29.Fejezet - The Carpal Tunnel Of Love

Végre sikerült beillesztenem.Először is nagyon szépen köszönöm a rendszeres olvasóimnak a látogatást,olvasást és szeretném ismét megköszönni a kommenteket.
Most pedig tisztázok néhány dolgot...amikor komikat kérek és azt írom,hogy a számuktól függ a következő rész feltevése,az akkor azt jelenti,hogy megpróbálom minnél hamarabb feltenni(magyarul jobban ráfekszem az írásra).Csak azért kértem hogy komizzatok,hogy tudjam érdemes e folytatni,tetszik e nektek,érdekel titeket...Sajnos még mindig nem tudok hosszabb részeket feltenni,de most van egy ötletem,a következő fejezetet úgy rakom fel.
- Látom már jobban vagy. – mondtam és elkezdtem kikászálódni az ágyból.
Rob azonnal utánam nyúlt és visszahúzott maga mellé.
- Nem,még beteg vagyok – hörögte és félig rajtam fetrengve eljátszotta a hattyú halálát.
- Tudtommal aki beteg az nem szívózik… - dörmögtem Rob mellkasába.
- Ígérem jó leszek! – mondta és összeérintette homlokunkat,majd ellenálhatatlan kiskutya szemeket meresztett rám.
Ajkaival vészesen közelített felém,forró lehelete kedvesen simogatta arcomat.
Puha ajkai éppen hogy csak hozzám értek,szívem őrült kalimpálásba kezdett,pedig nem ez volt az első alkalom,hogy ilyen közel volt hozzám.
Nem tudtam ellene tenni,ilyen hatással volt rám,mintha nagy dózisban adrenalint fecskendeztek volna egyenesen a szívembe.
Szomjas ajkakkal vártam édes csókját,de Rob telefonjának csöngése megzavarta az idillt.
Nagyot sóhajtott,majd amikor felült,hogy kimászhasson az ágyból,én finoman visszanyomtam és átmásztam rajta.
Pár perc földön kűszás-mászás után sikerült megtalálnom a telefonját a bőrkabátja zsebében,ami hanyagul hevert a kanapé mögött.
Komoly munka volt kihámozni a telefont,mindig is tudtam,hogy Rob nem az a rendmániás típus,de amit a zsebével művelt azzal már túllépte a határt.
Csokispapír halom,blokkok pengetőkröl,grafit fekete hangolókulcs készletröl,aprók és pengetők amik a szakadt bélésben találtak helyükre,használt zoknik,néhány zsebkendő,a már jól ismert egérfül és a megolvadt csokival díszített telefon.
Rob szégyenében a paplan alá csúszott,onnan figyelte bizarr bűvészmutatványomat.
Szerintem Copperfield is megirigyelte volna…
Gyorsan letakarítottam a csokival díszített telefont,majd Robhoz siettem vele.
Szégyenlős mosollyal elvette,majd nagyot nyelt a kijelzőn villogó név láttán.
- Szia Anya – nyöszörögte rekettes hangon -…semmi,jól vagyok…tényleg…akkor miért mondanám?…Ő is jól van…igen,itt van… – mondta és rámnézett,amitöl teljesen ledöbbentem.Most tényleg rólam van szó?Az anyukája a hogylétem felöl érdeklődik?Ezer hasonló kérdés,gondolat suhant át fejemben.
Nagyon ledöbbent arcot vághattam,mert Rob vigyorogva hallgatta anyukáját,szemei még mindig csillogtak a láztól,de már sokkal jobban enyhébben.
- …igen,megmondom neki…nem,tényleg jól vagyok…csak fáradt vagyok és egy kicsit megfáztam…
A kis hazudós…
- …persze…szia…igen,én is…jó…jó…szia…jó éjszakát… - mondta és bontotta a vonalat.
Letette a telefont az éjjeliszekrényre,majd mint aki jól végezte dolgát a takarón kezdte igazgatni a ráncokat.
Vártam,hátha megszólal,és elmondja,hogy miért emlegetett az anyukája vagy miért hazudott neki.
- Mesélj,hallgatom.
- Anyu volt… - mondta és még mindig a takarót fixírozta.
- Hát a „Szia Anyu”-ból rájöttem…
- Megkérdezte hogy vagyok,te hogy vagy,ilyesmik…- mondta rezzenéstelen arccal
- Én?Ti mióta beszéltek rólam??
- A megismerkedésünk estéjén megemlítettelek neki,azóta folyton kérdezget,könyörög,ja és azt üzeni,hogy nagyon csinos voltál abban a fehér ruhában…
- Könyörög?
- Igen,hogy mutassalak már be.Egyébként meglátogathatnák majd őket…persze,csak ha te is akarod. – mondta mostmár a szemembe nézve.
- Óh…pe-persze – most én bűvöltem a takaró arany díszítését.
- Alex?
- Hmm? – még mindig nem néztem rá
- Túl gyors?Ha nem akarsz velük találkozni,akkor nem kell…
- Nem,én nagyon szeretnék…csak…
- Csak?
- A családod utálni fog.
- Dehogy fognak!
- De fognak.
- Én jobban ismerem őket…különben is,teljesen odavannak érted…Lizzy és Tom ráadásul fogadtak,hogy mikor jössz rá mekkora balek vagyok.
- De..
- Nincs semmi de!Visszafekszel mellém és meggyógyítasz.
- És megfázás,mi?Beárullak anyukádnak! – mondtam,miközben visszakúsztam hozzá.
- Szívem lecsusztál róla,tudja hogy valamit ferdítettem,de az hogy itt vagy egy kicsit megnyugtatta.
- Anyukád nagyon aranyos,biztos ezzel akarja kompenzálni,hogy ilyen fia van mint,te – incselkedtem vele.
- Na várjál csak – dörmögte és morogva rámborult.
- Oké,oké…visszaszívom – nyöszörögtem,mire Ő egy győztes mosolyt villantott felém - …vagy mégsem…
- Na!Ki a főnök?
- Természetesen én