31.Fejezet - Future Variations

Várom a kommenteket!!Tudjátok...minnél több,annál hamarabb jön a következő!
Külön köszönet Szaszának,aki próbált kezdeni velem valamit...

A következő pár napot Robbal töltöttem,de csak addig amíg felépült.Ezek a napok furcsa kettőséggel itatták át minden egyes percünket.
Egyrészt nagyon boldog voltam,hogy vele lehetek,annak ellenére,hogy szüntelenül marasztalt,amibe persze még mindig nem voltam hajlandó belemenni…másrészt iszonyatosan dühös voltam anyámra,a családom többi tagjára,majd lassan Robra is.
Egy percre sem adta fel,folyton az orrom elé tolta a telefont vagy csak unszolt és érvelt,hogy beszéljek vele.

A telefonom szüntelenül csengett,a legkülönbözőbb családtagjaim nevével a kijelzőn.
Nem láttám értelmét azoknak a beszélgetéseknek,már előre lejátszottam magamban az egészet.
Valószínűleg a szokásos szöveget mondanák… - mert eddig sem tüntek hűde kreatívaknak…
Nagyimtól a már megszokott ”Miért bántod a kislányomat?!”-tól egészen a ”Tönkre teszed anyádat”-ig bármi előfordulhat,Zsoltitól a diplomatikus ”Beszéljük meg!”,”Nem úgy gondolta” illetve egy rövideke félórás kiselőadásra számíthattam volna.
Persze mindenki megemlítette volna,hogy édesanyám mennyire sír vagy valami hasonló szívfacsaró mondatot vágtak volna hozzám.
Engem viszont teljesen hidegen hagyott ez az egész mizéria.

Odaáig jutottam,hogy a már betervezett hazautazásomat is lefújtam.Ennek sem láttam értelmét jelen körülmények állása miatt…
Rob persze hallani sem akart róla,de ebböl végképp nem engedek!

Az a pár nap szinte egy pillanat alatt elrepült.
Robbal a nyakamban próbáltam összeszedni a holmijaimat,ami nem volt egyszerű…
Megállás nélkül kérlelt,majd látva hogy ezzel nem ér el semmit,kijelentette,hogy nem mehetek el…aztán fenyegetőzni kezdett,a szellemi és a testi épségére apellálva,majd a nyakamba borulva ismét könyörögni kezdett.

- Ne hagyj itt! – morogta a nyakamba,miközben karjaival szorosan húzott magához.
- Rob,ezt már ezerszer megbeszéltük.
- Ne menj…kérlek – szipogta alig halhatóan
- Te sírsz? – kérdeztem,és mivel nem kaptam választ kezeimbe vettem könnyektöl csíkos arcát – De miért sírsz?
- Én nem bírom ki…kérlek… - mondta,gyönyörű szemei csordultig voltak könnyekkel,arca eltorzult a fájdalomtól…
- Ne csináld ezt velem – már én sem bírtam,éreztem ahogy szemeim pillanatok alatt megtelnek kövér könnycseppekkel.
- Nem akarlak elengedni…ezt a pár hetet is alig bírtam ki…kérlek,kérlek,kérlek… - hajtogatta,miközben sebesen száguldozó könnyeimet csókolta le.

Nem tudom ezt tovább csinálni…és talán nem is akarom.
Miattam borult ki,csakis miattam,nem tudom nézni ahogy szenved,ahhoz túl sokat jelent számomra.
Nekem pedig már csak Ő maradt…és tudom,hogy a családomnak nem esne jól,de tényleg úgy érzem,hogy csak rá számíthatok,már csak Ő érdekel.
Kénytelen vagyok félretenni büszkeségemet,úgy látszik ez most nem az a helyzet,hogy megengedjem
magamnak.

Időközben lábaira állított,így nagyjából kiegyenlítettük a nem kis magasságkülönbségünket.
Forró ajkait még mindig szememhez nyomta,majd lassan végighúzta egészen ajkaimig.
Mohón vette őket birtokba,de mégis gyengéden ízlelgette azokat.
Karjaival,ha lehet még szorosabban tartott.Levegő után kapkodva,kelletlenül váltunk szét.
Homlokát az egyémnek nyomva,csukott szemekkel,még mindig zihálva tartott karjaiban.Elhúzódtam tőle,derekát szorosan átölelve,arcomat a nyakába fúrtam.
Így áltunk ott jónéhány percig.

Mély levegőt vettem,majd a nyakába kezdtem motyogni.
- Maradok – mondtam sírástól rekettes hangon.
- Köszönöm – lehelte
Ismét szorosan megölelt,majd mindkettőnkböl kitört egy mély,megkönnyebült sóhaj.
Én megkönnyebültem,mert nem kellett itthagynom,és nem kell mégegyszer átélnem az elmúlt heteket.
És tagadhatatlanul jó érzés,hogy ennyre ragaszkodik hozzám,de ugyanakkor aggódom is,nem tudnám elviselni,ha miattam szenvedne,és ha már most így kötődik hozzám,akkor még belegondolni is rossz,hogy az elkerülhetetlen szakításunkkor min fog,fogunk keresztül menni,mégha majd Ő lesz az,aki kiadja az utamat.

Még mindig összeölelkezve botladoztunk a hálószoba felé.
Szorosan összebújva feküdtünk az ágyban.Mellkasához feszülve játszadoztam ujjaival,míg Ő a hátamat simogatta szabd kezével.
Az álom hamar elragadott a valóságból…


A következő együtt töltött hetek különösen gondtalanul teltek el.
Persze csak addig,amig a híváslistám a szemem elé nem került vagy amig Rob nem kezdte a saját kis családbékítő misszióját.
A lányok amint meghallodták,hogy itt maradok,újjongásba kezdtek,majd kérés nélkül összepakoltak nekem néhány ruhát,amiért nem győztem hálálkodni.

Rob-t forgatások között meglehetősen nehéz volt elérni,de próbáltam nem fenn akadni,hiszen tudtam hogy sokat dolgozik,a szünetekben pedig visszacsempészik a lakókocsijába,ahol próbál pihenni és nem nagyon kiakadni az őrült rajongói szeretetétöl,ami teljes mértékben nyomasztónak és lankadatlannak bizonyúlt a forgatás alatt.
Gyakorlatilag ki sem tettük a lábunkat a hotelszobából,Rob is csak a forgatásokra ment el,aztán sietett is vissza hozzám.
Teljesen belesüppedtünk a mi kis világunkba…
Ha tudtam volna,hogy mi vár rám néhány nap múlva,nem lettem volna ennyire nyugodt…