeim féktelen remegésbe kezdtek. Rettegve a jövőtől erősebben kezdtem szorongatni a bőröndöm,ebben pillanatban ez olyan volt nekem,mint egy kapaszkodó,ami megakadályozza,hogy a sötét mélység elnyeljen.
Mire észbe kaptam,már a taxiban ülve zötykölődtem a reptér felé,a fejemet a hideg üvegnek nyomtam,ezzel is tompítva a mardosó fejfájást.
Pár perc után ismét keserű gondolatok jártak az eszemben,ezzel újfent elterelve a figyelmem.
Egészen a reptérig,sőt a repülőút alatt ilyen voltam,csak a gondolataimba merülve ücsörögtem,persze csak addig amíg a stewardess be nem jelentette,hogy lassan megkezdjük a leszállást.
Ennek hallatán minden rossz gondolatom és érzésém elpárolgott,helyüket átvette az a kellemes idegesség,amit minden egyes találkozásunkkor érzek.
Amint földet értünk én szinte kirohantam a gépből,csak hogy minél hamarabb láthassam Őt.
Szerencsémre csak kézipoggyászom volt,így azonnal a kijárat felé vehettem az irányt.
Átverekedtem magam a hömpölygő tömegen,majd amikor a forocellás ajtó szétnyílt hirtelen megcsapott az a bizonyos hűvös Vancouver-i levegő.
Izgatottan kezdtem pásztázni a környéket,hiszen úgy beszéltük meg,hogy kijön elém vagy,ha közbejön valami – gondoltunk itt lesifotósokra – akkor Nick vagy Steph vár majd rám.
Már kezdtem volna lemondani Robról,amikor egy fekete csuklyás,baseballsapkás – halkan jegyzem csak meg,igen csámpás – alak közelített felém.
Önkéntelenül is egy levakarhatatlan vigyor terült szét arcomon,és szemmel láthatóan vele is ez történt.
Szerencsénkre senki nem számított a felbukkanásunkra,így nyugodtan vethettem magam a nyakába,miközben a táskám hangos puffanással jelezte hollétét.
Szorosan ölelt magához,mintha soha nem akarna elengedni,és én azt kívántam bárcsak soha nem engedne el.
Kicsit eltolt magától,de csak azért,hogy csillogó szemeit az enyémbe fúrhassa,majd szenvedélyesen megcsókoljon.
Úgy csókolt,mint még soha!De a csókunkat tönkretette a gondolat,amitöl már azt hittem megszabadultam a repülőn…hogy Kristent is megcsókolta már a vásznon kívül is??És Őt is így csókolja,mint engem?
Erre a gondolatra mérhetetlen düh kezdett szétáradni bennem,ennek hatására eltoltam magamtól.
Nem akartam már most elrontani mindent,azért összekulcsoltam az ujjainkat és rámosolyogtam,mire Ő egy bárgyú vigyorral válaszolt.
***
A hotelszoba kényelmes ágyán feküdtünk,szorosan egymás mellett. A karja a fejem alatt pihent,miközben a másik kezével az ujjaimmal játszadozott.
Nem sokat beszéltünk,de ez így volt jó,a kellemes csend lágyan borított be minket.
Egy kis idő után halkan megszólalt:
- Ugye tudod,hogy köztem és Kris között nincsen semmi?Soha nem csalnálak meg!
- Tudom – hagytam rá csendesen,nem lenne értelme belemenni ebbe a témába.
- Akkor jó – csókolta meg a homlokom – a többiek már nagyon várják,hogy bemutassalak.
- Igen? – kérdeztem remegő hanggal
Bakker,róluk el is felejtkeztem,most már nem is tudom miért aggódjak jobban,hogy a pasim körül az ellenszenves kolléganője legyeskedik több millió rajongóval a nyakába vagy a többi kollégájától,akik nem mellesleg a barátai is.
- Szeretni fognak – jelentette ki határozottan,már majdnem elhittem neki…
- Persze… - dörmögtem
- Ne izgulj!
- Én nem is…
- Na gyere,teszek róla,hogy ne izgulj emiatt – duruzsolta a fülembe,miközben az ujjai már a pólóm alatt barangoltak.
Nem vesztegette az időt,bár pár hónap távollét után ki ellenkezne?Hát én biztos nem…
A pólómat türelmetlenül vette le rólam,majd ajkait a nyakamra tapasztotta,lassan,szinte már őrjítő lassúsággal haladt lefelé.
Pár perc simogatás után a farmeremet kezdte lehámozni rólam,jobban mondva gyakorlatilag lerántotta azt a testemről.
Fölém helyezkedett,tovább folytatva nyakam kényeztetését,közben az oldalamon húzta végig az általam annyira imádott ujjait. Ha akartam sem tudtam volna visszafogni magam,sóhajok százai hagyták el ajkaimat.
Már a kulcscsontomat csókolgatva kezdte a combjaimat simogatni egyre feljebb haladva,míg nem ujjaival belém nem hatolt.
Kéjes nyögés szakadt fel a torkomból,amire Ő morgással válaszolt,már a melleim közül.
Először lassan majd egyre gyorsabban mozgott bennem,a gyönyör kapuja észveszejtő sebességgel közeledett. A hátam ívbe feszült,már nem bírtam tovább,így rekettes hangon megszólaltam:
- Akarlak. Most! – leheltem elfúlón
Egy percet sem vesztegetett,rögtön teljesítette kérésem. Azonnal ajkaim után kapott aztán..
2010. április 25., vasárnap
45.Fejezet - There's a Good Reason These Tables Are Numbered Honey, You Just Haven't Thought of It Yet
Köszönöm alkalmi múzsámnak,Brandykémnek! (L)
Lassan közeledünk a végéhez...
Nagyon örülnék a komiknak...sok,sok,sok kominak! :)
Kellemes melegség járt át,amint a Pattinson családdal való találkozásomra emlékeztem vissza. Már több mint egy hónap eltelt azóta.
Londonból egyenesen a New York-i JFK reptérre érkeztünk,ott egy szívszaggató búcsú után Én Los Angeles felé,míg Rob Vancouver felé vette az irányt.
Nagyon nehéz döntés volt nem vele lenni,az egészet nem csak a távolság nehezítette meg,de maga Rob is.
Szörnyű,napokig tartó vitákba keveredtünk,de a végén,mint jelen történések is mutatják Én nyertem,Rob ezzel a mondattal zárta le az utolsó vitánkat,persze azóta sem adta fel,minden beszélgetésünkkor felhozza a dolgot,hogy azonnal utazzam hozzá.
Pedig nem nyertem semmit,sőt...mindennap kínszenvedés volt.
Nemcsak a hiánya miatt,de a gondolat hogy több ezer mérfölddel arébb Kristennel van.
Igen,a zöld szörny felütötte fejét…
Hiába mondta,hogy csak barátok engem különösen zavart a naponta megjelenő pletykaáradat róluk.
Pedig mint egy ember a bizalomköréből,úgy én is tisztában voltam a miértekkel.
Az egész mizériára egy nevetségesen egyszerű szó volt a kulcs: reklám.
Igen,az egész tündérmesébe is beillő sztori mögött végig csak a pénz bújkált.
Hiszen milyen jól is hangzik,hogy a két színész egymásra talált a vásznon kívül is?
Tökéletesen kitervelt csel,amivel a gyanútlan rajongókat édesgethetik a mozikba ergo pénz…sok,nagyon sok pénz.
Annak ellenére,hogy ez egy igen gusztustalan módszer,megbarátkoztam vele,viszont azzal már kevésbé tudtam megbírkózni,hogy Kristen pincsiként lohol Rob után,valószínűleg feltünt neki,hogy míg Rob után érdeklődnek,íránta senki sem,márpedig nézőkre neki is szüksége van.
Gondolataimból Whitney kedvesen csilingelő hangja rántott vissza a kedvenc kis éttermünkbe,az Amandine Patisserie-be,pontosabban annak teraszára,ahová gyakran ruccantunk ki a csajokkal villásreggelizni.
Már Október elején jártunk,de a Los Angeles-i nap még mindig kellemesen melengette a romlott város lakóinak pénzhajhász szívét.
- Hmm…szerintem én legyűrök ma…mmm…narancslét,Fresco omlettet,friss gyümölcsöket tejszínhabbal és fahéjas mazsolákat krémsajttal – sorolta Whitney.a kedvenc pincérlányunknak,Brittanynek
- Úristen Whitney… - forgatta meg szemeit Lauren - nekem lesz egy Croque Madame és egy citromos tea,Alex drágám te mit kérsz? – fordult felém
- Csak egy narancslét – mondtam Brittanynek,aki egy kedves mosoly után már ment is be az étterembe.
- Na ez aztán a villásregi…-morogta Lauren.
- Ne haragudjatok csajok - hajtottam le fejem.
- Jaj szívecském,semmi baj!Tudjunk,hogy hiányzik – simogatta meg a hátam bátorítóan Whitney.
- Mikor is mész meglátogatni Őt? –kérdezte Lauren
- Holnap éjfélkor,Nick és Steph intézet nekem egy magángépet – mosolyogtam izgatottan.
- Akkor nem tud róla? – kérdezte Whitney szintén mosolyogva
- Nem,nem sejt semmit.
A villásreggeli után bevetettük magunkat Boulvard-ra egy kis “nézelődésre”,persze mindegyikünk nagyon jól tudta,hogy ebböl irgalmatlan költekezés lesz.
Jónéhány üzlet és feltört sarkakkal később a “nézelődésben” Whitney megkaparintott egy Peter Pilotto ruhát,míg Én és Lauren egy-egy Thakoon cipőt vittünk haza.
A vásárlás után elbúcsúztam a lányoktól,majd egyenesen a lakásom felé vettem az irányt.
Az utazótáskám már készen állt az ágyam mellett,legalább már azzal nem kell bajlódnom.
Levetettem magam a kanapéra és olvasni kezdtem,de egy oldalnál tovább nem jutottam,az asztalon heverő,eddig csöndes telefonom most irgalmatlan csöngésbe kezdett,a kijelzőn Rob neve villogott.
Habozás nélkül,vigyorogva vettem fel.
- Szia édes – búgtam a telefonba
- Szia – kuncogott Rob – gondoltam felhívlak,minden okés?
- Persze,és nálad?Hogy megy a forgatás??
- Megyeget…jobban menne,ha itt lennél.. – halkította le hangját.
- Ez nem igaz,te is nagyon jól tudod…
- Hiányzol…nem tudok koncentrálni – sóhajtotta.szinte láttam magam előtt,amint zavarában beletúr az amúgy is kócos,felfelé meredező hajába.
- Te is nekem - suttogtam én is,szemeimet csípte az elfolytott könycseppek hada…csak egy dolog tartotta bennem a lelket,hogy pár óra múlva már ott leszek mellette.
- Öhm…a családom üdvözöl…amóta nálunk voltál folyton te vagy a téma,anyu még Catherine nénikémnek is dicsekedett – mondta mosolygós hangon.
- Hát én is megszerettem őket…
- Ezt inkább nem mondom nekik,mert még eldurvulnak – kacagott fel – el tudom képzelni,ahogy…
- Van még veled valaki? – vágtam közbe.A gyomrom összerándult…a hang túlságosan is ismerős volt.
- Ohh,öhmm…igen,velem van Kristen is…áh.üdvözöl és reméli hogy jól vagy.
- Jah,én is… - remékem nem hallodta ki a szarkazmust a hangomból,bár ahhoz süketnek kéne lennie.
- Csak átjött összeolvasni a holnapi párbeszédünket – mentegetőzött Rob,az pedig már rég rossz…
- Érdekes,mert én mintha azt hallodtam volna,hogy a sörnyítót keresi… - sziszegtem a fogaim közül,mondanom sem kell csak kicsit voltam idegbeteg…
- Hát…én….
- Ne haragudj,de mennem kell…majd hívlak,szia. – köszöntem el,még a válaszát sem vártam meg
-
Muszáj volt letennem,ilyen helyzetben nem tudok logikusan gondolkodni.Legalább van néhány órám átgondolkodni,lenyugodni…majd ott megbeszéljük,persze ha lesz rá időnk…
Nagyon örülnék a komiknak...sok,sok,sok kominak! :)
Kellemes melegség járt át,amint a Pattinson családdal való találkozásomra emlékeztem vissza. Már több mint egy hónap eltelt azóta.
Londonból egyenesen a New York-i JFK reptérre érkeztünk,ott egy szívszaggató búcsú után Én Los Angeles felé,míg Rob Vancouver felé vette az irányt.
Nagyon nehéz döntés volt nem vele lenni,az egészet nem csak a távolság nehezítette meg,de maga Rob is.
Szörnyű,napokig tartó vitákba keveredtünk,de a végén,mint jelen történések is mutatják Én nyertem,Rob ezzel a mondattal zárta le az utolsó vitánkat,persze azóta sem adta fel,minden beszélgetésünkkor felhozza a dolgot,hogy azonnal utazzam hozzá.
Pedig nem nyertem semmit,sőt...mindennap kínszenvedés volt.
Nemcsak a hiánya miatt,de a gondolat hogy több ezer mérfölddel arébb Kristennel van.
Igen,a zöld szörny felütötte fejét…
Hiába mondta,hogy csak barátok engem különösen zavart a naponta megjelenő pletykaáradat róluk.
Pedig mint egy ember a bizalomköréből,úgy én is tisztában voltam a miértekkel.
Az egész mizériára egy nevetségesen egyszerű szó volt a kulcs: reklám.
Igen,az egész tündérmesébe is beillő sztori mögött végig csak a pénz bújkált.
Hiszen milyen jól is hangzik,hogy a két színész egymásra talált a vásznon kívül is?
Tökéletesen kitervelt csel,amivel a gyanútlan rajongókat édesgethetik a mozikba ergo pénz…sok,nagyon sok pénz.
Annak ellenére,hogy ez egy igen gusztustalan módszer,megbarátkoztam vele,viszont azzal már kevésbé tudtam megbírkózni,hogy Kristen pincsiként lohol Rob után,valószínűleg feltünt neki,hogy míg Rob után érdeklődnek,íránta senki sem,márpedig nézőkre neki is szüksége van.
Gondolataimból Whitney kedvesen csilingelő hangja rántott vissza a kedvenc kis éttermünkbe,az Amandine Patisserie-be,pontosabban annak teraszára,ahová gyakran ruccantunk ki a csajokkal villásreggelizni.
Már Október elején jártunk,de a Los Angeles-i nap még mindig kellemesen melengette a romlott város lakóinak pénzhajhász szívét.
- Hmm…szerintem én legyűrök ma…mmm…narancslét,Fresco omlettet,friss gyümölcsöket tejszínhabbal és fahéjas mazsolákat krémsajttal – sorolta Whitney.a kedvenc pincérlányunknak,Brittanynek
- Úristen Whitney… - forgatta meg szemeit Lauren - nekem lesz egy Croque Madame és egy citromos tea,Alex drágám te mit kérsz? – fordult felém
- Csak egy narancslét – mondtam Brittanynek,aki egy kedves mosoly után már ment is be az étterembe.
- Na ez aztán a villásregi…-morogta Lauren.
- Ne haragudjatok csajok - hajtottam le fejem.
- Jaj szívecském,semmi baj!Tudjunk,hogy hiányzik – simogatta meg a hátam bátorítóan Whitney.
- Mikor is mész meglátogatni Őt? –kérdezte Lauren
- Holnap éjfélkor,Nick és Steph intézet nekem egy magángépet – mosolyogtam izgatottan.
- Akkor nem tud róla? – kérdezte Whitney szintén mosolyogva
- Nem,nem sejt semmit.
A villásreggeli után bevetettük magunkat Boulvard-ra egy kis “nézelődésre”,persze mindegyikünk nagyon jól tudta,hogy ebböl irgalmatlan költekezés lesz.
Jónéhány üzlet és feltört sarkakkal később a “nézelődésben” Whitney megkaparintott egy Peter Pilotto ruhát,míg Én és Lauren egy-egy Thakoon cipőt vittünk haza.
A vásárlás után elbúcsúztam a lányoktól,majd egyenesen a lakásom felé vettem az irányt.
Az utazótáskám már készen állt az ágyam mellett,legalább már azzal nem kell bajlódnom.
Levetettem magam a kanapéra és olvasni kezdtem,de egy oldalnál tovább nem jutottam,az asztalon heverő,eddig csöndes telefonom most irgalmatlan csöngésbe kezdett,a kijelzőn Rob neve villogott.
Habozás nélkül,vigyorogva vettem fel.
- Szia édes – búgtam a telefonba
- Szia – kuncogott Rob – gondoltam felhívlak,minden okés?
- Persze,és nálad?Hogy megy a forgatás??
- Megyeget…jobban menne,ha itt lennél.. – halkította le hangját.
- Ez nem igaz,te is nagyon jól tudod…
- Hiányzol…nem tudok koncentrálni – sóhajtotta.szinte láttam magam előtt,amint zavarában beletúr az amúgy is kócos,felfelé meredező hajába.
- Te is nekem - suttogtam én is,szemeimet csípte az elfolytott könycseppek hada…csak egy dolog tartotta bennem a lelket,hogy pár óra múlva már ott leszek mellette.
- Öhm…a családom üdvözöl…amóta nálunk voltál folyton te vagy a téma,anyu még Catherine nénikémnek is dicsekedett – mondta mosolygós hangon.
- Hát én is megszerettem őket…
- Ezt inkább nem mondom nekik,mert még eldurvulnak – kacagott fel – el tudom képzelni,ahogy…
- Van még veled valaki? – vágtam közbe.A gyomrom összerándult…a hang túlságosan is ismerős volt.
- Ohh,öhmm…igen,velem van Kristen is…áh.üdvözöl és reméli hogy jól vagy.
- Jah,én is… - remékem nem hallodta ki a szarkazmust a hangomból,bár ahhoz süketnek kéne lennie.
- Csak átjött összeolvasni a holnapi párbeszédünket – mentegetőzött Rob,az pedig már rég rossz…
- Érdekes,mert én mintha azt hallodtam volna,hogy a sörnyítót keresi… - sziszegtem a fogaim közül,mondanom sem kell csak kicsit voltam idegbeteg…
- Hát…én….
- Ne haragudj,de mennem kell…majd hívlak,szia. – köszöntem el,még a válaszát sem vártam meg
-
Muszáj volt letennem,ilyen helyzetben nem tudok logikusan gondolkodni.Legalább van néhány órám átgondolkodni,lenyugodni…majd ott megbeszéljük,persze ha lesz rá időnk…
Alex:
Lauren cipője:
Amandine Patissiere:
2010. április 19., hétfő
I'm Back!
Mint láthatjátok a blog újra életre kelt,ennek csupán annyi az oka,hogy - ez fura - úgy érzem ennyivel tartozom a szereplőimnek.
Igyekszem kicsit belehúzni,így hamarabb rendeződnek a sorsaik.
Ajánlom,hogy lassan kezdjetek búcsúzkodni a szereplőktöl!Persze ha olvas valaki...
Igyekszem kicsit belehúzni,így hamarabb rendeződnek a sorsaik.
Ajánlom,hogy lassan kezdjetek búcsúzkodni a szereplőktöl!Persze ha olvas valaki...
2010. április 11., vasárnap
Cukker blogger / Figyelmeztetés!!
Blogger Díj:
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdéseket!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket
Nagyon szépen köszönöm Elena! :)
http://angyalisugallat.blogspot.com/
Kérdések: Kedvenc
...irom: Maupassant,Daudet,Márai
...könyvem: Maupassant:Bel Ami,Erős mint a halál Daudet:A halhatatlan
...ételem: olasz,görök vega kaják
...italom: kóla
...színem: nincs
....énekesem: Nat King Cole,Patrick Stump,Brendon Urie,Seal
...énekes nő: nincs
...Eggyütes: Fall Out Boc,Kings of Leon,VadFruttik :)
...Dj: nincs
...színészem: Marlon Brando,James Dean,Shia Labeouf (Robnak még bizonyítani kell)
...mozi film: Blöff,4 szoba,Breakfast At Tiffanys...
...sorozat: Jóbarátok,Így Jártam Anyátokkal,True Blood...
...dalom: Seal: It's Alright Fall Out Boy: Champagne for my real friends...(egy a sok közül)
...hangszerem: gitár,zongora
...Hónap: Május
...nap: péntek-szombat
...évszak:tél-tavasz
....napszak: nincs
...sport: tánc,vizilabda :P ...
...bloggerem: értelemszerűen akiket olvasok
...kommentelőm: aki komizik (L)
...Kedvenc idézet: egy a sok közül: “Van egy ilyen szelíd nyári világ, málnaszörppel, aludttejjel, citromos vízzel. Aztán van egy másfajta, tűzvésszel, vérrel, kéjgyilkossággal. Valahol a két világ között élek, málnaszörpöt szopogatok, s közben várom a tűzoltókat vagy a detektíveket.” /Márai Sándor
(Ég és Föld)
Akik kapják:
Szaszám: http://rpattinsonfanfiction.blogspot.com/
Sabyna: http://rpattzfanfictions.blogspot.com/
Zazi: http://eberalom.blogspot.com/
Minä: http://regvartboldogsag.blogspot.com/
Nita: http://aboldogsagviraga.blogspot.com/
Cukorka: http://twilight-evelyn.blogspot.com/
FIGYELMEZTETÉS!!!!
Szólni szeretnénk, hogy mostanába egy személy lekoppintja a töriket!
Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!
A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIV
Nem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok!
Könyörgünk ezt tegyétek ki és irjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító.
Aki szórul-szóra másol az undorító!
Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene!
Könyörgünk segíts hogy senki más ne járjon úgy mint mi!
Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!
Alice oldalát: boldogveg.blogspot.com
Erre másolta le: ennyitaboldogvegrol.blogspot.com
Ivi oldalát: feketeangyalsaga.blogspot.com
Erre másolta le: alkonyatmaskepp.blogspot.com
Kérjük ird ki a blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!
2010. április 6., kedd
44.Fejezet - Family Portrait
- Mit is csináljunk?? – tűnődött Claire a régi családi recepteskönyvet lapozgatva – Az biztos,hogy csirke lesz…
- Nekem van egy jó receptem,legalábbis nálunk élnek-halnak érte… - mondtam félénken
- Akkor biztos nagyon finom lehet,mi is az? – mosolygott Claire kedvesen
- Csirke mézes-rozmaringos pácban párolt zöldséggel.
- Hmm…jól hangzik – mondta Lizzy a hasát dörzsölve
- Igen,akkor legyen az – helyeselt Claire,de a nagy egyetértést megzavarta Victoria telefonjának csörgése.
Egy bocsánatkérő mosoly után már rohant is felvenni.Claire nem szólt semmit, csak lemondóan ingatta a fejét,miközben a hozzávalókat pakoltuk ki a konyhapultra,
Claire mindenkinek kiosztotta a tennivalókat,Rob kapta a zöldség pucolást,Lizzy az aprítást,míg az Én feladatom a páclé elkészítése volt,eközben Claire bekészítette a húst,majd a desszerttel kezdett szorgoskodni ami sült vaníliakrém volt.
Persze szigorúan csak gyümölcscukorral,tekintettel Richard és a mi egészségünkre.
- Rob,kisfiam…inkább hagyd abba,nem marad krumpli! – szólt fiára Claire.
- Oké – vigyorgott nővérére Rob,majd mögém lépett és átkarolta derekam.
- Rob zavarsz minket! – pirított rá Lizzy
- Én nem zavarok senkit – dörmögte durcásan a vállamba - most is segítek! – mondta határozottan
- Miben is? – kérdezte az imént betoppanó Victoria.
- Éppen átadom az erőt – somolygott Rob.
- Kisfiam inkább menj és add át az erődet apádnak – kacagott fel Claire.
- Jól van – mondta durcásaan,majd egy puszit nyomott az arcomra és kislattyogott a konyhából.
Ahogy Rob kisétált a szobából a testem újabb adrenalin löketett kapott. A fülemben hallottam a saját szívdobogásomat ezzel a külvilágot teljesen kizárva.
.A kezeim újra féktelen remegésbe kezdtek,amit mély levegővételekkel próbáltam csitítani.
Miután Rob bekanyarodott a nappali felé,hogy csatlakozzon édesapjához,addig fejemben menekülési tervek százai cikáztak át.
A család nagyon kedvesnek tűnt,de egy percig sem akartam magam azzal áltatni,hogy jó szemmel nézik egyetlen szupersztár fiúk kapcsolatát velem.
Abban nyílván egyetértenének velem,hogy Rob csakis jót érdemel.
Egy boldog,kiegyensúlyozott,támogató,szeretnivaló nőt,nem pedig egy olyat,mint Én:
Hiszen mi vagyok Én??
Egy depressziós,tehetségtelen valaki,aki még tucatlánynak sem jó,valaki akinek a családjával borzasztó a kapcsolata.
Csak púp lennék a hátán,jobban mondva már vagyok.
Annyiszor mondták már,hogy nincs igazam. Jó lenne hinni ezeknek az embereknek.
De sajnos nagy tévedésben vannak,a szemük előtt egy vastag lepel lóg,amit nem akarnak lerántani.
Megpróbáltam úgy látni magam,ahogy Ők engem,de nem ment…
Minden egyes alkalommal csak egy hazug szörnyet láttam visszanézni a tükörben.
Keserű gondolataimat Claire kedves hangja és meleg érintése oszlatta el.
Meglepődve konstatáltam,hogy a konyhában már csak Én és Claire vagyunk.
Mellettem állt,boldog mosollyal az arcán.A következő pillanatban kecses kezei közé vette enyémet,majd óvón körbezárta azt.
Kellemes melegség öntött el,ezzel a mozdulattal Claire megölt mindennemű félelmet bennem.
- Tudod – kezdte halk,mézédes hangján – azt hiszem osem fogom tudni elmondani vagy meghálálni azt amit érte teszel.Örülök,hogy megtaláltátok egymást. – mosolyodott el Claire.
- De hát én nem teszek semmit. – habogtam
- De,igenis teszel!Szereted Őt és vigyázol rá…ha nem rángattad volna ki abból a ..- magyarázta hevesen,amíg el nem csuklott a hangja. Szabad kezemmel megsimítottam kézfejét,ami még mindig engem tartott szorosan.
Tudtam mit érez,miröl beszél és legfőképpen mitöl fél.Bármelyik gyenge pillanatában összetörhetik Őt.
Élve,kegyetlenül felemészthetik,nem gondolva érzéseire.Az emberek szemében Ő csak egy csillogó játék,egy percig nem sajnálnák,sőt vérszomjasan rávetnék magukat és addíg szívnák ki a pénzt a bőre alól amíg még nem késő.
Összemosolyogtunk,nem volt szükség több szóra,magyarázkodásra.
Mindketten visszatértünk a vacsorához,közben Claire elmesélte hogyan is találkoztak Richarddal.
Egy közös ismerősük révén ismerkedtek meg egy pubban Surreyben.Claire elmondása szerint rögtön tudta,hogy több lesz ez mint holmi sörözgetés.
Ezt az a tény is alátámasztotta,hogy Richard Yorkshire-böl egész Surrey-ig utazott csak azért,hogy láthassa őt.
Az a kilenc év korkülönbséget észre sem vették,tökéletesen egymásra hangolódtak már aznap este.
Több évnyi házasság és három csodálatos gyerek után is ugyanúgy imádják egymást,ezt le sem tagadhatnák.
Hazudnék,ha azt mondanám,nem képzeltem el magunkat ebben a szituációban.
Túl szép lenne…
Pár percig bírtak távol maradni,utána az egész család a konyhába zsúfolódott.
***
A vacsora végeztével mindenki az asztalnál maradt beszélgetni egy pohár bor kiséretével.
Mindent magamba akartam szívni,az illatokat,emlékeket,mindent.
Akaratlanul is mosolyognom kellett,ahogy végignéztem a családon.
Az első perctöl kezdve családtagként tekintettek rám és én ezért elmondhatatlanul hálás voltam.
Sajnos nem maradhattunk tovább,a magánrepülőnek 10-kor kellett felszállnia.
Nehéz szívvel elbúcsúztunk tőlük,majd a kocsiba beülve már száguldoztunk is a külváros felé.
Meredten bámultam kifelé az ablakon,még utoljára látni akartam a város minden egyes szegmensét.
Eközben Rob elmélyülten játszott összekulcsolt ujjainkkal,ami a combján pihent.
- Nekem van egy jó receptem,legalábbis nálunk élnek-halnak érte… - mondtam félénken
- Akkor biztos nagyon finom lehet,mi is az? – mosolygott Claire kedvesen
- Csirke mézes-rozmaringos pácban párolt zöldséggel.
- Hmm…jól hangzik – mondta Lizzy a hasát dörzsölve
- Igen,akkor legyen az – helyeselt Claire,de a nagy egyetértést megzavarta Victoria telefonjának csörgése.
Egy bocsánatkérő mosoly után már rohant is felvenni.Claire nem szólt semmit, csak lemondóan ingatta a fejét,miközben a hozzávalókat pakoltuk ki a konyhapultra,
Claire mindenkinek kiosztotta a tennivalókat,Rob kapta a zöldség pucolást,Lizzy az aprítást,míg az Én feladatom a páclé elkészítése volt,eközben Claire bekészítette a húst,majd a desszerttel kezdett szorgoskodni ami sült vaníliakrém volt.
Persze szigorúan csak gyümölcscukorral,tekintettel Richard és a mi egészségünkre.
- Rob,kisfiam…inkább hagyd abba,nem marad krumpli! – szólt fiára Claire.
- Oké – vigyorgott nővérére Rob,majd mögém lépett és átkarolta derekam.
- Rob zavarsz minket! – pirított rá Lizzy
- Én nem zavarok senkit – dörmögte durcásan a vállamba - most is segítek! – mondta határozottan
- Miben is? – kérdezte az imént betoppanó Victoria.
- Éppen átadom az erőt – somolygott Rob.
- Kisfiam inkább menj és add át az erődet apádnak – kacagott fel Claire.
- Jól van – mondta durcásaan,majd egy puszit nyomott az arcomra és kislattyogott a konyhából.
Ahogy Rob kisétált a szobából a testem újabb adrenalin löketett kapott. A fülemben hallottam a saját szívdobogásomat ezzel a külvilágot teljesen kizárva.
.A kezeim újra féktelen remegésbe kezdtek,amit mély levegővételekkel próbáltam csitítani.
Miután Rob bekanyarodott a nappali felé,hogy csatlakozzon édesapjához,addig fejemben menekülési tervek százai cikáztak át.
A család nagyon kedvesnek tűnt,de egy percig sem akartam magam azzal áltatni,hogy jó szemmel nézik egyetlen szupersztár fiúk kapcsolatát velem.
Abban nyílván egyetértenének velem,hogy Rob csakis jót érdemel.
Egy boldog,kiegyensúlyozott,támogató,szeretnivaló nőt,nem pedig egy olyat,mint Én:
Hiszen mi vagyok Én??
Egy depressziós,tehetségtelen valaki,aki még tucatlánynak sem jó,valaki akinek a családjával borzasztó a kapcsolata.
Csak púp lennék a hátán,jobban mondva már vagyok.
Annyiszor mondták már,hogy nincs igazam. Jó lenne hinni ezeknek az embereknek.
De sajnos nagy tévedésben vannak,a szemük előtt egy vastag lepel lóg,amit nem akarnak lerántani.
Megpróbáltam úgy látni magam,ahogy Ők engem,de nem ment…
Minden egyes alkalommal csak egy hazug szörnyet láttam visszanézni a tükörben.
Keserű gondolataimat Claire kedves hangja és meleg érintése oszlatta el.
Meglepődve konstatáltam,hogy a konyhában már csak Én és Claire vagyunk.
Mellettem állt,boldog mosollyal az arcán.A következő pillanatban kecses kezei közé vette enyémet,majd óvón körbezárta azt.
Kellemes melegség öntött el,ezzel a mozdulattal Claire megölt mindennemű félelmet bennem.
- Tudod – kezdte halk,mézédes hangján – azt hiszem osem fogom tudni elmondani vagy meghálálni azt amit érte teszel.Örülök,hogy megtaláltátok egymást. – mosolyodott el Claire.
- De hát én nem teszek semmit. – habogtam
- De,igenis teszel!Szereted Őt és vigyázol rá…ha nem rángattad volna ki abból a ..- magyarázta hevesen,amíg el nem csuklott a hangja. Szabad kezemmel megsimítottam kézfejét,ami még mindig engem tartott szorosan.
Tudtam mit érez,miröl beszél és legfőképpen mitöl fél.Bármelyik gyenge pillanatában összetörhetik Őt.
Élve,kegyetlenül felemészthetik,nem gondolva érzéseire.Az emberek szemében Ő csak egy csillogó játék,egy percig nem sajnálnák,sőt vérszomjasan rávetnék magukat és addíg szívnák ki a pénzt a bőre alól amíg még nem késő.
Összemosolyogtunk,nem volt szükség több szóra,magyarázkodásra.
Mindketten visszatértünk a vacsorához,közben Claire elmesélte hogyan is találkoztak Richarddal.
Egy közös ismerősük révén ismerkedtek meg egy pubban Surreyben.Claire elmondása szerint rögtön tudta,hogy több lesz ez mint holmi sörözgetés.
Ezt az a tény is alátámasztotta,hogy Richard Yorkshire-böl egész Surrey-ig utazott csak azért,hogy láthassa őt.
Az a kilenc év korkülönbséget észre sem vették,tökéletesen egymásra hangolódtak már aznap este.
Több évnyi házasság és három csodálatos gyerek után is ugyanúgy imádják egymást,ezt le sem tagadhatnák.
Hazudnék,ha azt mondanám,nem képzeltem el magunkat ebben a szituációban.
Túl szép lenne…
Pár percig bírtak távol maradni,utána az egész család a konyhába zsúfolódott.
***
A vacsora végeztével mindenki az asztalnál maradt beszélgetni egy pohár bor kiséretével.
Mindent magamba akartam szívni,az illatokat,emlékeket,mindent.
Akaratlanul is mosolyognom kellett,ahogy végignéztem a családon.
Az első perctöl kezdve családtagként tekintettek rám és én ezért elmondhatatlanul hálás voltam.
Sajnos nem maradhattunk tovább,a magánrepülőnek 10-kor kellett felszállnia.
Nehéz szívvel elbúcsúztunk tőlük,majd a kocsiba beülve már száguldoztunk is a külváros felé.
Meredten bámultam kifelé az ablakon,még utoljára látni akartam a város minden egyes szegmensét.
Eközben Rob elmélyülten játszott összekulcsolt ujjainkkal,ami a combján pihent.
2010. március 27., szombat
Awards Round II.
Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat.
4.,Ezt a díjat is azoknak adnám,akiket az előző díjnál már megneveztem :)
5., Név: Alexandra
Becenév: Szani (elég sok becenevem van,néhány: Bárányka,Huncutka,Alex,Alexa,Alexis)
Lakhely: Budapest
Születési hely: Miskolc
Magasság: 158 cm
Névnap: Május 18.
Foglalkozás: tanuló
Testvérek: egyke vagyok
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: magyar,angol,francia (egy kicsit tudok olaszul káromkodni :) )
Gyűjtemények: anno szalvéta,matrica,ásvány gyüjteményem volt, mostanában: minden ami Audrey Hepburn,régi plakátok/reklámok,Coca-Cola ereklyék :P stb.
Kedvenc tantárgy: angol,töri,rajz,média,irodalom
Cipőméret: 36-37 (attól függ milyen kedve van...)
Iskola: sok volt,de egyébként gimi
Kedvencek: Audrey,FOB,Márai,vattacuki,lufi,a füstös illat amikor leveleket égetnek,eső,Haagen-Dazs fagyi,jó filmek/zenék
Hobbi: olvasás,írás,táncolás,filmnézés,zenehallgatás,fényképezés,sütés-főzés,kreatívkodás
Zsebpénz: igazából sosem volt,amikor kaptam azt mindig eltettem...spórolós vagyok,na!
Kívánság: hát...van 1-2,de nem mondom meg,mert akkor biztos nem válik valóra
Álom: külföldre költözni,jó lenni a hivatásomban,és a legfontosabb: gyerekek
Szerencseszám: 2,4
Szeretnék találkozni: sajnos Audrey-ról rendesen lecsúsztam...de nagyon szeretnék találkozni a Fall Out Boy tagjaival vagy csak Patrickkel (az a csávó egy zenei zseni!!)
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról
1.,ezt is nagyon köszönöm Elena! (L)
3.,7 dolog:
- mániákus filmnéző vagyok (rekordom: moziban két film egymás után,én mentem volna a harmadikra is,de a barátnőm nem bírta a kiképzést)
- Alex-t magamról mintáztam (a történetben leírtak gyakorlatilag megtörténtek)
- Anyukám a valóságban nem olyan borzasztó..most örülsz anya?? ja és verseket ír,van egy verseskötete is (L)
- Judit is létezik és rendszerint az agyamra megy :P
- pályaválasztás előtt állok és jelenleg ezeken gondolkozom: művészettörténész,divattervező,grafikus/festő,pszichológus,ügyvéd vagy író( bár tekintve a visszajelzéseiteket..)
4.,nem tudok 7 embert kiválasztani.
Miért néz ki így minden díj??
2010. március 22., hétfő
Díj :)
Szabályok:1.Megköszönöd,akitölkaptad és belinkeled
2.Elküldöd azoknak,akik szerinted megérdemlik
3.Értesítsd őket az ajándékról
4.Leírod,miért szeretsz másoknak írni
5.Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak
Nagyon,nagyon,nagyon,nagyon,nagyon szépen köszönöm Elena!!(L)
(Elena blogját megtalálod a bloglistámban,Nincs hozzád hasonló címen!)
Akiket imádok:
1.Sabyna: http://rpattzfanfictions.blogspot.com/
2.Szaszácskám: http://rpattinsonfanfiction.blogspot.com/ (Tessék TomStu-t is olvasni!!)
3.Zazi: http://eberalom.blogspot.com/
4.Annamarcsi: http://diplomasvampir.blogspot.com/
5.Nyc_Girl: http://iloveyounewyorkcity.blogspot.com/
6.Rita07: http://rachelhellonewyork.blogspot.com/
8.Delirium: http://rpattz-delirium.blogspot.com/
9.Evelyn: http://twilight-evelyn.blogspot.com/
10. http://weloveyourpattz.blogspot.com/ Ez pedig egy "kis" csapat műve :)
Dióhéjban: Gyakorlásképp kezdtem el írni a történetet.
Szeretek nektek írni,mégha lusták is vagytok komizni :)
Magamról: A történetböl illetve a profilomból mindent megtudhatsz rólam.
2010. március 14., vasárnap
43.Fejezet - I've Got A Feeling...
A szokásoshoz képest is borzasztó lett...
Rob ujjai szorosan tartották enyémeket,miközben határozott léptekkel a fehér faajtó felé húzott.
Ugyan még csak a kis utacska elején voltunk,de az ajtó sebesen kivágódott.
Az események őrült sebességgel cikáztak körülöttem,még elszaladni sem volt időm,pedig legszívesebben ezt tettem volna, a felém tartó gyönyörű család láttán.
Egy bájos szőke nő sietett mosolyogva felénk – véleményem szerint Rob anyukája,Claire volt az – nyomában egy szintén kedvesen mosolygó férfival és két megtévesztésig hasonlító lánnyal,vagyis Rob apukája és két nővére.
- Szia kisfiam! – ölelgette meg fiát Claire – te pedig biztos Alexandra vagy – fordult felém mosolyogva – alig vártuk,hogy megismerhessünk,már nagyon sokat hallodtunk rólad – mondta és mielőtt még bármit is reagálhattam volna,szorosan magához ölelt,majd megpuszilt.
- Nagyon örvendek – mondtam alig halható remegéssel a hangomban.
- Jaj drágam,kérlek hagyjuk a formalítást – mosolygott rám bíztatóan – hadd mutassam be a férjemet,Richard-t és a lányainkat Lizzy-t és Victoria-t – mutatott be mindenkit.
- Örülök,hogy megismerhetlek – mondta Richard,majd kezetráztunk és ő is megpuszilt,amitöl még inkább zavarban voltam – Fiam – fordult Robhoz és vállon veregették egymást.
- Szia – ugrott elém,majd szorosan megölelt és megpuszilt - én Lizzy vagyok,Rob nővére és szerintem mi nagyon jóban leszünk - mondta msolyogva– Öcskös – mondta,már Rob-t ölelgetve,a következő pillanatban egy másik szőkeség,Victoria suhant mellém.
- Szia – köszöntött nővéréhez hasonlóan egy kiadós öleléssel és puszival – én Victoria vagyok,és,ha nagyon fáraszt a két jómadár vagy csak beszélni kell az öcsém fejével,vagy akármi,csak szólj! – mondta kedvesen mosolyga.
- Miröl beszélsz,én tökéletes vagyok! – mondta Rob afektálva.
- Óh,hát persze fiam,persze – mondta Richard szemforgatva,mire mindenki kacarászni kezdett.
- Gyere drágám,körbevezetlek a házban- mondta Claire és belém karolva elindult a ház felé.
Az ajtón beérve rögtön balra fordultnuk,ahol a nappali volt.Az egész szoba nagyon világos volt,és nagyon barátságos légkör lengte körbe.Azonnal beleszerettem,mondhatni otthon éreztem magam az első pillanattól kezdve.Szinte láttam magam előtt,ahogy a kis Rob végigszalad a szobán vagy,hogy a kanapén szétterülve olvas,gitározik.
A falak halványsárga színben pompáztak,a sarokban egy beépített könyvespolc állt,ami roskádásig volt vastag könyvekkel.
A szoba középpontjában egy kedves kis kandalló állt,a előtte egy igazi patikusasztalka terült szét,mögötte egy vajszínű kanapé terebélyesedett.
Claire mosolyogva várta,míg minden kis zugott alaposan megnézek,majd indultunk is kifelé,az étkező felé,ami a bejárati ajtótól jobbra esett.
Az ebédló valami gyönyörű volt,az egyszerűségétól volt olyan káprázatos.
A szoba közepén egy hatalmas étcsoki színű asztal állt,amit sok szék vett körbe, a falak halványbarna színűek voltak,rajtuk egy-két csodaszép tájképpel.A fal mellett egy helyes kis zsúrkocsi állt üvegböl.
Az ebédlőböl a konyha nyílt,ami szintén halványbarna volt.
A fa konyhabútorok vakítóan fehér színűek voltak,a munkalap csillogó márványból volt.
Annyira szép volt,hogy nem győztem hova kapkodni a fejem,mindent magamba akartam szívni.
Robnak amint volt lehetősége,lecsapott szabad kezemre,így néztem végig a szobákat.
Amikor körbejártuk a földszintet,mindenki visszament a nappaliba.Rob a kanapéhoz húzott,közel magához.
Amikor elhelykezkedtünk egy puszit nyomott a homlokomra,amit mindenki egy mosollyal konstatált.
Egy igazi,szívböljövő,őszinte mosollyal.
- Ha tudnád mióta csacsog rólad Rob… - mondta Claire
- Az első találkozásunktól – suttogta szégyenlősen Rob.
- És szemmel láthatóan igaza volt – mondta Victoria
- Igen,igen – helyeselt mindenki
- Mit mondtál? . kiváncsiskodtam
- Hát,hogy milyen györönyörű és aranyos vagy – mondta Lizzy mosolyogva
- Bár,ezt a képeken is láttuk – dörmögte közbe Richard egy kis mosollyal a száján,én persze ha lehet még jobban elpirultam.
- Nem volt szép dolog hazudnod – suttogtam még mindig zavarban.
- Tényleg igazad volt,nagyon helyes lány – kuncogott Claire. – sajnos itt kell,hogy hagyjalak titeket,nem lesz kész magától a vacsora.
- Én szívesen segítek,persze csak ha nem zavarok – mondtam félénken
- Azt megköszönném – mosolyodott el Claire.
- Én is megyek – szólt közbe Lizzy és Victoria
- Én is – mondta Rob.
- Miért érzem úgy,hogy nem segíteni akartok?? – kérdezte Claire kacagva – Richard,drágám,te nem jössz „segíteni”??
- Én túl jó vagyok ilyenekhez…
'cause if your love was all I had
In this life
Well that would be enough
Until the end of time
So rest your weary heart
And relax your mind
Cause I'm gonna love you
Until the end of time
Rob ujjai szorosan tartották enyémeket,miközben határozott léptekkel a fehér faajtó felé húzott.
Ugyan még csak a kis utacska elején voltunk,de az ajtó sebesen kivágódott.
Az események őrült sebességgel cikáztak körülöttem,még elszaladni sem volt időm,pedig legszívesebben ezt tettem volna, a felém tartó gyönyörű család láttán.
Egy bájos szőke nő sietett mosolyogva felénk – véleményem szerint Rob anyukája,Claire volt az – nyomában egy szintén kedvesen mosolygó férfival és két megtévesztésig hasonlító lánnyal,vagyis Rob apukája és két nővére.
- Szia kisfiam! – ölelgette meg fiát Claire – te pedig biztos Alexandra vagy – fordult felém mosolyogva – alig vártuk,hogy megismerhessünk,már nagyon sokat hallodtunk rólad – mondta és mielőtt még bármit is reagálhattam volna,szorosan magához ölelt,majd megpuszilt.
- Nagyon örvendek – mondtam alig halható remegéssel a hangomban.
- Jaj drágam,kérlek hagyjuk a formalítást – mosolygott rám bíztatóan – hadd mutassam be a férjemet,Richard-t és a lányainkat Lizzy-t és Victoria-t – mutatott be mindenkit.
- Örülök,hogy megismerhetlek – mondta Richard,majd kezetráztunk és ő is megpuszilt,amitöl még inkább zavarban voltam – Fiam – fordult Robhoz és vállon veregették egymást.
- Szia – ugrott elém,majd szorosan megölelt és megpuszilt - én Lizzy vagyok,Rob nővére és szerintem mi nagyon jóban leszünk - mondta msolyogva– Öcskös – mondta,már Rob-t ölelgetve,a következő pillanatban egy másik szőkeség,Victoria suhant mellém.
- Szia – köszöntött nővéréhez hasonlóan egy kiadós öleléssel és puszival – én Victoria vagyok,és,ha nagyon fáraszt a két jómadár vagy csak beszélni kell az öcsém fejével,vagy akármi,csak szólj! – mondta kedvesen mosolyga.
- Miröl beszélsz,én tökéletes vagyok! – mondta Rob afektálva.
- Óh,hát persze fiam,persze – mondta Richard szemforgatva,mire mindenki kacarászni kezdett.
- Gyere drágám,körbevezetlek a házban- mondta Claire és belém karolva elindult a ház felé.
Az ajtón beérve rögtön balra fordultnuk,ahol a nappali volt.Az egész szoba nagyon világos volt,és nagyon barátságos légkör lengte körbe.Azonnal beleszerettem,mondhatni otthon éreztem magam az első pillanattól kezdve.Szinte láttam magam előtt,ahogy a kis Rob végigszalad a szobán vagy,hogy a kanapén szétterülve olvas,gitározik.
A falak halványsárga színben pompáztak,a sarokban egy beépített könyvespolc állt,ami roskádásig volt vastag könyvekkel.
A szoba középpontjában egy kedves kis kandalló állt,a előtte egy igazi patikusasztalka terült szét,mögötte egy vajszínű kanapé terebélyesedett.
Claire mosolyogva várta,míg minden kis zugott alaposan megnézek,majd indultunk is kifelé,az étkező felé,ami a bejárati ajtótól jobbra esett.
Az ebédló valami gyönyörű volt,az egyszerűségétól volt olyan káprázatos.
A szoba közepén egy hatalmas étcsoki színű asztal állt,amit sok szék vett körbe, a falak halványbarna színűek voltak,rajtuk egy-két csodaszép tájképpel.A fal mellett egy helyes kis zsúrkocsi állt üvegböl.
Az ebédlőböl a konyha nyílt,ami szintén halványbarna volt.
A fa konyhabútorok vakítóan fehér színűek voltak,a munkalap csillogó márványból volt.
Annyira szép volt,hogy nem győztem hova kapkodni a fejem,mindent magamba akartam szívni.
Robnak amint volt lehetősége,lecsapott szabad kezemre,így néztem végig a szobákat.
Amikor körbejártuk a földszintet,mindenki visszament a nappaliba.Rob a kanapéhoz húzott,közel magához.
Amikor elhelykezkedtünk egy puszit nyomott a homlokomra,amit mindenki egy mosollyal konstatált.
Egy igazi,szívböljövő,őszinte mosollyal.
- Ha tudnád mióta csacsog rólad Rob… - mondta Claire
- Az első találkozásunktól – suttogta szégyenlősen Rob.
- És szemmel láthatóan igaza volt – mondta Victoria
- Igen,igen – helyeselt mindenki
- Mit mondtál? . kiváncsiskodtam
- Hát,hogy milyen györönyörű és aranyos vagy – mondta Lizzy mosolyogva
- Bár,ezt a képeken is láttuk – dörmögte közbe Richard egy kis mosollyal a száján,én persze ha lehet még jobban elpirultam.
- Nem volt szép dolog hazudnod – suttogtam még mindig zavarban.
- Tényleg igazad volt,nagyon helyes lány – kuncogott Claire. – sajnos itt kell,hogy hagyjalak titeket,nem lesz kész magától a vacsora.
- Én szívesen segítek,persze csak ha nem zavarok – mondtam félénken
- Azt megköszönném – mosolyodott el Claire.
- Én is megyek – szólt közbe Lizzy és Victoria
- Én is – mondta Rob.
- Miért érzem úgy,hogy nem segíteni akartok?? – kérdezte Claire kacagva – Richard,drágám,te nem jössz „segíteni”??
- Én túl jó vagyok ilyenekhez…
Nappali:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
.jpg)
