2009. december 31., csütörtök

34.Fejezet - Calm Before The Storm

Köszönöm a kommenteket!Ez az utcsó fejezet.B.U.É.K. Mindenkinek!

Ajkaink gyengéden ízlelgették a másikat,majd Rob szorosabban magához húzott és ellenkezést nem tűrve szenvedélyesebben kezdett csókolni.
Ajkaink immár vadul falták egymást,majd engedelmesen szétnyíltak,nyelveink vad táncba kezdtek.
Kezei sem tétlenkedtek sokáig,felfedező útra indultak,bebarangolták minden egyes porcikám,majd a fenekemen állapodott meg.
Engem sem kellett félteni…ha lehet,még szorosabban hozzá simultam,szám ajkairól,az állára csúszott.
Finoman végig csókoltam az állát egészen az állkapcsáig,majd a nyakát kezdtem kényesztetni,egészen a kulcscsontjáig.
Éreztem,ahogy pulzusa percröl percre felgyorsul,csak a zihálását lehetett hallani,egész addig,amíg a lift egy csengőszóval meg nem állt és egy felháborodott,öregecske párral találtuk szemben magunkat.
Fülig elpirulva rontottunk ki a liftböl,majdnem felborítva a már így is mérgelődő párost.
Gyorsan végig rohantunk a folyosón ,egészen az ajtóig,amit Rob szályosan feltépedt.

A lakosztályba érve ledobtam a táskámat,majd lerúgtam a magassarkúmat is,míg Ő ölbe kapott és gyors léptekkel az ágyhoz sietett,gyakorlatilag teljes testsúlyával rámnehezedve egyszerre estünk az ágyba és egymásnak.
Türelmetlenül rángatta le rólam kabátomat,aztán csak egy percre váltak el ajkaink,amíg kibújtatott pólómból,kaptam a lehetőségen és levettem róla az ingét,majd a pólóját is.
Egyszerre sókolt és simogatott,amikre nyögéssel válaszoltam.Már egész testemmel remegtem,ahogy a nyakamtól egészen a hasamig végigcsókolta minden egyes porcikám.
Már nem bírtam tovább,rajtam volt a sor,hogy türelmetlen legyek.
A nadrága után gyúltam,amit sikerült gyorsan lerángatnom róla,majd én is kibújtam farmeremböl.
Miután megszabadultunk a zavaró tényezőktöl ismét mohón kapott ajkaim után,majd ajkaival kínzó lassúsággal a nyakamat kezdte ízlelgette.
Felváltva csókolgatott és finoman harapdált,amitöl kéjes nyögések hagyták el számat.
Eközben megszabadított melltartómtól,aztán gyors mozdulatokkal a bugyimtól is,amiket hanyagul a szoba sarkába dobott,majd ő is megszabadult boxerétöl.

Teljes testsúlyával felém tornyosúlt,én eközben körülöleltem csípőjét.Szemei vadul csillogtak a vágytól.
Vadállatként vetette rám magát,erőteljesen,ritmusosan mozgott,amivel mérhetetlen gyönyört okozott.
Hirtelen alsó ajkába haraptam,kezeim a fenekére csúsztak és még jobban magamba húztam.
Erősen belemarkoltam,amire erősebb lökésekkel válaszolt.
Nagyjából egyszerre értünk a csúcsra,minden izma megfeszült,majd ernyedten dölt le mellém.


***

Rob megnehezítette ugyan,de végülis sikerült kimászni az ágyból.A vékony lepedőt magamköré csavarva bevágtattam a fürdőbe,és elkesztem készülődni a közös vacsoránkra.
Pár pillanat múlva Rob is megjelent a fürdő ajtajában,egy sokat sejtető vigyorral a képén.
Mielőtt még ellenkezhettem volna,már ajkait ajkaimon éreztem,lassan a zuhany felé kezdett terelgetni.
Ismét elszabadult a pokol…
Ha mindig így reagál,akkor remélem sokszor lesz féltékeny…


Hosszas készülődés után,de sikerült elindulnunk az étterem felé.
Most egy taxiban ülünk,pár perc és a Tao-hoz érünk.
Rob arcán egész délután egy levakarhatatlan vigyor terült szét.Folyton rámnéz és kuncogni kezd vagy éppen az ajkába harap és fülig elpirul,miközben a jobb kezemet megállás nélkül cirógatja.

Én egy lila,rövid ruhát,fekete magassarkút viselek és egy fekete clutch-t,míg Rob egy egyszerű fekete öltönyt és fehér inget.
Ő is nagyon jól tudta,hogy sietnünk kell,amellett azt is,hogy az öltönyök a gyengém,és ezt szemérmetlenül ki is használta…

Ahogy megérkeztünk az étterem elé,rögtön besiettünk.Megint megtaláltak minket,de honnan tudják,hol leszük,amikor eddig még mi se nagyon?
Amint megláttak minket,rögtön bevadultak és őrülten kattingatni kezdtek.Szerencsénkre az étterem menedzsere és néhány pincér a segítségünkre sietett.Nem győztünk nekik hálálkodni.
Meglepődve konstatáltam,hogy Rob a kisebb atrocitás ellenére továbbra is felhőtlenül vigyorgott.Semmi morgolódás vagy ingerültség.

A menedzser bevezetett minket az óriási terembe.Az étterem leírhaatlanul gyönyörű volt.
A mennyezetröl rízspapír lámpák csüngtek alább,a falakat tégla borítás fedte b,amitöl minden narancsárga színben pompázott.
A terem közepét egy óriási,kőszobor uralta,amit kisebb pálmafák öleltek körül.Mindenhol kis fekete asztalok sorakoztak.
Az étterem elég felkapott helynek bizonyúlt,mivel dugig volt emberekkel.Csodálkoztam,hogy pont egy ilyen népszerű helyre jöttünk.Épp szóvá tettem Robnak,hogy nem vagyok biztos benne,hogy ez jó ötlet volt,egy ilyen helyen két színésszel…
Erre Ő mindenttudóan rámvigyorgott és egy lépcső felé kezdett húzni,csak most vettem észre,hogy egy kisebb galéria magasodik a földszintre.

Tom már az asztalunknál ült.
Szintén öltönyben,pólóval,amin egy pin-up lányka virít.Amint Tom meglátott minket,rögtön felpattant a székröl.Robbal vigyorogva kezetráztak,majd felém fordult és két puszival köszöntött.Ahogy az asztalunkhoz sétáltunk,láttam,hogy Tom a szemesarkából félénken végigmér.Tudom,hogy ez nem szép tőlem,de azt kívántam Rob bárcsak észrevenné…
Az este ugyanolyan jó hangulatban telt,mint a közös délelőttünk.Jóízűen nevetgéltünk és csipkelődtünk agész este.

Valamikor fél10 körül Rob megjegyezte,hogy indulnunk kellene,amit abszolút nem tudtam hova rakni.
Hosszas búcsúzkodás után,a taxiban rákérdeztem.
- Hogyhogy ilyen hamar eljöttünk?Nem érezted jól magad? – kérdeztem
- Jól éreztem magam,de holnap programunk van,ráadásul van egy ötletem mit csinálhatnánk még este… - mondta egy huncut mosoly kiséretében.
- Milyen program?
- Majd meglátod…nem is érdekel az ötletem?Pedig azt meg is tudnám mutatni… - mondta és egy csókot lehelt nyakamra.
Én,mint aki meg se hallodta folytattam.
- Légy szíves,tudod ,hogy nem bírom ki!! – hisztiztem.
- Pedig muszáj leszel.
- Könyörgöm valamit árulj el!
- Oké…hajnali 2kor kelünk.
- Mi van??Én biztos,hogy fel nem kelek
- Óh,dehogynem.

Egész éjszaka próbáltam kiszedni belőle mit is csinálunk holnap,de hajthatatlan volt.Pedig néhány mocskos kis trükköt is bevetettem…
Fáradtan terültünk szét az ágyon.Őt szinte azonnal elnyomta az álom,amíg engem nem hagyott nyugodni,hogy mit hoz a holnap…

Alex:
Rob:
Tom:
Tao:
Bejegyezte: dátum: 6 megjegyzés:

2009. december 27., vasárnap

33.Fejezet - Friends Or Enemies?

Mindketten megtorpanttunk.A szemeim előtt bevillant egy sikítozó rajongó képe,amint engem ellök Robtól,majd a nyakába ugrik.A fejemben már éppen a lehetséges leszerelési módszereket futottam át,mikoris egy magas,kedvesen vigyorgó férfi ugrott elénk.
Rob még mindig a bal kezemet szorongatva,félkézzel ölelte át,majd veregette vállon a számomra még ismeretlen alakot,
Majd vigyorogva felém fordúlt,miközben én végig fohászkodtam,hogy ez az egész ne az legyen,amire gondolok…
- Alex.ő Tom… - de,pontosan az…
- Tom,ő Alex,a barátnőm – mondta büszkén.
Az idegességtöl a gyomrom összeszorult,szívem vadul kalimpált,kezeim remegtek,amit Rob is észrevett,ezért megszorította kezemet,majd egy bátorító mosolyt küldött felém,Tom sem tett másképp…
- Örülök,hogy végre megismerhetlek – mondta csendesen
- Úgyszintén - mondtam miközben kezetráztunk
- Óh…milyen kis visszafogottak vagytok – kuncogott Rob,persze,most nagy a szája…
Rob megjegyzésére Tom és Én vigyorogva megforgattuk szemeinket.
- Egyébként nem úgy beszéltük meg,hogy a kávézóban találkozunk? – kérdezte Rob.
- Igen,úgy volt,de nem számoltunk a sleppeddel…egyre többen lézengtek a szálloda előtt,ezért jobbnak láttam elindulni,amig lehet.
- Bocs haver…áhh…ezek honnan tudnak mindenröl?!
- A franc tudja,de indulnunk kéne,mielőtt még idecsődülnének – mondta Tom,miközben látványosan végig pásztázta a terepet.
- Igazad van.
Ahogy őket hallgattam,teljesen megnyugodtam.Ráeszméltem,hogy a két fiú nem csak külsőleg,de természetileg is nagyon hasonlít,így felbátorodtam,már hozzám képest…
- Közben – mondta és a másik oldalamra lépett – Alex kifejti nekem,hogy mit eszik rajtad – vigyorgott Robra.
- Hát az sokáig fog tartani… - vigyorgott mostmár Rob is.
- Igazából – kezdtem – végig csak Tomra hajtottam.
- Tudtam,hogy nem tudsz megszerezni egy ilyet …– mondta és felém bólintott –mi lenne,ha leráznánk és megbeszélnénk a továbbiakat? – kérdezte és közelebb húzódott.
- Na szép… - mondta Rob,miközben szorosan magához vont.

Említette néhányszor,hogy elég ragaszkodó és féltékeny típus,amit volt szerencsém tapasztalni egy rámmosolygó pincérnek köszönhetően,illetve búcsúzásaink alkalmával is volt benne részem.
Mosolyogva felemeltem összekulcsolódott ujjainkat és megpusziltam kézfejét.

Egész délelőtt New York eldugottabb utcáin sétálgattunk,amíg a fiúk írtózatos hisztériába nem kezdtek,hogy ők piszkosul éhesek,és hogy nem lehetek olyan kegyetlen,hogy éhen rángatom át őket az egész városon.
Ezért bevetettük magunkat a közelben lévő Cho Cho San japán ízvilággal dolgozó étterembe.

Egy teljesen más világba csöppentünk.
Az egész helység vakítóan világos volt,a nagy ablakoknak és a krémszínű falaknak köszönhetően,mindehol kecses,fa bútorok terpeszkedtek.
Az étteremnek további különlegest ízt adott japán művészek képei,tradícionális ereklyéi,amit még japán dallomok fűszereztek meg.
Plusz színt csempészett a helységbe a sok buján zöldelő növény és a mély barackszínű falak.
Meglepetésemre sikerült inkognitóban maradnunk,bár ez néha megdölni látszott,ilyenkor a fiúk arcukba húzták baseball sapkáikat és lejjebb csúsztak székeiken.
Továbbá Rob hatásosnak tartotta,ha elbújik a hátam mögött,én és Tom hiába szajkóztuk,hogy egy 185 centiméteres,világszerte ismert színésznek nem a legjobb búvóhely egy pöttöm magyar lány háta.
De mint mindig,most is ment a saját feje után.

A beszélgetéseink persze nem csak bohóckodásról szóltak.
Megtudtam például,hogy Tom egy igazi színész dinasztiába született,ahol a szülei a mai napig kiveszik a részüket a brit filmgyártásból.
Ezzel egyidejüleg elmondta,hogy mennyire szeretne bizonyítani,nem csak magának és családjának,hanem a médiának is,noha soha,senki nem állította,hogy a családneve miatt van ott ahol,de mint mondta,nem szeretné megvárni amíg megtörténik.

Akármennyire is érdekelt Tom történetei,gondolatai,amiket úgy osztott meg velem,mintha én is gyerekkori pajtása lennék,ami borzasztóan jól esett és nagyon is értékeltem,de nem tudtam megállni,hogy percenként Robra ne sandítsak.
Ő viszont egyfolytában engem nézett,gyémántként vadul csillogó szemeivel,rá sem hederített barátjára,csak engem nézett és mosolyogott.Csak nekem.Boldog volt,boldogok voltunk.

Amikor a két fiú biztosított,hogy dugig teletömték pocakjukat,visszaindultunk a szállodába.
Tommal telefonszámot cseréltünk – amit Rob halk motyogással és méregetéssel díjazott – majd megbeszéltük a közös esti vacsoránkat.
Két puszival és egy öleléssel elbúcsúztunk egymástól,míg Rob durcásan kezetfogott barátjával.
Már a liftben voltunk,amikor már nem tudtam szónélkül hagyni viselkedését.
- Mi bajod?
- Semmi – durcáskodott
- Látom…
- Örülök,hog ilyen jóba vagytok
- Féltékeny vagy?Ez most komoly?
- …
- Olyan kis buta vagy – mondtam és szorosan hozzábújtam,majd egy csókot leheltem nyakára – mondtam,hogy nekem csak a Te hülye fejed kell.
- Hmm…nekem is csak Te kellesz
- Szeremcséd! – mondtam,majd egy hosszú csókban forrtunk össze.

A fiúk:) :
Az étterem:
Bejegyezte: dátum: 14 megjegyzés:

2009. december 23., szerda

For You...

Szeretném megköszönni mindenkinek az olvasást és a kommentezéseket is!
Most erre a reakcióra nem számítottam,de remélem még kapok véleményeket...
Szeretném külön megköszönni az alábbi embereknek: Szasza,'Tudodte' alias FanniTörpikeKékköntösös-leányom,Zazi,Sabyna,Orsolyáá,Ancsy,Evelyn,Kinga,és hál' istennek még sorolhatnám.

A beígért ajándékok:

Boldog Karácsukát mindenkinek!

Bejegyezte: dátum: 2 megjegyzés:

2009. december 20., vasárnap

32.Fejezet - Give Me Prozac

Nagyon várom a komikat!!A folytatást nagyon hamar hozom...plusz ajándékokkal!:)

Egyik ilyen sörözős-pizzázós-filmnézős esténken már nem bírtam se magammal,se Robbal.
Az utóbbi egy hétben feltünően sokat sumákolt,ráadásul minden ok nélkül vigyorgott,mint a tejbetök.
Valamit titkol előlem,csak még nem tudom mit…
Akárhányszor rajtakaptam a hajnali hívásokon,vagy ha rákérdeztem a vigyorgására,folyton csak kitért a kérdésem elől.
Persze próbálta tartani magát,de nem nagyon sikerült neki,mindig ott bújkált egy kis mosoly a szája szélén.

Szóval itt ül mellettem,szétterülve a kanapén,egyfolytában vigyorog,pedig ez a film nemcsak,hogy nem vígjáték,de még csak jó filmnek sem mondható.Mondjuk nem is tudom miröl szól…nem mintha érdekelne.
Láthatóan Rob-t sem a film szórakoztatja.Nem is nézi a képernyőt,csak maga elé vigyorog.

- Szóval? – kérdeztem türelmetlenül.
- Szóval,mi? – kapta fel a fejét.
- Titkolsz előlem valamit…
- Én nem…hmm…jó elmondom…én…én..kavarok nindzsa nagyival – mondta és száját egy lábremegtető vigyorra húzta.
- Rob,most komolyan,mi van?

Nem tudom az arcomról milyen érzelmek tükrözödtek le,de az biztos,hogy rendesen megijesztettem,mert az a magabiztos vigyor,ami eddig szélesen terült szét arcán,az most egy pillanat alatt visszafogott mosolyra húzódott.
- Oké…Tom iderepül és nagyon szeretne veled találkozni
- Oh…ennyi?Miért titkolóztál?
- Nem,nem csak ennyi…van egy meglepetésem,de azt tuti nem szeded ki belőlem. – mondta egy ördögi mosoly kíséretében,szeme,terve gondolatára vadul csillogni kezdett – Ne is próbálkozz a mocskos kis trükkjeiddel…illetve próbálkozz,de nem tudsz meg semmit!
- Jól van,nem próbálkozom – duruzsoltam és szemem ismét a képernyőre szegeztem.A szemem sarkából láttam,hogy szemei kikerekednek,szája csalódottan legörbül.
- Hé!Tessék próbálkozni! – mondta,és a derekamnál fogva egy gyors mozdulattal magára húzott.
- Hüm-hümhümhüm…
- Ez meg mi volt?
- Az ördögi hümmögésem – válaszoltam vigyorogva
- Nagyon meggyőző…megmutatom az én ördögi oldalam – mondta és felvette a ”pszichopata vámpír” arcát.Vészjóslóan vicsorított,majd szaggatottan morogni kezdett.
- Ajjaj…
- Ajjaj bizony! – hörögte és egy gyors mozdulattal felém kerekedett,majd a fejem főlé szorította mindkét kezemet,közben vészesen közelített a nyakamhoz,aztán…


***


A forgatásból már csak egy hét volt,ráadásul Tom holnap érkezik meg,így Robon nagy volt a nyomás.
Én persze borzasztóan kíváncsi voltam amiatt a bizonyos titok miatt,de ezt a világért sem mutattam vagy mondtam volna neki.Ráadásul írtózatosan féltem és izgultam a Tommal való tálalkozásom miatt,hiszem mégis csak az egyik legjobb barátja.
És ha utálni fog?Biztos utálni fog…
De Rob-t ezzel a hülyeségemmel sem akartam idegesíteni.Még az hiányzik,hogy emiatt ne tudjon koncentrálni,és az egész forgatás csússzon miattam,mert féltem a barátja véleményétöl.
Teljesen abszurd és nevetséges lenne.



Túl gyorsan jött el a másnap.Pedig olyan görcsösen ragaszkodtam minden egyes percéhez…főleg az utolsóhoz…
Egész éjszaka csak forgolódtam,Rob persze jót nevetett rajtam.
Még itt fekszem az ágyban,Rob pedig még mindig rajtam szétterülve fetreng,a gyomrom szüntelenül liftezik…látom ez is egy nyugis nap lesz részemröl…
Hosszas hisztizés,fetrengés után felkeltem,majd a fürdőbe vágtattam hogy valamilyen emberi külsőt varázsoljak magamnak.
Amikor végeztem a renoválásommal a szekrény elé léptem,hogy kiválasszam a tökéletes ruhát mára.
Miután százszor elmondtam a ’Nincsen semmi göncöm!’ dumát elkezdtem a ’Mi lenne,ha én nem mennék” kezdetűt.
Mindenféle ürügyet és sztorit kínáltam fel Robnak,de ő csak jóízűen kacarászott rajtam.Még mindig az ágyban feküdt,haját elaludta – amit nem gondoltam volna,hogy lehetséges – szemei karikásak,de boldogságtól csillogtak.


Hosszas hezitálás után kiválasztottam egy egyszerű szerelést.Farmert,fehér pólóval,fekete kiskabáttal és fekete magassarkúval.
A mai programunk csupán egy séta volt a városban,amit Rob reményei szerint egy finom ebéddel fűszerezünk majd meg,azt már most kikötötte,hogy ő ha törik,ha szakad kobe steaket fog enni!
Aztán emlegetett egy közös vacsorázást is,de ha Tom utálni fog – amire számítottam – akkor ez a program nem áll fenn…vagy csak nélkülem…
Nekem csak a nap veszekedés és egyéb drámák nélküli túlélése volt a cél.

Mivel már indulnunk kellett volna,ezért kegyetlenül kigurítottam a még mindig ágyban lustálkodó Rob-t.
Gyorsan magára kapkodta ruháit,majd indultunk is kifelé.

Már a liftben elkezdtem darabokra cincálni a zsebemben felejtett számlákat,zsebkendőket.Tiszta nyugodt vagyok!
A liftből kiérve elindultunk az inpozáns hall felé.Már majdnem a terem végébe értünk amikor valaki megragadta Rob vállát.
Alex:
Bejegyezte: dátum: 3 megjegyzés:

2009. december 15., kedd

31.Fejezet - Future Variations

Várom a kommenteket!!Tudjátok...minnél több,annál hamarabb jön a következő!
Külön köszönet Szaszának,aki próbált kezdeni velem valamit...

A következő pár napot Robbal töltöttem,de csak addig amíg felépült.Ezek a napok furcsa kettőséggel itatták át minden egyes percünket.
Egyrészt nagyon boldog voltam,hogy vele lehetek,annak ellenére,hogy szüntelenül marasztalt,amibe persze még mindig nem voltam hajlandó belemenni…másrészt iszonyatosan dühös voltam anyámra,a családom többi tagjára,majd lassan Robra is.
Egy percre sem adta fel,folyton az orrom elé tolta a telefont vagy csak unszolt és érvelt,hogy beszéljek vele.

A telefonom szüntelenül csengett,a legkülönbözőbb családtagjaim nevével a kijelzőn.
Nem láttám értelmét azoknak a beszélgetéseknek,már előre lejátszottam magamban az egészet.
Valószínűleg a szokásos szöveget mondanák… - mert eddig sem tüntek hűde kreatívaknak…
Nagyimtól a már megszokott ”Miért bántod a kislányomat?!”-tól egészen a ”Tönkre teszed anyádat”-ig bármi előfordulhat,Zsoltitól a diplomatikus ”Beszéljük meg!”,”Nem úgy gondolta” illetve egy rövideke félórás kiselőadásra számíthattam volna.
Persze mindenki megemlítette volna,hogy édesanyám mennyire sír vagy valami hasonló szívfacsaró mondatot vágtak volna hozzám.
Engem viszont teljesen hidegen hagyott ez az egész mizéria.

Odaáig jutottam,hogy a már betervezett hazautazásomat is lefújtam.Ennek sem láttam értelmét jelen körülmények állása miatt…
Rob persze hallani sem akart róla,de ebböl végképp nem engedek!

Az a pár nap szinte egy pillanat alatt elrepült.
Robbal a nyakamban próbáltam összeszedni a holmijaimat,ami nem volt egyszerű…
Megállás nélkül kérlelt,majd látva hogy ezzel nem ér el semmit,kijelentette,hogy nem mehetek el…aztán fenyegetőzni kezdett,a szellemi és a testi épségére apellálva,majd a nyakamba borulva ismét könyörögni kezdett.

- Ne hagyj itt! – morogta a nyakamba,miközben karjaival szorosan húzott magához.
- Rob,ezt már ezerszer megbeszéltük.
- Ne menj…kérlek – szipogta alig halhatóan
- Te sírsz? – kérdeztem,és mivel nem kaptam választ kezeimbe vettem könnyektöl csíkos arcát – De miért sírsz?
- Én nem bírom ki…kérlek… - mondta,gyönyörű szemei csordultig voltak könnyekkel,arca eltorzult a fájdalomtól…
- Ne csináld ezt velem – már én sem bírtam,éreztem ahogy szemeim pillanatok alatt megtelnek kövér könnycseppekkel.
- Nem akarlak elengedni…ezt a pár hetet is alig bírtam ki…kérlek,kérlek,kérlek… - hajtogatta,miközben sebesen száguldozó könnyeimet csókolta le.

Nem tudom ezt tovább csinálni…és talán nem is akarom.
Miattam borult ki,csakis miattam,nem tudom nézni ahogy szenved,ahhoz túl sokat jelent számomra.
Nekem pedig már csak Ő maradt…és tudom,hogy a családomnak nem esne jól,de tényleg úgy érzem,hogy csak rá számíthatok,már csak Ő érdekel.
Kénytelen vagyok félretenni büszkeségemet,úgy látszik ez most nem az a helyzet,hogy megengedjem
magamnak.

Időközben lábaira állított,így nagyjából kiegyenlítettük a nem kis magasságkülönbségünket.
Forró ajkait még mindig szememhez nyomta,majd lassan végighúzta egészen ajkaimig.
Mohón vette őket birtokba,de mégis gyengéden ízlelgette azokat.
Karjaival,ha lehet még szorosabban tartott.Levegő után kapkodva,kelletlenül váltunk szét.
Homlokát az egyémnek nyomva,csukott szemekkel,még mindig zihálva tartott karjaiban.Elhúzódtam tőle,derekát szorosan átölelve,arcomat a nyakába fúrtam.
Így áltunk ott jónéhány percig.

Mély levegőt vettem,majd a nyakába kezdtem motyogni.
- Maradok – mondtam sírástól rekettes hangon.
- Köszönöm – lehelte
Ismét szorosan megölelt,majd mindkettőnkböl kitört egy mély,megkönnyebült sóhaj.
Én megkönnyebültem,mert nem kellett itthagynom,és nem kell mégegyszer átélnem az elmúlt heteket.
És tagadhatatlanul jó érzés,hogy ennyre ragaszkodik hozzám,de ugyanakkor aggódom is,nem tudnám elviselni,ha miattam szenvedne,és ha már most így kötődik hozzám,akkor még belegondolni is rossz,hogy az elkerülhetetlen szakításunkkor min fog,fogunk keresztül menni,mégha majd Ő lesz az,aki kiadja az utamat.

Még mindig összeölelkezve botladoztunk a hálószoba felé.
Szorosan összebújva feküdtünk az ágyban.Mellkasához feszülve játszadoztam ujjaival,míg Ő a hátamat simogatta szabd kezével.
Az álom hamar elragadott a valóságból…


A következő együtt töltött hetek különösen gondtalanul teltek el.
Persze csak addig,amig a híváslistám a szemem elé nem került vagy amig Rob nem kezdte a saját kis családbékítő misszióját.
A lányok amint meghallodták,hogy itt maradok,újjongásba kezdtek,majd kérés nélkül összepakoltak nekem néhány ruhát,amiért nem győztem hálálkodni.

Rob-t forgatások között meglehetősen nehéz volt elérni,de próbáltam nem fenn akadni,hiszen tudtam hogy sokat dolgozik,a szünetekben pedig visszacsempészik a lakókocsijába,ahol próbál pihenni és nem nagyon kiakadni az őrült rajongói szeretetétöl,ami teljes mértékben nyomasztónak és lankadatlannak bizonyúlt a forgatás alatt.
Gyakorlatilag ki sem tettük a lábunkat a hotelszobából,Rob is csak a forgatásokra ment el,aztán sietett is vissza hozzám.
Teljesen belesüppedtünk a mi kis világunkba…
Ha tudtam volna,hogy mi vár rám néhány nap múlva,nem lettem volna ennyire nyugodt…
Bejegyezte: dátum: 4 megjegyzés:

2009. december 9., szerda

30.Fejezet - Cry,Cry,Cry

Először is...utólag is boldog miki napot mindenkinek!Szeretném megköszönni az olvasást és a látogatásotokat,ami valami hihetetlen számra ugrott,pedig csak október közepe óta van számlálónk.Ez a rész sokkal hosszabb lett,hál' istennek rájöttem a megoldásra.Szóval,az ajándékaitok a hosszabb rész és ez itt:http://img2.tinypic.info/files/7fpu2z3pjlntmxdbbpmr.jpg
Egy sor csipkelődés után,nyakamba fúrt arccal nyomta el az álom.
Én persze éberen marcangoltam magam a plafont bámulva.
Nem elég,hogy miattam törte össze magát,de még a családja is érdeklődik utánam,aggódnak miattam,míg az én anyukám úgy csinál,mintha még mindig egyedül lennék,teljesen hidegen hagyja a kapcsolatunk,jobban mondva csak Rob.
A családom többi tagja talán nem is tud róla…vagy csak nem érdekli őket.
Borzasztó érzés hogy semmilyen téren nem vagyok elég jó hozzá.Nemsokára ráébred,rá kell hogy ébredjen.
Nem tudom,hogy fogok nélküle élni…

Több órán keresztül tépelődtem,majd amikor meguntam az önkínzást óvatosan kicsusszantam Rob alól.
Lábujjhegyen az ajtóhoz osontam,majd óvatosan kinyitottam azt és kilopóztam rajta.
Az ajtó halkan kattant mögöttem.
Gondoltam felhívom anyukámat,persze nem csak az ígéretemet akartam betartani,de nagyon reménykedtem benne,hogy kicsikarok valami kedveset belőle.
Egy „Jobbulást!” vagy egy aggodalmas sóhajt,pár bíztató szót…bármit.
Furcsa,mert igazából egy végtelenül kedves nő,persze ha lenne rá oka megérteném,hogy így viselkedik.De Rob az akire végképp nem volt oka haragudni.
Kikotortam a telefonomat a táskám legaljáról és az ablakpárkányhoz ültem.
Remegő kezekkel,felszínesen lélegezve kezdeményeztem a hívást.

Igazából nem kellett volna tartanom,de nála sosem lehet tudni,lehet hogy az egészet úgy csűri-csavarja,hogy a végén még Rob lesz mindenért a hibás.
Félve emeltem a fülemhez a telefont,az ötödik csöngésre fel is vette.
- Szia Anya.
- Szia
- Hogy vagy?Többiek? - kérdeztem
- Mindenki jól van.És te?
- Én jól vagyok,de… hát…Robnak balesete volt… - mondtam elfuló hangon,még az hiányzik hogy elkezdjek bőgni…
- Mi történt? - na végre,már mióta várok erre! gondoltam.
- Autóbalesete volt.
- Aha,és mikor jössz haza? – Kész.Betelt a pohár.

Éreztem ahogy a mérhetetlen düh elönti az egész testemet.Hogy tudja ennyivel elintézni??Nem hallodta mennyire féltem,szeretem őt?Nem mondtam el hatvanszor hogy mit jelent nekem?
Már nem tudom tovább tűrtőztetni magam.
- Ennyi?Egy ahával elintézed?Miért utálod ennyire?
- Nem utálom.Mit kellene erre mondanom?
- Nem is tudom,mondjuk megkérdezhetnéd hogy van,vagy jobbulást kívánhatnál neki vagy valami.Bezzeg ha Zsoltival lenne valami nekem már rég repülnöm kéne haza!És ha nem utálod,akkor miért vagy vele ilyen?
- Ne beszélj hülyeségeket,senki nem várná el tőled hogy hazagyere miatta.
- Miért utálod?
- Nem utálom…
- Akkor?Miért nem örülsz,hogy van mellettem valaki,aki valamiért szeret és velem akar lenni?
- Én örülök.
- Ja,észrevettem.
- Most örömömben tapsikolnom kéne vagy ódákat zengeni róla??
- Nem,nem kell csinálnod semmit.Én ezt most itt befejeztem.Szia – mondtam és választ se várva leraktam a telefont.

Csak most tünt fel,hogy arcomon zabolátlanul potyognak könnyeim.
Még mindig remegő kezeimmel folytottam magamba a kitörni készülő hisztérikus zokogásomat.
Teljesen összekuporodva,rázkódó testtel döltem a hideg ablaküveghez.
Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott,könnyfüggönyöm mögé bújva,a külvilágot teljesen kizárva.
Így történhetett meg,hogy Rob a tudtom nélkül kisettenkedett a szobából,de én már csak meleg,ölelő kezeit észleltem,amivel szorosan húzott mellkaáshoz.
Ott térdelt az ablak előtt,karjaiban velem.
- Mi a baj drágám?Miért sírsz? – kérdezte aggodalmas hangon,miközben bátorítóan simogatott.
Megmernék rá esküdni,hogy az arcáról sem a mérhetetlen boldogság sugárzott,jobb is hogy könnyfátyolos szemeimmel nem láttam,talán még jobban elkeserettem volna.
- É-én…be-besz-széltem..anyuv-val… - hüppögtem,de amint kinyögtem az utolső szót,ismét hisztérikus zokogásban törtem ki
- Valakid beteg?Vagy valami más baj van? – Úristen,ez valami borzasztó,meg sem érdemlem – Na,szivecském,nyugodj meg!
- N-nem…mindenki jól v-van…
- Akkor?
- Összevesztünk
- Összevesztetek?Miért?
- Hát…valahol miattad
- Miattam?
- Úgy ért-tem...anya v-volt a hibás.Neked csak ki-kis szer-reped volt… - szipogtamm mostmár sokkal nyugodtabban.
- Aha…De mégis min?Igazából mindegy,miattam nem kéne veszekednetek.
- D-de kellett…a-azt mondta,hogy… - nem tudtam befejezni mert megint rámtört a sírhatnék.
- Csss…nyugodj meg! – mondta és még szorosabban ölelt,majd ringatni kezdett,amitöl kezdtem újra megnyugodni.

Ezután nem eröltette tovább a témát.Egy csókot nyomott a homlokomra,felakart kapni a karjaiba,de azt bordáira való tekintettel elhárítottam.
Végülis vállaimat átkarolva ballagtunk vissza a hálóba.Beparancsolt az ágyba,majd alaposan betakargatott.
A telefonomat az éjjeliszekrényemre rakta,amin azóta is folyamatosan villogott az a bizonyos név.Amit eddig örömmel konstatáltam,azt most valamiért nem éreztem.Ráadásul Zsolti is becsusszant anyám hívásai közé,amit mint általában csak gyilkos pillantásokkal jutalmaztam.
Rob persze jelentőségteljes pillantásokat vetett a telefonra,majd rám,minden egyes hívás alkalmával.
Látva makacsságomat és mérhetetlen dühömet,Rob sóhajtva feladta a harcot,bár nem adta be könnyen a derekát…
Bejegyezte: dátum: 5 megjegyzés:

2009. december 1., kedd

29.Fejezet - The Carpal Tunnel Of Love

Végre sikerült beillesztenem.Először is nagyon szépen köszönöm a rendszeres olvasóimnak a látogatást,olvasást és szeretném ismét megköszönni a kommenteket.
Most pedig tisztázok néhány dolgot...amikor komikat kérek és azt írom,hogy a számuktól függ a következő rész feltevése,az akkor azt jelenti,hogy megpróbálom minnél hamarabb feltenni(magyarul jobban ráfekszem az írásra).Csak azért kértem hogy komizzatok,hogy tudjam érdemes e folytatni,tetszik e nektek,érdekel titeket...Sajnos még mindig nem tudok hosszabb részeket feltenni,de most van egy ötletem,a következő fejezetet úgy rakom fel.
- Látom már jobban vagy. – mondtam és elkezdtem kikászálódni az ágyból.
Rob azonnal utánam nyúlt és visszahúzott maga mellé.
- Nem,még beteg vagyok – hörögte és félig rajtam fetrengve eljátszotta a hattyú halálát.
- Tudtommal aki beteg az nem szívózik… - dörmögtem Rob mellkasába.
- Ígérem jó leszek! – mondta és összeérintette homlokunkat,majd ellenálhatatlan kiskutya szemeket meresztett rám.
Ajkaival vészesen közelített felém,forró lehelete kedvesen simogatta arcomat.
Puha ajkai éppen hogy csak hozzám értek,szívem őrült kalimpálásba kezdett,pedig nem ez volt az első alkalom,hogy ilyen közel volt hozzám.
Nem tudtam ellene tenni,ilyen hatással volt rám,mintha nagy dózisban adrenalint fecskendeztek volna egyenesen a szívembe.
Szomjas ajkakkal vártam édes csókját,de Rob telefonjának csöngése megzavarta az idillt.
Nagyot sóhajtott,majd amikor felült,hogy kimászhasson az ágyból,én finoman visszanyomtam és átmásztam rajta.
Pár perc földön kűszás-mászás után sikerült megtalálnom a telefonját a bőrkabátja zsebében,ami hanyagul hevert a kanapé mögött.
Komoly munka volt kihámozni a telefont,mindig is tudtam,hogy Rob nem az a rendmániás típus,de amit a zsebével művelt azzal már túllépte a határt.
Csokispapír halom,blokkok pengetőkröl,grafit fekete hangolókulcs készletröl,aprók és pengetők amik a szakadt bélésben találtak helyükre,használt zoknik,néhány zsebkendő,a már jól ismert egérfül és a megolvadt csokival díszített telefon.
Rob szégyenében a paplan alá csúszott,onnan figyelte bizarr bűvészmutatványomat.
Szerintem Copperfield is megirigyelte volna…
Gyorsan letakarítottam a csokival díszített telefont,majd Robhoz siettem vele.
Szégyenlős mosollyal elvette,majd nagyot nyelt a kijelzőn villogó név láttán.
- Szia Anya – nyöszörögte rekettes hangon -…semmi,jól vagyok…tényleg…akkor miért mondanám?…Ő is jól van…igen,itt van… – mondta és rámnézett,amitöl teljesen ledöbbentem.Most tényleg rólam van szó?Az anyukája a hogylétem felöl érdeklődik?Ezer hasonló kérdés,gondolat suhant át fejemben.
Nagyon ledöbbent arcot vághattam,mert Rob vigyorogva hallgatta anyukáját,szemei még mindig csillogtak a láztól,de már sokkal jobban enyhébben.
- …igen,megmondom neki…nem,tényleg jól vagyok…csak fáradt vagyok és egy kicsit megfáztam…
A kis hazudós…
- …persze…szia…igen,én is…jó…jó…szia…jó éjszakát… - mondta és bontotta a vonalat.
Letette a telefont az éjjeliszekrényre,majd mint aki jól végezte dolgát a takarón kezdte igazgatni a ráncokat.
Vártam,hátha megszólal,és elmondja,hogy miért emlegetett az anyukája vagy miért hazudott neki.
- Mesélj,hallgatom.
- Anyu volt… - mondta és még mindig a takarót fixírozta.
- Hát a „Szia Anyu”-ból rájöttem…
- Megkérdezte hogy vagyok,te hogy vagy,ilyesmik…- mondta rezzenéstelen arccal
- Én?Ti mióta beszéltek rólam??
- A megismerkedésünk estéjén megemlítettelek neki,azóta folyton kérdezget,könyörög,ja és azt üzeni,hogy nagyon csinos voltál abban a fehér ruhában…
- Könyörög?
- Igen,hogy mutassalak már be.Egyébként meglátogathatnák majd őket…persze,csak ha te is akarod. – mondta mostmár a szemembe nézve.
- Óh…pe-persze – most én bűvöltem a takaró arany díszítését.
- Alex?
- Hmm? – még mindig nem néztem rá
- Túl gyors?Ha nem akarsz velük találkozni,akkor nem kell…
- Nem,én nagyon szeretnék…csak…
- Csak?
- A családod utálni fog.
- Dehogy fognak!
- De fognak.
- Én jobban ismerem őket…különben is,teljesen odavannak érted…Lizzy és Tom ráadásul fogadtak,hogy mikor jössz rá mekkora balek vagyok.
- De..
- Nincs semmi de!Visszafekszel mellém és meggyógyítasz.
- És megfázás,mi?Beárullak anyukádnak! – mondtam,miközben visszakúsztam hozzá.
- Szívem lecsusztál róla,tudja hogy valamit ferdítettem,de az hogy itt vagy egy kicsit megnyugtatta.
- Anyukád nagyon aranyos,biztos ezzel akarja kompenzálni,hogy ilyen fia van mint,te – incselkedtem vele.
- Na várjál csak – dörmögte és morogva rámborult.
- Oké,oké…visszaszívom – nyöszörögtem,mire Ő egy győztes mosolyt villantott felém - …vagy mégsem…
- Na!Ki a főnök?
- Természetesen én
Bejegyezte: dátum: 5 megjegyzés:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)