30.Fejezet - Cry,Cry,Cry

Először is...utólag is boldog miki napot mindenkinek!Szeretném megköszönni az olvasást és a látogatásotokat,ami valami hihetetlen számra ugrott,pedig csak október közepe óta van számlálónk.Ez a rész sokkal hosszabb lett,hál' istennek rájöttem a megoldásra.Szóval,az ajándékaitok a hosszabb rész és ez itt:http://img2.tinypic.info/files/7fpu2z3pjlntmxdbbpmr.jpg
Egy sor csipkelődés után,nyakamba fúrt arccal nyomta el az álom.
Én persze éberen marcangoltam magam a plafont bámulva.
Nem elég,hogy miattam törte össze magát,de még a családja is érdeklődik utánam,aggódnak miattam,míg az én anyukám úgy csinál,mintha még mindig egyedül lennék,teljesen hidegen hagyja a kapcsolatunk,jobban mondva csak Rob.
A családom többi tagja talán nem is tud róla…vagy csak nem érdekli őket.
Borzasztó érzés hogy semmilyen téren nem vagyok elég jó hozzá.Nemsokára ráébred,rá kell hogy ébredjen.
Nem tudom,hogy fogok nélküle élni…

Több órán keresztül tépelődtem,majd amikor meguntam az önkínzást óvatosan kicsusszantam Rob alól.
Lábujjhegyen az ajtóhoz osontam,majd óvatosan kinyitottam azt és kilopóztam rajta.
Az ajtó halkan kattant mögöttem.
Gondoltam felhívom anyukámat,persze nem csak az ígéretemet akartam betartani,de nagyon reménykedtem benne,hogy kicsikarok valami kedveset belőle.
Egy „Jobbulást!” vagy egy aggodalmas sóhajt,pár bíztató szót…bármit.
Furcsa,mert igazából egy végtelenül kedves nő,persze ha lenne rá oka megérteném,hogy így viselkedik.De Rob az akire végképp nem volt oka haragudni.
Kikotortam a telefonomat a táskám legaljáról és az ablakpárkányhoz ültem.
Remegő kezekkel,felszínesen lélegezve kezdeményeztem a hívást.

Igazából nem kellett volna tartanom,de nála sosem lehet tudni,lehet hogy az egészet úgy csűri-csavarja,hogy a végén még Rob lesz mindenért a hibás.
Félve emeltem a fülemhez a telefont,az ötödik csöngésre fel is vette.
- Szia Anya.
- Szia
- Hogy vagy?Többiek? - kérdeztem
- Mindenki jól van.És te?
- Én jól vagyok,de… hát…Robnak balesete volt… - mondtam elfuló hangon,még az hiányzik hogy elkezdjek bőgni…
- Mi történt? - na végre,már mióta várok erre! gondoltam.
- Autóbalesete volt.
- Aha,és mikor jössz haza? – Kész.Betelt a pohár.

Éreztem ahogy a mérhetetlen düh elönti az egész testemet.Hogy tudja ennyivel elintézni??Nem hallodta mennyire féltem,szeretem őt?Nem mondtam el hatvanszor hogy mit jelent nekem?
Már nem tudom tovább tűrtőztetni magam.
- Ennyi?Egy ahával elintézed?Miért utálod ennyire?
- Nem utálom.Mit kellene erre mondanom?
- Nem is tudom,mondjuk megkérdezhetnéd hogy van,vagy jobbulást kívánhatnál neki vagy valami.Bezzeg ha Zsoltival lenne valami nekem már rég repülnöm kéne haza!És ha nem utálod,akkor miért vagy vele ilyen?
- Ne beszélj hülyeségeket,senki nem várná el tőled hogy hazagyere miatta.
- Miért utálod?
- Nem utálom…
- Akkor?Miért nem örülsz,hogy van mellettem valaki,aki valamiért szeret és velem akar lenni?
- Én örülök.
- Ja,észrevettem.
- Most örömömben tapsikolnom kéne vagy ódákat zengeni róla??
- Nem,nem kell csinálnod semmit.Én ezt most itt befejeztem.Szia – mondtam és választ se várva leraktam a telefont.

Csak most tünt fel,hogy arcomon zabolátlanul potyognak könnyeim.
Még mindig remegő kezeimmel folytottam magamba a kitörni készülő hisztérikus zokogásomat.
Teljesen összekuporodva,rázkódó testtel döltem a hideg ablaküveghez.
Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott,könnyfüggönyöm mögé bújva,a külvilágot teljesen kizárva.
Így történhetett meg,hogy Rob a tudtom nélkül kisettenkedett a szobából,de én már csak meleg,ölelő kezeit észleltem,amivel szorosan húzott mellkaáshoz.
Ott térdelt az ablak előtt,karjaiban velem.
- Mi a baj drágám?Miért sírsz? – kérdezte aggodalmas hangon,miközben bátorítóan simogatott.
Megmernék rá esküdni,hogy az arcáról sem a mérhetetlen boldogság sugárzott,jobb is hogy könnyfátyolos szemeimmel nem láttam,talán még jobban elkeserettem volna.
- É-én…be-besz-széltem..anyuv-val… - hüppögtem,de amint kinyögtem az utolső szót,ismét hisztérikus zokogásban törtem ki
- Valakid beteg?Vagy valami más baj van? – Úristen,ez valami borzasztó,meg sem érdemlem – Na,szivecském,nyugodj meg!
- N-nem…mindenki jól v-van…
- Akkor?
- Összevesztünk
- Összevesztetek?Miért?
- Hát…valahol miattad
- Miattam?
- Úgy ért-tem...anya v-volt a hibás.Neked csak ki-kis szer-reped volt… - szipogtamm mostmár sokkal nyugodtabban.
- Aha…De mégis min?Igazából mindegy,miattam nem kéne veszekednetek.
- D-de kellett…a-azt mondta,hogy… - nem tudtam befejezni mert megint rámtört a sírhatnék.
- Csss…nyugodj meg! – mondta és még szorosabban ölelt,majd ringatni kezdett,amitöl kezdtem újra megnyugodni.

Ezután nem eröltette tovább a témát.Egy csókot nyomott a homlokomra,felakart kapni a karjaiba,de azt bordáira való tekintettel elhárítottam.
Végülis vállaimat átkarolva ballagtunk vissza a hálóba.Beparancsolt az ágyba,majd alaposan betakargatott.
A telefonomat az éjjeliszekrényemre rakta,amin azóta is folyamatosan villogott az a bizonyos név.Amit eddig örömmel konstatáltam,azt most valamiért nem éreztem.Ráadásul Zsolti is becsusszant anyám hívásai közé,amit mint általában csak gyilkos pillantásokkal jutalmaztam.
Rob persze jelentőségteljes pillantásokat vetett a telefonra,majd rám,minden egyes hívás alkalmával.
Látva makacsságomat és mérhetetlen dühömet,Rob sóhajtva feladta a harcot,bár nem adta be könnyen a derekát…