53.Fejezet - Until The End Of Time

Hát eljött ez is, a történet vége.Szeretném mindenkinek megköszönni, azoknak akik kommenteltek és azoknak akik rendszeresen olvastak. Nem szeretném sokáig szaporítani a szót...halkan megjegyzem,hogy egy új történetet kezdek írni, :)


Ahogy megláttam őket a szemeim könnybe lábadtak, kellemes melegség terjedt szét bennem. Leírhatatlan érzés volt, az a bizonyos mécses akkor törött el, amikor az egymásba karoló Clairehez és anyukámhoz odalépett Rob, majd szerető családtagként köszöntötték egymást.
Boldogságtól könnyes szemekkel szaladtam rég nem látott édesanyám hívogató ölelésébe. Szorosan tartottuk egymást, egészen addig, amíg nagy meglepődöttségemre valaki hátulról átölelt, így becsatlakozva hozzánk. Amint hátrafordultam és megláttam az illetőt egy jóízű kacagás tört fel belőlem, ugyanis az nem volt más, mint Tom.


- Szia anyuci! – vigyorgott rám szenvtelenül.
- Szia Tom – mosolyogtam vissza.
- Na, menj az asszonytól! – lépett elém Rob.
- Hallottam lányotok lesz – hagyta figyelmen kívül Rob figyelmeztetését – ígérem, mindent megteszek majd, hogy jó férfi mintát mutassak majd neki, és jobb ízlése legyen a férfiak terén, mint az anyjának.
- Ha Van közelébe mész, Én eskü…
- Van? – vágtam közbe – Rob, mit mondtam neked?!
- Van?! – vihogott fel Tom – Ez honnan jött?
- Hát Van, tudod… - hadonászott Rob – mint Van Morisson.
- Jézusom. – lehelte letaglózva Tom és az éppen hozzánk lépő Richard egyszerre.


Elszakadva ettől a beszélgetéstől folytattam a többi családtag és barát üdvözlését. Mindenkinek volt egy - két jó szava hozzánk illetve névötleteik. Éppen egy borzalmas névre várták a reakciómat, amikor Claire megmentett engem, az ebédlőbe invitálva a népes társaságot. A döbbenethullám ismét magával ragadott, édesanyám és Claire éppen szótárakat rakogatott ki minden egyes tányér mellé.
Az ebéd alatt persze felmerültek a régi történetecskék, és persze a babával kapcsolatban felmerülő kérdések is, mint például, az ünnepeket hol töltse majd, de elkerülhetetlen volt a név téma is. A lapok dallamos sercegése betöltötte az ebédlő aprócska falait.
Robbal elégedett mosollyal az arcunkon konstatáltuk, hogy a családtagjaink nyitnak egymás felé, tökéletes harmóniában nyüzsögtek egymással. A legnagyobb mosolyt mégis Tom csalta az arcunkra, halálos komolysággal forgatta a kis könyvecskét, csak azért, hogy udvarolhasson a nagyimnak, aki ezzel szemben önállóan – vagyis szótár segítsége nélkül – magyarázott neki.
Már a desszertnél tartottunk, amikor Richard megszólalt:

- Alex, Rob… Claire, Édesanyád és Én szeretnénk adni nektek valamit – mondta mosolyogva, miközben egy hófehér borítékot adott a kezembe.

Értetlenül pillantottam a szüleinkre, majd Rob szintén fürkésző arcára. Mély levegőt vettem, majd egy sóhaj után kibontottam. Döbbentem pislogtam le a boríték tartalmára, majd magamhoz térve ismét Robra néztem, aki meglepődve nézte azt.
Egy kincses ládikát tartottam a kezeim közt, ami talán a jövőnket rejthette, csak nem az enyémet és Robét…
Egy gyönyörű ház fotóit rejtette a boríték, a mi saját házunkét. A szobák angol stílusban voltak berendezve.
A könnyeim patakokban csordogáltak le arcomról, felpillantottam rájuk, a szemeimet takaró könnyfátyoltól nem láttam sokat, csak a lényeget, ami a legfontosabb számomra, a családomat.
- A ház húsz percnyire van a belvárostól – törte meg Claire szipogásom dallamát – biztonságos környéken van, és elég sok haló van benne, szóval nincs kifogás az unokáink számát illetően .- mondta mosolyogva rendületlenül.
- Rob említette, – kezdte anyukám Robra mosolyogva – hogy nem szeretnétek odaát felnevelni a gyerekeket, és hogy csak addig maradtok ott, amíg megalapítja és beindítja a filmes cégeteket. Ezért úgy gondoltuk, hogy megvesszük nektek a házat közösen, illetve be is rendezzük, hiszen se energiától, se időtök nem lesz majd rá.


***



A következő hónapok az eddigieknél is zűrösebbek voltak, Robbal egyfolytában vitáztunk. Ő mindig velünk akart lenni, de nem hagyhattam, hogy miattunk kerüljön bajba. A veszekedéseink okai is gyarapodtak, Robnak nem tetszett, hogy Tommal és Gerryvel – gyakran mindkettejükkel egyszerre – töltöttem az időmet, a féltékenysége új és sokkal magasabb határokon barangolt, pedig tekintve, hogy terhes voltam az Ő gyerekével, nekem eszembe sem jutott, hogy megcsaljam, vagy bepasizzam.
Valamint az sem tetszett neki, hogy se a díjátadókra, se a forgatásokra nem kísértem el.
Nekem viszont ahhoz nem fület a fogam, hogy Kristennel kellett elhagynia a díjátadót, illetve, hogy Budapestre is követnie kellett a drága Summit kérésére. Nem féltem attól, hogy megcsal, nagyon is tisztában voltam mi a véleménye róla, de egyszerűen már a gondolatát sem bírtam, hogy a közelében van.
A gyufát végül akkor húzta ki, amikor meghívatatta magát anyukámékhoz vacsorára, ugyanis Rob és anyu összebarátkoztak, és miután megtudta, hogy ott forgat ezért minden este nálunk vacsorázott. Azon egy alkalommal, amikor felment, Kristen burkolt célzásokat tett nem csak rám és a terhességemre, az Ő és Rob ”kapcsolatára”, de a családomat is sértegette, szerencsére Rob nem hagyta annyiban a dolgot…
Csak a visszautazásukkor találkoztak, és akkor szemmel láthatóan nem voltak jóban, talán szégyellnem kéne, de különösen jó érzés volt azt látni.


Amint Rob hazajött majdhogynem megszűnt a köztünk lévő feszültség. Az április villámszerű sebességgel röppent el mellettünk, minden percet próbáltunk együtt tölteni, még utoljára. A sors fintora, hogy ezek valóban az utolsó napjaink voltak együtt, csak éppen nem pozitív értelemben…
Szerencsére már a kislányunk nevét is kiválasztottuk, megnyugodhatsz, nem Van lett… Olívia, ez volt az egyetlen név, ami mindkettőnknek tetszett, és ezzel mégsem pecsételjük meg a jövőjét.

Május harmadika, már csak pár napom volt a kiírt időpontig, de mindketten tisztában voltuk vele, hogy mindenórás vagyok, azaz Olívia bármikor elindulhat élete rögös útján.
Rob késő délután jött haza, éppen egy másik könyv adaptációját forgatta, nagyon örültem, hogy az utóbbi időben ilyen volumenű filmekben szerepelt. Ez nem csak a karrierjének, de neki is gyümölcsöző volt, ezekkel megmutathatta mindenkinek milyen színész Ő valójában!
Azok után már senki nem süthette rá az érzékeny vámpír, Edward karakterét.
Én persze borzasztóan izgatott voltam, ha arra gondoltam, hogy nemsokára a kezeimben tarthatom Őt. A szemem fényét, a mindenemet.
Minden egyes holmiját újra hajtogattam, átpakoltam az ajtóhoz készített bőröndömet és persze jogosan álmodoztam.


Rob fáradtan lehuppant mellém a kanapéra, hogy belekezdjen a szokásos programjába, mesélni a Olíviának.
Január óta viszont nem meséket mesélt neki, hanem az életéről, a tapasztalatairól. Egyik este nagyon elgondolkodva fordult felém:

- Mit fog gondolni? – kérdezte kétségbeesetten.
- Kicsoda és mit?
- Hát Olívia, – simogatta meg pocakomat – mit fog rólam gondolni, ha megtudja azt a sok hülyeséget, amit össze-visszafirkáltak?
- Szívem szerintem tudni fogja, hogy azok nem igazak.
- És ha nem, honnan fogja tudni? – ült fel ijedten – Megvan! Majd Én elmondom neki! – csillant fel izgatottan a szeme.
- Oké… - hagytam rá.

Meglepődve tudatosult bennem, hogy ezt ott és azonnal gondolta. Így teltek az estéink, felvilágosítva az Ő kishercegnőjét.
Leírhatatlanul édes látvány volt, ahogy minden alkalommal a hasamra tapasztotta fülét és úgy duruzsolt neki.
- … és olyan hirtelen jött ez az egész, mindenki megőrült és bizarr dolgokat kértek tőlem! Hjaj – sóhajtott fel – azt meséltem már, hogyan kezdtem el színészkedni?


***
Este nagyon hamar magához ölelt a sötétség leple, viszont nem élvezhettem sokáig. 11óra körül éles nyilallásra ébredtem a hasamban, borzasztóan megijedtem, majd néhány pillanattal később tudatosult bennem, hogy elment a magzatvizem.
Óvatosan kimentem a fürdőbe és átvettem a már előre kikészített fehér atlétám és lenge halványsárga szoknyám. Aztán jött a neheze, felébreszteni Robot, de úgy, hogy ne kapjon pánikrohamot, merthogy bármennyire is nyugodtan mondta és mutatta magát tudtam, hogy abban a pillanatban egy perc alatt elillan majd magabiztossága.
Átmentem az Ő oldalára és ráültem az ágy szélére, hason teljesen szétterülve feküdt.
- Rob – simogattam meg a hátát – Rob, szívem!
- Mi van? – dörmögte álmos hangon a párnájába.
- Itt az idő – suttogtam fülébe, mire azonnal kipattant az ágyból, nyakát majd’ kitörve próbálta felrángatni magára farmerét.

…..

Kimerülten pihegtem a magánszobánk ágyában, mellettem Rob feküdt karjaiban Olíviával. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy Ő a mi lányunk, és azért látom annyira gyönyörűnek, de ahogy sorra jöttek a nővérkék, rokonok és barátok, akik nem győztek ámuldozni, meggyőztem magam, hogy az életemben végre alkottam valami gyönyörűt, tökéleteset, leírhatatlant és valamit, ami semmihez sem fogható. Sűrű fekete hajacskája volt és lélegzetelállító kék szemei, csak egy aprócska pici lány volt egy óriási és kegyetlen világban.
Rob éppen visszafektette Őt az ágyam mellett álló ágyacskába, amikor egy nem várt mozzanat megtörte az idilli képet.
A mellkasom őrjítő fájdalom szorította össze, a szívem őrült sebességgel kezdett dörömbölni a mellkasomban, a külvilág megszűnt létezni a számomra.
Nem tudtam, mi történik, semmi nem érdekelt csak az, hogy Olívia jól van-e. A körülöttem lévő gépek heves zajongásba kezdte, ugyan számomra csak halk pityegések voltak csupán.
A szemeim elködösültek, majd teljesen elsötétültek, de utoljára még egy borzalmas látványt szívtam magamba, Rob aggodalmas tekintete megtelik könnyekkel, mondd valamit, de én már rég nem értem, a kezemet szorongatja, majd ismeretlen maszkos alakok vesznek körbe, Őt pedig elszakítják tőlem.

***
Az orvos fáradt sóhajt hallatott, majd megindult az összeölelkező tömeg felé. Amint meglátták az orvost szétszéledtek, így rögtön megtalálhatta, akit keresett, a nő vőlegényét, a gyermek apját.
A férfi szemei élénken vöröslöttek, arca könnyektől csillogott, a jelek szerint éppen hogy csak abbahagyta. Az orvosnak majd’ megszakadt a szíve, de muszáj neki csinálnia…
A férfi vállára tette kezét, finoman megszorította majd belekezdett mondanivalójába.
- Mr. Pattinson, sajnálattal közlöm, hogy a mennyasszonya elhunyt. A szülés következtében komplikációk adódtak, pontosabban magzatvízi embólia lépett fel. Ennek következtében a magzatvíz bekerült a szervezetébe, végül a tüdejében végezte. Sajnos ennek nincsenek előjelei. Kérem, fogadja őszinte részvétemet.
A doktor összeszorult szívvel nézte, ahogy a férfi összerogyva zokog a padlón, a tömeg azonnal megindul felé. Bárhogy is próbálják, nem tudják megnyugtatni, még nekik sem képes elmondani, hogy Ő nincs többé.


Kis idővel később a nővér sajnálkozó arccal odaadja a férfinak az utolsó kincsét, azt aki a mindenséget jelenti számára. Szorosan tartja karjaiban, megfogadja, hogy soha nem engedi, hogy bármi baja történjen.
Lassan leereszkedik egy fotelba, nézi, ahogy a pici mellkasa fel-le jár, ahogy a nap aranyszínűre festi porcelánszerű kis testét. Akaratlanul is elmosolyodik, majd rekedtes hangon megszólal:
- Meséltem már neked, hogyan szerettem bele egy angyalba?

Vége