2009. december 31., csütörtök

34.Fejezet - Calm Before The Storm

Köszönöm a kommenteket!Ez az utcsó fejezet.B.U.É.K. Mindenkinek!

Ajkaink gyengéden ízlelgették a másikat,majd Rob szorosabban magához húzott és ellenkezést nem tűrve szenvedélyesebben kezdett csókolni.
Ajkaink immár vadul falták egymást,majd engedelmesen szétnyíltak,nyelveink vad táncba kezdtek.
Kezei sem tétlenkedtek sokáig,felfedező útra indultak,bebarangolták minden egyes porcikám,majd a fenekemen állapodott meg.
Engem sem kellett félteni…ha lehet,még szorosabban hozzá simultam,szám ajkairól,az állára csúszott.
Finoman végig csókoltam az állát egészen az állkapcsáig,majd a nyakát kezdtem kényesztetni,egészen a kulcscsontjáig.
Éreztem,ahogy pulzusa percröl percre felgyorsul,csak a zihálását lehetett hallani,egész addig,amíg a lift egy csengőszóval meg nem állt és egy felháborodott,öregecske párral találtuk szemben magunkat.
Fülig elpirulva rontottunk ki a liftböl,majdnem felborítva a már így is mérgelődő párost.
Gyorsan végig rohantunk a folyosón ,egészen az ajtóig,amit Rob szályosan feltépedt.

A lakosztályba érve ledobtam a táskámat,majd lerúgtam a magassarkúmat is,míg Ő ölbe kapott és gyors léptekkel az ágyhoz sietett,gyakorlatilag teljes testsúlyával rámnehezedve egyszerre estünk az ágyba és egymásnak.
Türelmetlenül rángatta le rólam kabátomat,aztán csak egy percre váltak el ajkaink,amíg kibújtatott pólómból,kaptam a lehetőségen és levettem róla az ingét,majd a pólóját is.
Egyszerre sókolt és simogatott,amikre nyögéssel válaszoltam.Már egész testemmel remegtem,ahogy a nyakamtól egészen a hasamig végigcsókolta minden egyes porcikám.
Már nem bírtam tovább,rajtam volt a sor,hogy türelmetlen legyek.
A nadrága után gyúltam,amit sikerült gyorsan lerángatnom róla,majd én is kibújtam farmeremböl.
Miután megszabadultunk a zavaró tényezőktöl ismét mohón kapott ajkaim után,majd ajkaival kínzó lassúsággal a nyakamat kezdte ízlelgette.
Felváltva csókolgatott és finoman harapdált,amitöl kéjes nyögések hagyták el számat.
Eközben megszabadított melltartómtól,aztán gyors mozdulatokkal a bugyimtól is,amiket hanyagul a szoba sarkába dobott,majd ő is megszabadult boxerétöl.

Teljes testsúlyával felém tornyosúlt,én eközben körülöleltem csípőjét.Szemei vadul csillogtak a vágytól.
Vadállatként vetette rám magát,erőteljesen,ritmusosan mozgott,amivel mérhetetlen gyönyört okozott.
Hirtelen alsó ajkába haraptam,kezeim a fenekére csúsztak és még jobban magamba húztam.
Erősen belemarkoltam,amire erősebb lökésekkel válaszolt.
Nagyjából egyszerre értünk a csúcsra,minden izma megfeszült,majd ernyedten dölt le mellém.


***

Rob megnehezítette ugyan,de végülis sikerült kimászni az ágyból.A vékony lepedőt magamköré csavarva bevágtattam a fürdőbe,és elkesztem készülődni a közös vacsoránkra.
Pár pillanat múlva Rob is megjelent a fürdő ajtajában,egy sokat sejtető vigyorral a képén.
Mielőtt még ellenkezhettem volna,már ajkait ajkaimon éreztem,lassan a zuhany felé kezdett terelgetni.
Ismét elszabadult a pokol…
Ha mindig így reagál,akkor remélem sokszor lesz féltékeny…


Hosszas készülődés után,de sikerült elindulnunk az étterem felé.
Most egy taxiban ülünk,pár perc és a Tao-hoz érünk.
Rob arcán egész délután egy levakarhatatlan vigyor terült szét.Folyton rámnéz és kuncogni kezd vagy éppen az ajkába harap és fülig elpirul,miközben a jobb kezemet megállás nélkül cirógatja.

Én egy lila,rövid ruhát,fekete magassarkút viselek és egy fekete clutch-t,míg Rob egy egyszerű fekete öltönyt és fehér inget.
Ő is nagyon jól tudta,hogy sietnünk kell,amellett azt is,hogy az öltönyök a gyengém,és ezt szemérmetlenül ki is használta…

Ahogy megérkeztünk az étterem elé,rögtön besiettünk.Megint megtaláltak minket,de honnan tudják,hol leszük,amikor eddig még mi se nagyon?
Amint megláttak minket,rögtön bevadultak és őrülten kattingatni kezdtek.Szerencsénkre az étterem menedzsere és néhány pincér a segítségünkre sietett.Nem győztünk nekik hálálkodni.
Meglepődve konstatáltam,hogy Rob a kisebb atrocitás ellenére továbbra is felhőtlenül vigyorgott.Semmi morgolódás vagy ingerültség.

A menedzser bevezetett minket az óriási terembe.Az étterem leírhaatlanul gyönyörű volt.
A mennyezetröl rízspapír lámpák csüngtek alább,a falakat tégla borítás fedte b,amitöl minden narancsárga színben pompázott.
A terem közepét egy óriási,kőszobor uralta,amit kisebb pálmafák öleltek körül.Mindenhol kis fekete asztalok sorakoztak.
Az étterem elég felkapott helynek bizonyúlt,mivel dugig volt emberekkel.Csodálkoztam,hogy pont egy ilyen népszerű helyre jöttünk.Épp szóvá tettem Robnak,hogy nem vagyok biztos benne,hogy ez jó ötlet volt,egy ilyen helyen két színésszel…
Erre Ő mindenttudóan rámvigyorgott és egy lépcső felé kezdett húzni,csak most vettem észre,hogy egy kisebb galéria magasodik a földszintre.

Tom már az asztalunknál ült.
Szintén öltönyben,pólóval,amin egy pin-up lányka virít.Amint Tom meglátott minket,rögtön felpattant a székröl.Robbal vigyorogva kezetráztak,majd felém fordult és két puszival köszöntött.Ahogy az asztalunkhoz sétáltunk,láttam,hogy Tom a szemesarkából félénken végigmér.Tudom,hogy ez nem szép tőlem,de azt kívántam Rob bárcsak észrevenné…
Az este ugyanolyan jó hangulatban telt,mint a közös délelőttünk.Jóízűen nevetgéltünk és csipkelődtünk agész este.

Valamikor fél10 körül Rob megjegyezte,hogy indulnunk kellene,amit abszolút nem tudtam hova rakni.
Hosszas búcsúzkodás után,a taxiban rákérdeztem.
- Hogyhogy ilyen hamar eljöttünk?Nem érezted jól magad? – kérdeztem
- Jól éreztem magam,de holnap programunk van,ráadásul van egy ötletem mit csinálhatnánk még este… - mondta egy huncut mosoly kiséretében.
- Milyen program?
- Majd meglátod…nem is érdekel az ötletem?Pedig azt meg is tudnám mutatni… - mondta és egy csókot lehelt nyakamra.
Én,mint aki meg se hallodta folytattam.
- Légy szíves,tudod ,hogy nem bírom ki!! – hisztiztem.
- Pedig muszáj leszel.
- Könyörgöm valamit árulj el!
- Oké…hajnali 2kor kelünk.
- Mi van??Én biztos,hogy fel nem kelek
- Óh,dehogynem.

Egész éjszaka próbáltam kiszedni belőle mit is csinálunk holnap,de hajthatatlan volt.Pedig néhány mocskos kis trükköt is bevetettem…
Fáradtan terültünk szét az ágyon.Őt szinte azonnal elnyomta az álom,amíg engem nem hagyott nyugodni,hogy mit hoz a holnap…

Alex:
Rob:
Tom:
Tao:
Bejegyezte: dátum: 6 megjegyzés:

2009. december 27., vasárnap

33.Fejezet - Friends Or Enemies?

Mindketten megtorpanttunk.A szemeim előtt bevillant egy sikítozó rajongó képe,amint engem ellök Robtól,majd a nyakába ugrik.A fejemben már éppen a lehetséges leszerelési módszereket futottam át,mikoris egy magas,kedvesen vigyorgó férfi ugrott elénk.
Rob még mindig a bal kezemet szorongatva,félkézzel ölelte át,majd veregette vállon a számomra még ismeretlen alakot,
Majd vigyorogva felém fordúlt,miközben én végig fohászkodtam,hogy ez az egész ne az legyen,amire gondolok…
- Alex.ő Tom… - de,pontosan az…
- Tom,ő Alex,a barátnőm – mondta büszkén.
Az idegességtöl a gyomrom összeszorult,szívem vadul kalimpált,kezeim remegtek,amit Rob is észrevett,ezért megszorította kezemet,majd egy bátorító mosolyt küldött felém,Tom sem tett másképp…
- Örülök,hogy végre megismerhetlek – mondta csendesen
- Úgyszintén - mondtam miközben kezetráztunk
- Óh…milyen kis visszafogottak vagytok – kuncogott Rob,persze,most nagy a szája…
Rob megjegyzésére Tom és Én vigyorogva megforgattuk szemeinket.
- Egyébként nem úgy beszéltük meg,hogy a kávézóban találkozunk? – kérdezte Rob.
- Igen,úgy volt,de nem számoltunk a sleppeddel…egyre többen lézengtek a szálloda előtt,ezért jobbnak láttam elindulni,amig lehet.
- Bocs haver…áhh…ezek honnan tudnak mindenröl?!
- A franc tudja,de indulnunk kéne,mielőtt még idecsődülnének – mondta Tom,miközben látványosan végig pásztázta a terepet.
- Igazad van.
Ahogy őket hallgattam,teljesen megnyugodtam.Ráeszméltem,hogy a két fiú nem csak külsőleg,de természetileg is nagyon hasonlít,így felbátorodtam,már hozzám képest…
- Közben – mondta és a másik oldalamra lépett – Alex kifejti nekem,hogy mit eszik rajtad – vigyorgott Robra.
- Hát az sokáig fog tartani… - vigyorgott mostmár Rob is.
- Igazából – kezdtem – végig csak Tomra hajtottam.
- Tudtam,hogy nem tudsz megszerezni egy ilyet …– mondta és felém bólintott –mi lenne,ha leráznánk és megbeszélnénk a továbbiakat? – kérdezte és közelebb húzódott.
- Na szép… - mondta Rob,miközben szorosan magához vont.

Említette néhányszor,hogy elég ragaszkodó és féltékeny típus,amit volt szerencsém tapasztalni egy rámmosolygó pincérnek köszönhetően,illetve búcsúzásaink alkalmával is volt benne részem.
Mosolyogva felemeltem összekulcsolódott ujjainkat és megpusziltam kézfejét.

Egész délelőtt New York eldugottabb utcáin sétálgattunk,amíg a fiúk írtózatos hisztériába nem kezdtek,hogy ők piszkosul éhesek,és hogy nem lehetek olyan kegyetlen,hogy éhen rángatom át őket az egész városon.
Ezért bevetettük magunkat a közelben lévő Cho Cho San japán ízvilággal dolgozó étterembe.

Egy teljesen más világba csöppentünk.
Az egész helység vakítóan világos volt,a nagy ablakoknak és a krémszínű falaknak köszönhetően,mindehol kecses,fa bútorok terpeszkedtek.
Az étteremnek további különlegest ízt adott japán művészek képei,tradícionális ereklyéi,amit még japán dallomok fűszereztek meg.
Plusz színt csempészett a helységbe a sok buján zöldelő növény és a mély barackszínű falak.
Meglepetésemre sikerült inkognitóban maradnunk,bár ez néha megdölni látszott,ilyenkor a fiúk arcukba húzták baseball sapkáikat és lejjebb csúsztak székeiken.
Továbbá Rob hatásosnak tartotta,ha elbújik a hátam mögött,én és Tom hiába szajkóztuk,hogy egy 185 centiméteres,világszerte ismert színésznek nem a legjobb búvóhely egy pöttöm magyar lány háta.
De mint mindig,most is ment a saját feje után.

A beszélgetéseink persze nem csak bohóckodásról szóltak.
Megtudtam például,hogy Tom egy igazi színész dinasztiába született,ahol a szülei a mai napig kiveszik a részüket a brit filmgyártásból.
Ezzel egyidejüleg elmondta,hogy mennyire szeretne bizonyítani,nem csak magának és családjának,hanem a médiának is,noha soha,senki nem állította,hogy a családneve miatt van ott ahol,de mint mondta,nem szeretné megvárni amíg megtörténik.

Akármennyire is érdekelt Tom történetei,gondolatai,amiket úgy osztott meg velem,mintha én is gyerekkori pajtása lennék,ami borzasztóan jól esett és nagyon is értékeltem,de nem tudtam megállni,hogy percenként Robra ne sandítsak.
Ő viszont egyfolytában engem nézett,gyémántként vadul csillogó szemeivel,rá sem hederített barátjára,csak engem nézett és mosolyogott.Csak nekem.Boldog volt,boldogok voltunk.

Amikor a két fiú biztosított,hogy dugig teletömték pocakjukat,visszaindultunk a szállodába.
Tommal telefonszámot cseréltünk – amit Rob halk motyogással és méregetéssel díjazott – majd megbeszéltük a közös esti vacsoránkat.
Két puszival és egy öleléssel elbúcsúztunk egymástól,míg Rob durcásan kezetfogott barátjával.
Már a liftben voltunk,amikor már nem tudtam szónélkül hagyni viselkedését.
- Mi bajod?
- Semmi – durcáskodott
- Látom…
- Örülök,hog ilyen jóba vagytok
- Féltékeny vagy?Ez most komoly?
- …
- Olyan kis buta vagy – mondtam és szorosan hozzábújtam,majd egy csókot leheltem nyakára – mondtam,hogy nekem csak a Te hülye fejed kell.
- Hmm…nekem is csak Te kellesz
- Szeremcséd! – mondtam,majd egy hosszú csókban forrtunk össze.

A fiúk:) :
Az étterem:
Bejegyezte: dátum: 14 megjegyzés:

2009. december 23., szerda

For You...

Szeretném megköszönni mindenkinek az olvasást és a kommentezéseket is!
Most erre a reakcióra nem számítottam,de remélem még kapok véleményeket...
Szeretném külön megköszönni az alábbi embereknek: Szasza,'Tudodte' alias FanniTörpikeKékköntösös-leányom,Zazi,Sabyna,Orsolyáá,Ancsy,Evelyn,Kinga,és hál' istennek még sorolhatnám.

A beígért ajándékok:

Boldog Karácsukát mindenkinek!

Bejegyezte: dátum: 2 megjegyzés:

2009. december 20., vasárnap

32.Fejezet - Give Me Prozac

Nagyon várom a komikat!!A folytatást nagyon hamar hozom...plusz ajándékokkal!:)

Egyik ilyen sörözős-pizzázós-filmnézős esténken már nem bírtam se magammal,se Robbal.
Az utóbbi egy hétben feltünően sokat sumákolt,ráadásul minden ok nélkül vigyorgott,mint a tejbetök.
Valamit titkol előlem,csak még nem tudom mit…
Akárhányszor rajtakaptam a hajnali hívásokon,vagy ha rákérdeztem a vigyorgására,folyton csak kitért a kérdésem elől.
Persze próbálta tartani magát,de nem nagyon sikerült neki,mindig ott bújkált egy kis mosoly a szája szélén.

Szóval itt ül mellettem,szétterülve a kanapén,egyfolytában vigyorog,pedig ez a film nemcsak,hogy nem vígjáték,de még csak jó filmnek sem mondható.Mondjuk nem is tudom miröl szól…nem mintha érdekelne.
Láthatóan Rob-t sem a film szórakoztatja.Nem is nézi a képernyőt,csak maga elé vigyorog.

- Szóval? – kérdeztem türelmetlenül.
- Szóval,mi? – kapta fel a fejét.
- Titkolsz előlem valamit…
- Én nem…hmm…jó elmondom…én…én..kavarok nindzsa nagyival – mondta és száját egy lábremegtető vigyorra húzta.
- Rob,most komolyan,mi van?

Nem tudom az arcomról milyen érzelmek tükrözödtek le,de az biztos,hogy rendesen megijesztettem,mert az a magabiztos vigyor,ami eddig szélesen terült szét arcán,az most egy pillanat alatt visszafogott mosolyra húzódott.
- Oké…Tom iderepül és nagyon szeretne veled találkozni
- Oh…ennyi?Miért titkolóztál?
- Nem,nem csak ennyi…van egy meglepetésem,de azt tuti nem szeded ki belőlem. – mondta egy ördögi mosoly kíséretében,szeme,terve gondolatára vadul csillogni kezdett – Ne is próbálkozz a mocskos kis trükkjeiddel…illetve próbálkozz,de nem tudsz meg semmit!
- Jól van,nem próbálkozom – duruzsoltam és szemem ismét a képernyőre szegeztem.A szemem sarkából láttam,hogy szemei kikerekednek,szája csalódottan legörbül.
- Hé!Tessék próbálkozni! – mondta,és a derekamnál fogva egy gyors mozdulattal magára húzott.
- Hüm-hümhümhüm…
- Ez meg mi volt?
- Az ördögi hümmögésem – válaszoltam vigyorogva
- Nagyon meggyőző…megmutatom az én ördögi oldalam – mondta és felvette a ”pszichopata vámpír” arcát.Vészjóslóan vicsorított,majd szaggatottan morogni kezdett.
- Ajjaj…
- Ajjaj bizony! – hörögte és egy gyors mozdulattal felém kerekedett,majd a fejem főlé szorította mindkét kezemet,közben vészesen közelített a nyakamhoz,aztán…


***


A forgatásból már csak egy hét volt,ráadásul Tom holnap érkezik meg,így Robon nagy volt a nyomás.
Én persze borzasztóan kíváncsi voltam amiatt a bizonyos titok miatt,de ezt a világért sem mutattam vagy mondtam volna neki.Ráadásul írtózatosan féltem és izgultam a Tommal való tálalkozásom miatt,hiszem mégis csak az egyik legjobb barátja.
És ha utálni fog?Biztos utálni fog…
De Rob-t ezzel a hülyeségemmel sem akartam idegesíteni.Még az hiányzik,hogy emiatt ne tudjon koncentrálni,és az egész forgatás csússzon miattam,mert féltem a barátja véleményétöl.
Teljesen abszurd és nevetséges lenne.



Túl gyorsan jött el a másnap.Pedig olyan görcsösen ragaszkodtam minden egyes percéhez…főleg az utolsóhoz…
Egész éjszaka csak forgolódtam,Rob persze jót nevetett rajtam.
Még itt fekszem az ágyban,Rob pedig még mindig rajtam szétterülve fetreng,a gyomrom szüntelenül liftezik…látom ez is egy nyugis nap lesz részemröl…
Hosszas hisztizés,fetrengés után felkeltem,majd a fürdőbe vágtattam hogy valamilyen emberi külsőt varázsoljak magamnak.
Amikor végeztem a renoválásommal a szekrény elé léptem,hogy kiválasszam a tökéletes ruhát mára.
Miután százszor elmondtam a ’Nincsen semmi göncöm!’ dumát elkezdtem a ’Mi lenne,ha én nem mennék” kezdetűt.
Mindenféle ürügyet és sztorit kínáltam fel Robnak,de ő csak jóízűen kacarászott rajtam.Még mindig az ágyban feküdt,haját elaludta – amit nem gondoltam volna,hogy lehetséges – szemei karikásak,de boldogságtól csillogtak.


Hosszas hezitálás után kiválasztottam egy egyszerű szerelést.Farmert,fehér pólóval,fekete kiskabáttal és fekete magassarkúval.
A mai programunk csupán egy séta volt a városban,amit Rob reményei szerint egy finom ebéddel fűszerezünk majd meg,azt már most kikötötte,hogy ő ha törik,ha szakad kobe steaket fog enni!
Aztán emlegetett egy közös vacsorázást is,de ha Tom utálni fog – amire számítottam – akkor ez a program nem áll fenn…vagy csak nélkülem…
Nekem csak a nap veszekedés és egyéb drámák nélküli túlélése volt a cél.

Mivel már indulnunk kellett volna,ezért kegyetlenül kigurítottam a még mindig ágyban lustálkodó Rob-t.
Gyorsan magára kapkodta ruháit,majd indultunk is kifelé.

Már a liftben elkezdtem darabokra cincálni a zsebemben felejtett számlákat,zsebkendőket.Tiszta nyugodt vagyok!
A liftből kiérve elindultunk az inpozáns hall felé.Már majdnem a terem végébe értünk amikor valaki megragadta Rob vállát.
Alex:
Bejegyezte: dátum: 3 megjegyzés:

2009. december 15., kedd

31.Fejezet - Future Variations

Várom a kommenteket!!Tudjátok...minnél több,annál hamarabb jön a következő!
Külön köszönet Szaszának,aki próbált kezdeni velem valamit...

A következő pár napot Robbal töltöttem,de csak addig amíg felépült.Ezek a napok furcsa kettőséggel itatták át minden egyes percünket.
Egyrészt nagyon boldog voltam,hogy vele lehetek,annak ellenére,hogy szüntelenül marasztalt,amibe persze még mindig nem voltam hajlandó belemenni…másrészt iszonyatosan dühös voltam anyámra,a családom többi tagjára,majd lassan Robra is.
Egy percre sem adta fel,folyton az orrom elé tolta a telefont vagy csak unszolt és érvelt,hogy beszéljek vele.

A telefonom szüntelenül csengett,a legkülönbözőbb családtagjaim nevével a kijelzőn.
Nem láttám értelmét azoknak a beszélgetéseknek,már előre lejátszottam magamban az egészet.
Valószínűleg a szokásos szöveget mondanák… - mert eddig sem tüntek hűde kreatívaknak…
Nagyimtól a már megszokott ”Miért bántod a kislányomat?!”-tól egészen a ”Tönkre teszed anyádat”-ig bármi előfordulhat,Zsoltitól a diplomatikus ”Beszéljük meg!”,”Nem úgy gondolta” illetve egy rövideke félórás kiselőadásra számíthattam volna.
Persze mindenki megemlítette volna,hogy édesanyám mennyire sír vagy valami hasonló szívfacsaró mondatot vágtak volna hozzám.
Engem viszont teljesen hidegen hagyott ez az egész mizéria.

Odaáig jutottam,hogy a már betervezett hazautazásomat is lefújtam.Ennek sem láttam értelmét jelen körülmények állása miatt…
Rob persze hallani sem akart róla,de ebböl végképp nem engedek!

Az a pár nap szinte egy pillanat alatt elrepült.
Robbal a nyakamban próbáltam összeszedni a holmijaimat,ami nem volt egyszerű…
Megállás nélkül kérlelt,majd látva hogy ezzel nem ér el semmit,kijelentette,hogy nem mehetek el…aztán fenyegetőzni kezdett,a szellemi és a testi épségére apellálva,majd a nyakamba borulva ismét könyörögni kezdett.

- Ne hagyj itt! – morogta a nyakamba,miközben karjaival szorosan húzott magához.
- Rob,ezt már ezerszer megbeszéltük.
- Ne menj…kérlek – szipogta alig halhatóan
- Te sírsz? – kérdeztem,és mivel nem kaptam választ kezeimbe vettem könnyektöl csíkos arcát – De miért sírsz?
- Én nem bírom ki…kérlek… - mondta,gyönyörű szemei csordultig voltak könnyekkel,arca eltorzult a fájdalomtól…
- Ne csináld ezt velem – már én sem bírtam,éreztem ahogy szemeim pillanatok alatt megtelnek kövér könnycseppekkel.
- Nem akarlak elengedni…ezt a pár hetet is alig bírtam ki…kérlek,kérlek,kérlek… - hajtogatta,miközben sebesen száguldozó könnyeimet csókolta le.

Nem tudom ezt tovább csinálni…és talán nem is akarom.
Miattam borult ki,csakis miattam,nem tudom nézni ahogy szenved,ahhoz túl sokat jelent számomra.
Nekem pedig már csak Ő maradt…és tudom,hogy a családomnak nem esne jól,de tényleg úgy érzem,hogy csak rá számíthatok,már csak Ő érdekel.
Kénytelen vagyok félretenni büszkeségemet,úgy látszik ez most nem az a helyzet,hogy megengedjem
magamnak.

Időközben lábaira állított,így nagyjából kiegyenlítettük a nem kis magasságkülönbségünket.
Forró ajkait még mindig szememhez nyomta,majd lassan végighúzta egészen ajkaimig.
Mohón vette őket birtokba,de mégis gyengéden ízlelgette azokat.
Karjaival,ha lehet még szorosabban tartott.Levegő után kapkodva,kelletlenül váltunk szét.
Homlokát az egyémnek nyomva,csukott szemekkel,még mindig zihálva tartott karjaiban.Elhúzódtam tőle,derekát szorosan átölelve,arcomat a nyakába fúrtam.
Így áltunk ott jónéhány percig.

Mély levegőt vettem,majd a nyakába kezdtem motyogni.
- Maradok – mondtam sírástól rekettes hangon.
- Köszönöm – lehelte
Ismét szorosan megölelt,majd mindkettőnkböl kitört egy mély,megkönnyebült sóhaj.
Én megkönnyebültem,mert nem kellett itthagynom,és nem kell mégegyszer átélnem az elmúlt heteket.
És tagadhatatlanul jó érzés,hogy ennyre ragaszkodik hozzám,de ugyanakkor aggódom is,nem tudnám elviselni,ha miattam szenvedne,és ha már most így kötődik hozzám,akkor még belegondolni is rossz,hogy az elkerülhetetlen szakításunkkor min fog,fogunk keresztül menni,mégha majd Ő lesz az,aki kiadja az utamat.

Még mindig összeölelkezve botladoztunk a hálószoba felé.
Szorosan összebújva feküdtünk az ágyban.Mellkasához feszülve játszadoztam ujjaival,míg Ő a hátamat simogatta szabd kezével.
Az álom hamar elragadott a valóságból…


A következő együtt töltött hetek különösen gondtalanul teltek el.
Persze csak addig,amig a híváslistám a szemem elé nem került vagy amig Rob nem kezdte a saját kis családbékítő misszióját.
A lányok amint meghallodták,hogy itt maradok,újjongásba kezdtek,majd kérés nélkül összepakoltak nekem néhány ruhát,amiért nem győztem hálálkodni.

Rob-t forgatások között meglehetősen nehéz volt elérni,de próbáltam nem fenn akadni,hiszen tudtam hogy sokat dolgozik,a szünetekben pedig visszacsempészik a lakókocsijába,ahol próbál pihenni és nem nagyon kiakadni az őrült rajongói szeretetétöl,ami teljes mértékben nyomasztónak és lankadatlannak bizonyúlt a forgatás alatt.
Gyakorlatilag ki sem tettük a lábunkat a hotelszobából,Rob is csak a forgatásokra ment el,aztán sietett is vissza hozzám.
Teljesen belesüppedtünk a mi kis világunkba…
Ha tudtam volna,hogy mi vár rám néhány nap múlva,nem lettem volna ennyire nyugodt…
Bejegyezte: dátum: 4 megjegyzés:

2009. december 9., szerda

30.Fejezet - Cry,Cry,Cry

Először is...utólag is boldog miki napot mindenkinek!Szeretném megköszönni az olvasást és a látogatásotokat,ami valami hihetetlen számra ugrott,pedig csak október közepe óta van számlálónk.Ez a rész sokkal hosszabb lett,hál' istennek rájöttem a megoldásra.Szóval,az ajándékaitok a hosszabb rész és ez itt:http://img2.tinypic.info/files/7fpu2z3pjlntmxdbbpmr.jpg
Egy sor csipkelődés után,nyakamba fúrt arccal nyomta el az álom.
Én persze éberen marcangoltam magam a plafont bámulva.
Nem elég,hogy miattam törte össze magát,de még a családja is érdeklődik utánam,aggódnak miattam,míg az én anyukám úgy csinál,mintha még mindig egyedül lennék,teljesen hidegen hagyja a kapcsolatunk,jobban mondva csak Rob.
A családom többi tagja talán nem is tud róla…vagy csak nem érdekli őket.
Borzasztó érzés hogy semmilyen téren nem vagyok elég jó hozzá.Nemsokára ráébred,rá kell hogy ébredjen.
Nem tudom,hogy fogok nélküle élni…

Több órán keresztül tépelődtem,majd amikor meguntam az önkínzást óvatosan kicsusszantam Rob alól.
Lábujjhegyen az ajtóhoz osontam,majd óvatosan kinyitottam azt és kilopóztam rajta.
Az ajtó halkan kattant mögöttem.
Gondoltam felhívom anyukámat,persze nem csak az ígéretemet akartam betartani,de nagyon reménykedtem benne,hogy kicsikarok valami kedveset belőle.
Egy „Jobbulást!” vagy egy aggodalmas sóhajt,pár bíztató szót…bármit.
Furcsa,mert igazából egy végtelenül kedves nő,persze ha lenne rá oka megérteném,hogy így viselkedik.De Rob az akire végképp nem volt oka haragudni.
Kikotortam a telefonomat a táskám legaljáról és az ablakpárkányhoz ültem.
Remegő kezekkel,felszínesen lélegezve kezdeményeztem a hívást.

Igazából nem kellett volna tartanom,de nála sosem lehet tudni,lehet hogy az egészet úgy csűri-csavarja,hogy a végén még Rob lesz mindenért a hibás.
Félve emeltem a fülemhez a telefont,az ötödik csöngésre fel is vette.
- Szia Anya.
- Szia
- Hogy vagy?Többiek? - kérdeztem
- Mindenki jól van.És te?
- Én jól vagyok,de… hát…Robnak balesete volt… - mondtam elfuló hangon,még az hiányzik hogy elkezdjek bőgni…
- Mi történt? - na végre,már mióta várok erre! gondoltam.
- Autóbalesete volt.
- Aha,és mikor jössz haza? – Kész.Betelt a pohár.

Éreztem ahogy a mérhetetlen düh elönti az egész testemet.Hogy tudja ennyivel elintézni??Nem hallodta mennyire féltem,szeretem őt?Nem mondtam el hatvanszor hogy mit jelent nekem?
Már nem tudom tovább tűrtőztetni magam.
- Ennyi?Egy ahával elintézed?Miért utálod ennyire?
- Nem utálom.Mit kellene erre mondanom?
- Nem is tudom,mondjuk megkérdezhetnéd hogy van,vagy jobbulást kívánhatnál neki vagy valami.Bezzeg ha Zsoltival lenne valami nekem már rég repülnöm kéne haza!És ha nem utálod,akkor miért vagy vele ilyen?
- Ne beszélj hülyeségeket,senki nem várná el tőled hogy hazagyere miatta.
- Miért utálod?
- Nem utálom…
- Akkor?Miért nem örülsz,hogy van mellettem valaki,aki valamiért szeret és velem akar lenni?
- Én örülök.
- Ja,észrevettem.
- Most örömömben tapsikolnom kéne vagy ódákat zengeni róla??
- Nem,nem kell csinálnod semmit.Én ezt most itt befejeztem.Szia – mondtam és választ se várva leraktam a telefont.

Csak most tünt fel,hogy arcomon zabolátlanul potyognak könnyeim.
Még mindig remegő kezeimmel folytottam magamba a kitörni készülő hisztérikus zokogásomat.
Teljesen összekuporodva,rázkódó testtel döltem a hideg ablaküveghez.
Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott,könnyfüggönyöm mögé bújva,a külvilágot teljesen kizárva.
Így történhetett meg,hogy Rob a tudtom nélkül kisettenkedett a szobából,de én már csak meleg,ölelő kezeit észleltem,amivel szorosan húzott mellkaáshoz.
Ott térdelt az ablak előtt,karjaiban velem.
- Mi a baj drágám?Miért sírsz? – kérdezte aggodalmas hangon,miközben bátorítóan simogatott.
Megmernék rá esküdni,hogy az arcáról sem a mérhetetlen boldogság sugárzott,jobb is hogy könnyfátyolos szemeimmel nem láttam,talán még jobban elkeserettem volna.
- É-én…be-besz-széltem..anyuv-val… - hüppögtem,de amint kinyögtem az utolső szót,ismét hisztérikus zokogásban törtem ki
- Valakid beteg?Vagy valami más baj van? – Úristen,ez valami borzasztó,meg sem érdemlem – Na,szivecském,nyugodj meg!
- N-nem…mindenki jól v-van…
- Akkor?
- Összevesztünk
- Összevesztetek?Miért?
- Hát…valahol miattad
- Miattam?
- Úgy ért-tem...anya v-volt a hibás.Neked csak ki-kis szer-reped volt… - szipogtamm mostmár sokkal nyugodtabban.
- Aha…De mégis min?Igazából mindegy,miattam nem kéne veszekednetek.
- D-de kellett…a-azt mondta,hogy… - nem tudtam befejezni mert megint rámtört a sírhatnék.
- Csss…nyugodj meg! – mondta és még szorosabban ölelt,majd ringatni kezdett,amitöl kezdtem újra megnyugodni.

Ezután nem eröltette tovább a témát.Egy csókot nyomott a homlokomra,felakart kapni a karjaiba,de azt bordáira való tekintettel elhárítottam.
Végülis vállaimat átkarolva ballagtunk vissza a hálóba.Beparancsolt az ágyba,majd alaposan betakargatott.
A telefonomat az éjjeliszekrényemre rakta,amin azóta is folyamatosan villogott az a bizonyos név.Amit eddig örömmel konstatáltam,azt most valamiért nem éreztem.Ráadásul Zsolti is becsusszant anyám hívásai közé,amit mint általában csak gyilkos pillantásokkal jutalmaztam.
Rob persze jelentőségteljes pillantásokat vetett a telefonra,majd rám,minden egyes hívás alkalmával.
Látva makacsságomat és mérhetetlen dühömet,Rob sóhajtva feladta a harcot,bár nem adta be könnyen a derekát…
Bejegyezte: dátum: 5 megjegyzés:

2009. december 1., kedd

29.Fejezet - The Carpal Tunnel Of Love

Végre sikerült beillesztenem.Először is nagyon szépen köszönöm a rendszeres olvasóimnak a látogatást,olvasást és szeretném ismét megköszönni a kommenteket.
Most pedig tisztázok néhány dolgot...amikor komikat kérek és azt írom,hogy a számuktól függ a következő rész feltevése,az akkor azt jelenti,hogy megpróbálom minnél hamarabb feltenni(magyarul jobban ráfekszem az írásra).Csak azért kértem hogy komizzatok,hogy tudjam érdemes e folytatni,tetszik e nektek,érdekel titeket...Sajnos még mindig nem tudok hosszabb részeket feltenni,de most van egy ötletem,a következő fejezetet úgy rakom fel.
- Látom már jobban vagy. – mondtam és elkezdtem kikászálódni az ágyból.
Rob azonnal utánam nyúlt és visszahúzott maga mellé.
- Nem,még beteg vagyok – hörögte és félig rajtam fetrengve eljátszotta a hattyú halálát.
- Tudtommal aki beteg az nem szívózik… - dörmögtem Rob mellkasába.
- Ígérem jó leszek! – mondta és összeérintette homlokunkat,majd ellenálhatatlan kiskutya szemeket meresztett rám.
Ajkaival vészesen közelített felém,forró lehelete kedvesen simogatta arcomat.
Puha ajkai éppen hogy csak hozzám értek,szívem őrült kalimpálásba kezdett,pedig nem ez volt az első alkalom,hogy ilyen közel volt hozzám.
Nem tudtam ellene tenni,ilyen hatással volt rám,mintha nagy dózisban adrenalint fecskendeztek volna egyenesen a szívembe.
Szomjas ajkakkal vártam édes csókját,de Rob telefonjának csöngése megzavarta az idillt.
Nagyot sóhajtott,majd amikor felült,hogy kimászhasson az ágyból,én finoman visszanyomtam és átmásztam rajta.
Pár perc földön kűszás-mászás után sikerült megtalálnom a telefonját a bőrkabátja zsebében,ami hanyagul hevert a kanapé mögött.
Komoly munka volt kihámozni a telefont,mindig is tudtam,hogy Rob nem az a rendmániás típus,de amit a zsebével művelt azzal már túllépte a határt.
Csokispapír halom,blokkok pengetőkröl,grafit fekete hangolókulcs készletröl,aprók és pengetők amik a szakadt bélésben találtak helyükre,használt zoknik,néhány zsebkendő,a már jól ismert egérfül és a megolvadt csokival díszített telefon.
Rob szégyenében a paplan alá csúszott,onnan figyelte bizarr bűvészmutatványomat.
Szerintem Copperfield is megirigyelte volna…
Gyorsan letakarítottam a csokival díszített telefont,majd Robhoz siettem vele.
Szégyenlős mosollyal elvette,majd nagyot nyelt a kijelzőn villogó név láttán.
- Szia Anya – nyöszörögte rekettes hangon -…semmi,jól vagyok…tényleg…akkor miért mondanám?…Ő is jól van…igen,itt van… – mondta és rámnézett,amitöl teljesen ledöbbentem.Most tényleg rólam van szó?Az anyukája a hogylétem felöl érdeklődik?Ezer hasonló kérdés,gondolat suhant át fejemben.
Nagyon ledöbbent arcot vághattam,mert Rob vigyorogva hallgatta anyukáját,szemei még mindig csillogtak a láztól,de már sokkal jobban enyhébben.
- …igen,megmondom neki…nem,tényleg jól vagyok…csak fáradt vagyok és egy kicsit megfáztam…
A kis hazudós…
- …persze…szia…igen,én is…jó…jó…szia…jó éjszakát… - mondta és bontotta a vonalat.
Letette a telefont az éjjeliszekrényre,majd mint aki jól végezte dolgát a takarón kezdte igazgatni a ráncokat.
Vártam,hátha megszólal,és elmondja,hogy miért emlegetett az anyukája vagy miért hazudott neki.
- Mesélj,hallgatom.
- Anyu volt… - mondta és még mindig a takarót fixírozta.
- Hát a „Szia Anyu”-ból rájöttem…
- Megkérdezte hogy vagyok,te hogy vagy,ilyesmik…- mondta rezzenéstelen arccal
- Én?Ti mióta beszéltek rólam??
- A megismerkedésünk estéjén megemlítettelek neki,azóta folyton kérdezget,könyörög,ja és azt üzeni,hogy nagyon csinos voltál abban a fehér ruhában…
- Könyörög?
- Igen,hogy mutassalak már be.Egyébként meglátogathatnák majd őket…persze,csak ha te is akarod. – mondta mostmár a szemembe nézve.
- Óh…pe-persze – most én bűvöltem a takaró arany díszítését.
- Alex?
- Hmm? – még mindig nem néztem rá
- Túl gyors?Ha nem akarsz velük találkozni,akkor nem kell…
- Nem,én nagyon szeretnék…csak…
- Csak?
- A családod utálni fog.
- Dehogy fognak!
- De fognak.
- Én jobban ismerem őket…különben is,teljesen odavannak érted…Lizzy és Tom ráadásul fogadtak,hogy mikor jössz rá mekkora balek vagyok.
- De..
- Nincs semmi de!Visszafekszel mellém és meggyógyítasz.
- És megfázás,mi?Beárullak anyukádnak! – mondtam,miközben visszakúsztam hozzá.
- Szívem lecsusztál róla,tudja hogy valamit ferdítettem,de az hogy itt vagy egy kicsit megnyugtatta.
- Anyukád nagyon aranyos,biztos ezzel akarja kompenzálni,hogy ilyen fia van mint,te – incselkedtem vele.
- Na várjál csak – dörmögte és morogva rámborult.
- Oké,oké…visszaszívom – nyöszörögtem,mire Ő egy győztes mosolyt villantott felém - …vagy mégsem…
- Na!Ki a főnök?
- Természetesen én
Bejegyezte: dátum: 5 megjegyzés:

2009. november 19., csütörtök

28.Fejezet - Take Me Out

Továbbra is várom a véleményeket!A folytatás a kommentek mennyiségétöl függ!!
Azt szeretném kérni,hogy ne 1-2 szavas komikat írjatok...írjátok le,hogy mi tetszik és mi nem.

Az utcákon fojtogató füst és köd gomolygott,amiken a lámpák fényei fáradtan hatoltak át.
Akárhogy próbáltam,nem tudtam megállni.Csak mentem előre,amerre a lábam vitt.
Egyenesen egy szűk kis utcácskába.
A szemem rögtön egy fekete autóra tévedt.Nem volt nehéz észrevenni...a házakon kívűl csak az volt az üres utcán.
A kocsi körül mindenhol üvegszilánkok százai csillogtak a magányos utcalámpa fényében.
Mostmár nem sétáltam,egyenesen rohantam az összeronycsolódott autó maradványaihoz.
Bár ne tettem volna…

A szemem elé Rob összetört testének képe tárult.
Ott ült,teljesen elernyedt testtel.Meghalt.
Még most is gyönyörű arcán a fájdalom már halványuló jeleit láttam nyugodt vonásai mögött.
Egész testét bíborvörös vértakaró ölelte.
A mindig boldogságtól csillogó szemei most ridegen,üveges tekintettel meredtek rám.
Legszívesebben torkomszakadtából üvöltöttem volna,de egy hang sem hagyta el ajkaimat.
Fuldokolva térdre estem az üvegtenger kellős közepén.
Tenyereimbe mélyen fúródtak az üvegszilánkok,de nem érztem semmit…Rob látványához semmilyen fájdalom nem ért fel.

A szilánkok éles csilingelésére és dübörgő léptek zajára kaptam fel fejem.
Talán több száz fekete ruhás alak gyült körém.Arcuk teljesen elmosódott.
Hangjuk élesen hasított a csöndben.Annyira hangosak voltak,hogy először nem értettem mit mondanak.
A hangok kezdtek kitisztulni,így szinte kedvesen csilingelték ugyanazokat a szavakat.
Megölted!Gyilkos vagy!!
Az árnyak egyfolytában ezeket kántálták.
Kezeikben egyszerre villantak meg a kések.Elindultak felém.Nincs menekvés,megölnek.
Már nincs miért,nincs kiért élnem.Bárcsak sietnének.
Behunytam a szemem és türelmesen vártam a végzetem.

Hirtelen égető forróság ölelt körbe.Ilyen lenne a halál?
Egy meleg fuvallat csapott meg,majd valami szorosabban kezdett tartani.A pokolban lennék?
Félve nyitottam ki szemeimet.
Rob nyugodt arcával találtam szemben magam,Ő békésen szuszogott mellettem.Hál’ istennek csak egy rossz álom volt.

Arca teljesen kipirult,böre szinte égetett.A hogy az orvos megmondta,belázasodott.
Még kicsit remegve próbáltam felkelteni.
- Rob…- mondtam,miközben kiszabadított kezemmel a homlokát kezdtem simogatni.
- Mmmm…
- Azt hiszem lázas vagy...Kelj fel és mérjük meg,jó? – kérdeztem még mindig simogatva.
Nem mondott semmit csak bágyadtan kinyitotta már láztól csillogó szemeit.
Szerencsére az éjjeliszekrényben volt lázmérő.Morogva megmértük a lázát…39,4…nagyszerű.
Mint egy idióta rohantam egy pulcsiért,amit nekem kellett ráadnom,mert Rob még mindig teljesen kábán nézett ki a fejéböl.
Nem volt egy egyszerű menet…
Sikeresen ráadtam a pulóverét,majd szorosan bebugyoláltam két takaróba,amit fáradt kuncogással konstatált…nem sokáig,mivel egy gyilkos pillantást mértem rá.
Majd folytattam örült rohangálásomat a lázcsillapítóért,vízért és borogatásért.

Épp kimentem a hálószoba ajtón,amikor meghallodtam Rob rekedtes hangját.
- Hova mész?
- Csak ide a nappaliba – mondtam
- Itt hagysz? – kérdezte szomorú arccal
- Pihenned kell…
- Ne menj!Beteg vagyok – mondta és egy fájdalmas arccal rájátszott.
- Jól van

Az ágyhoz mentem és bemásztam mellé.
Közvetlenül az ágy szélén maradtam,hogy kényelmesen elterülhessen,ahogy szokott.
Arcát látva nem nagyon díjazta…Felemelte a takarókat,hogy feküdjek mellé,de mivel nem mozdultam,ezért összeszűkült szemeit még jobban összehúzta,igy elég morcos fejet vágott…nem ellenkezhettem neki…
Mellé csúsztam,Ő pedig szorosan magához húzott,majd betakart minket.
Sóhajtott egyet majd dörmögve megszólalt.
- Na azért.
Bejegyezte: dátum: 8 megjegyzés:

2009. november 10., kedd

27

Rob izmos karjai kötélként fonódtak körbe derekam körül.Ha a közelsége nem lett volna elég,kínzó lassúsággal kezdte csókolgatni nyakamat.
Lassan.Nagyon lassan.
Minden egyes csókjától megremegtem,a gyomrom összerándult,a szívem pedig őrült ütemben dübörgött mellkasomban.
Csókjaira halk sóhajokkal válaszoltam,amire ő kuncogással és további kínzással felelt.
Pár pillanatra szakította meg kényesztetésem,amikoris megfordított és ajkaimat kezdte ízlelgetni.
Akármennyire tetszett a helyzet,az orvos közölte,hogy Rob nem végezhet semmi megeröltetőt.Az eddigi tapasztalataim alapján elég megeröltető lenne…

Ezért minden erőmet összeszedve eltoltam magamtól.Erre egy meglepődött arccal találtam szemben magam.
- Mi a baj?Miért nem akarod? – kérdezte
- Én akarnám,de neked most volt baleseted és hallodtad az orvost.
- Jól van – mondta,miközben arca mostmár egy durcás napközis gyerekéhez hasonlított.
- És anyukád?Biztos nagyon megijedt...- próbáltam elterelni figyelmét,miközben karjai még mindig körém fonódtak.Iszonyatos lelkiismeretfurdalások közepette simúltam hozzá,hiszen ez az egész az én hibám!
- Hát…nem tud róla – mondta ,de reakciómat látva rögtön könyörögni kezdett – ne szólj neki,jó?Nagyon rosszul viselné…ez így neki is sokkal jobb.
- Én értem,de nem lenne jobb,ha tőled tudná meg mi történt,és nem az újságban olvasna valami buta kis történetet az egyszem kisfiáról?
- Onnan nem tudja meg! – mondta egy lehengerlő vigyorral megspékelve.
- Honnan tudod?
- Onnan tudom…hogy senki nem látta.
- Az hogy lehet?
- Úgy,hogy a baleset egy kis utcában történt,ahova előlük menekültem,nem volt idejük beérni engem,így nem tud róla senki…illetve csak Te,Nick,a rendező és persze akikkel koccantam.
- Ekkora mázlit!
- Már ezek előtt is volt egy jel hogy az vagyok… -mondta és gyengéden megcsókolt.

Puha ajkai gyengéden,ám mégis mohón követelték ajkaim.Édes csókjaitól teljes letargiába estem.
Olyan volt,mintha a álmodnék,valószínűleg ez lenne a leggyönyörűbb álom az egész földkerekségen.
Ha ilyen álom létezne…hagynám hogy örökre magávalragadjon,és tovább sodorjon a legmesésebb tájakra.

Teljesen kimerültem a sok aggódástól,utazástól,na és persze Rob kis akciójától.Ernyedten döltem a számomra legcsodálatosabb emberhez a földön.
Minden egyes percért,érintéséért hálat adtam a sorsnak,hogy még van nekem.Amióta megláttam a kórházban ittam minden egyes szavát,csodáltam minden mozdulatát,szinte magamba szívtam bódító illatát.

Látva,hogy nem vagyok már sok mindenre alkalmas,Rob felkapott – amit nem nagyon díjaztam,de ő csak kuncogott rajtam és a szökési kísérletemen – majd bevitt a hálószobába.
A hálószoba valami mesésen nézett ki.
A falak krémszínben pompáztak,a padlót parketta fedte,amin egy gyönyörű fekete szőnyeg pihent.
A szoba közepén egy hatalmas faborítású ágy állt,rajta arany takaró nyújtózkodott végig,előtte két feketére lakkozott doboz volt.
Az ágy két oldalán a plafonról lelógó rizspapír lámpák világították be a hatalmas szobát.
A szoba jobb oldalán egy fekete,bőrhatású kanapé állt,azon két aranyszínű párnával,előtte egy fekete kávézóasztallal.
A kanapé mögött a fal helyett egy sötétített toloajtó állt,amihez aranyszínben tündöklő függöny lógott.

Gyengéden az ágyra fektetett,majd szorosan mellém feküdt.Mivel nem voltam hajlandó a mellkasára feküdni ezért kiegyeztünk egy karon fekvéssel.
Az arcomat kezdte simogatni,néhányszor a nyakamba fúrta arcát és egy csókot lehelt rá.
Amikor már ő is elfáradt az ujjaimmal kezdett játszadozni…ez volt az utolsó dolog amire emlékszem.
A boldog sötétség mohón magával ragadott.
Legalábbis azt hittem,hogy boldog…

Álmomban New York kihalt utcáit jártam.Egy lelket sem láttam,ami egy ilyen nyüzsgő város esetében meglehetősen különös.Már akkor sejthettem volna,hogy valami rossz fog történni.
De ha akartam sem tudtam volna megállni,a lábaim magabiztosan lépdeltek előre.
Előre,valami szörnyű felé…
A hálószoba:
Bejegyezte: dátum: 11 megjegyzés:

2009. november 3., kedd

26.Fejezet - Breathe You In

Köszönöm a komenteket!
Továbbra is várom őket!!Azt mondom,hogy a következő fejezet akkor kerül fel,ha 15 lesz a komik száma...
Rob csak ott feküdt az ágyban.Az ölében nyugvó kezeit nézte.
Az ajtó nyitásra fel sem nézett.Olyan magányosnak és szomorúnak tűnt.
Szörnyű volt látni,ahogy kuporog,a szívem belefacsarodott a látványba.
Látva,hogy Rob nem tanúsít semmi érdeklődést imént betoppanó látogatója iránt,Nick megszólalt.

- Rob…
- Hmmm? - ” kérdezte”,de nem nézett fel,továbbra is csak kezeit nézte.
- Rob…jött hozzád valaki.
- Nem érdekel .
- Hát,hallodtad Szandra,nem érdekled… - mondta Nick vigyorogva és már nyúlt is a kilincsért.
Abban a pillanatban felkapta fejét,és amikor tekintetünk találkozott,szemei vadul csillogni kezdtek a boldogságtól.
Rob csak ült és mosolygott,mint egy zavarban lévő kisfiú,kellett neki pár pillanat,mire felfogta,hogy tényleg ott vagyok.
- Alex!!! – újjongott és megpróbált kikászálódni az ágyból,de még felülni sem tudott sérült bordái miatt.
Az ágyához rohantam és visszanyomtam az ágyba.
- Robert Pattinson,mit képzelsz,mit csinálsz?! – teremtettem le.
- Csak köszönni akartam neked… - mondta kiskutya szemekkel,majd megfogta kezemet és egy puszit nyomott rá.

Nem tudtam megszólalni,csak néztem ahogy féltve szorongatja kezemet mellkasához.
Rob közelebb kezdett húzni,így kénytelen voltam leülni az ágyára.
- Nagyon hiányoztál! – mondta
- Te is nekem,de nem szeretnéd elmondani,hogy mi történt?
- Öh…hát…khmm…csak egy kis balesetem volt. – hebegte leszegett fejjel.
- Hmm…nem tudtam,hogy az autóbaleset kicsinek számít…
- …
- Miért nem hívtál?Egyáltalán miért kellett elindulnod hozzám? – kérdeztem,közben hatalmas könnycseppek gurultak arcomon.
- Nem akartam hogy aggódj…jaj édesem ne sírj!Látod,hogy jól vagyok!
- Ne csináld ezt többet velem…azt hittem meghaltál. – mondtam mostmár zokogva

Erre nem mondott semmit,csak nyögdécselve felült és mellére vont.Szorosan magához ölelt és a hátamat simogatta.
Arcát csintalanul kunkorodó hajamba fúrta,majd egy csókot lehelt homlokomra.
Amikor már egy kicsit megnyugodtam kicsit eltolt magától és megsimította könnyektöl ázott arcomat.
Úgy elfáradtam,hogy egy kicsit elpilledtem.Az ajtónyitására ébredtem fel Rob karjaiban,aki szintén elszunyókált.

Az orvos volt,hozta Rob zárójelentését.
Elmondta hogy mire kell figyelnem,mit nem csinálhat,mikor jöjjünk vissza és hogyan szedje a fájdalomcsillapítót.
Amikor a doki kiment,Nick és én elkezdtük összeszedni Rob-t és a cuccait.

***
A hotelig sokkal tovább tartott az út.Rob a new york-i Mandarin Oriental hotelban szállt meg
Rögtön a hotel recpciós pultjához mentünk.Megszokhattam volna,hogy mindig gyönyörű helyeken szállásolják el.
Az előcsarnokban egy hatalmas kristálycsillár lógott,alatta egy kristály,üveg szobor magasodott.A lépcső is üvegböl volt,a korlátokkal együtt,amin egy gyönyörű kristály berakásos motívum volt.A padlót fekete márvány borította be.

A recepciós pulthoz sétáltunk,ahol egy kedves arcú férfi állt.
Udvariasan köszönt nekünk,majd Rob megmondta a nevét…Mr.Bambi.
Nehezen,de elfojtottam egy hisztérikus röhögőgörcsöt,amin Rob is jól szórakozott,nem csodálom,mert az arcomat muszáj volt a karjába fúrnom,nehogy elröhögjem magam.
A kulcsot megkaparintva felfelé mentünk a gyönyörű üveglépcsőn,majd beszálltunk a liftbe.
A 45. emeletre mentünk,egyenesen a 115-ös szobához.

Az ajtón belépve mostmár szokásomhoz híven teljesen elvarázsolódtam.Bár a szobának volt néhány szépséghibája…sörös üvegek,csokis papírhegyek és Rob koszos ruhái a földön.És ez még csak a nappali volt…
A nappali hófehér volt,mahagóni betétekkel,hasonló színű parkettával,azon egy barnás szőnyeggel.
Fehér kanapéval,fekete bútorokkal és nagyon sok lámpával,de ezek nélkül is nagyon világos volt a szoba.A kilátás pedig leírhatatlan volt.
A kanapé felett egy gyönyörű elmosódott,barnás festmény lógott.

Nem tudtam sokáig gyönyörködni,mert valaki elterelte a figyelmemet…

Kórházi szoba:
Mandarin Oriental:
Hall:
A nappali:
Bejegyezte: dátum: 12 megjegyzés:

2009. október 31., szombat

25.Fejezet - Northern Downpour

Köszönöm a kommenteket!Nem tudjátok mennyire sokat jelent nekem.
A következő rész is a kommentek mennyiségétöl függ...
Az arcomból kifutott a vér,teljesen elsápadtam.Alig kaptam levegőt,mintha stroke-ot kaptam volna.
A kezem remegett,két kézzel kellett a telefont tartanom.
- Mi-mi történt? – kérdeztem elfuló hangon.
- Robnak autóbalesete volt és …
Se kép,se hang,innentöl elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal.

Mostmár abszolút nem kaptam levegőt.A szemem pillanatok alatt megtelt könnyel.
Tudtam,hogy nem lehetek ekkora mázlista,hogy velem fog maradni örökre,de soha nem gondoltam volna,hogy így lesz vége.
Millió kérdés száguldott át fejemben, Miért?Hogyan?Hol?Mikor?...Ez fair?
Nem szóltam semmit,csak üveges szemekkel néztem magam elé.
A telefonból tompa duruzsolást hallodtam,a lányok már egy ideje beszéltek hozzám,de nem hallodtam semmit.

Whitney pár perc után tudta csak lehámozni ujjaimat a telefonról.Majd beleszólt a telefonba.
Nem tudom mit beszéltek,nem láttam semmit,nem éreztem semmit…illetve egy dolgot,ami teljesen szétáradt bennem.
A fájdalom…a fájdalom,ami belülröl emésztett fel.
Nem látom többé,nem látom többé szép szemeit,édes mosolyát,nem hallom többé gyönyörú,kedvesen búgó hangját,nem…
- Szandra,figyelj,figyelj rám! – mondta Whtney,miközben Lauren a vállamnál fogva rázott.
Bágyadtan néztem barátnőim aggódó szemeibe.
- Figyelj,félórán belül felszáll a magánrepülő,sietned kell.
- Hova? – kérdeztem elcsukló hangon.
- Hát New Yorkba. – mondta Lauren értetlenkedve.
- Minek?Nincs kimiatt sietnem – mondtam lemondóan és szemem újra megtelt könnyekkel.
- Mivan??Hallodtad mit mondott a menedzsere?? – kérdezte Lauren.
- A lényeget…autóbalesete volt.Ennyi volt,nincs tovább – mondtam és zokogva kezembe temettem könny áztatta arcomat.
- Szerinted arra gondol,amire gondolok,hogy gondol?? – kérdezte Lauren Whitneyhez fordulva.
- Nekem úgy tűnik… - válaszolta Whitney
- Szandra,figyelj…Rob nem halt meg.
- Mi?
- Nem halt meg,legközelebb hallgasd végig amit mondanak,jó?
- Honnan indul a gép? – kérdeztem miközben felpattantam és a táskám után nyúltam.
- Burbank egyik raktárterületéröl.
A következő pillanatban már Lauren Audi R8-asában száguldottunk.
18 perccel később már a raktárnál álltunk és vártuk a pilótákat.

***
A gép 1,5óra alatt ér New Yorkba…most járunk a 10percnél…és már most nem bírok megülni.
Már idegességemben széttépkedtem az összes papírzsepimet,ezért most a kezemet kezdtem tördelni.
Annyira siettünk,hogy elfelejtettem megkérdezni a lányokat,hogy mi történt és persze a legfontosabb,hogy mi van Roberttel.
A fejemben szörnyű képek villantak fel,de még gondolni is rossz volt,hogy ott fekszik és felszakadt a szája vagy neadjisten valamilyen belső sérülést szenvedett.

Addig tépelődtemés kínoztam magam,amig megkezdtük a leszállást.
A lányok mndták,hogy egy kocsi jön majd értem és elvisz a kórházba,így szerencsére erre nem volt gondom.
Leszálláskor rögtön észrevettem a gép mellett parkoló sötétített üvegű,fekete Audi A3-ast.
A sofőr öltönyben volt,és amikor meglátott készségesen kinyitotta előttem az ajtót,és gyakorlatilag azonnal indultunk.
Az egész útból,sőt,a városból csak képek maradtak meg,annyira lefoglalt Rob gondolata,hogy látom,hogy van…és a legfontosabb,hogy él,nem veszítettem el,még nem…

A kocsi végig egy homokos tengerpart mellet haladt,el ami azt jelentette,hogy a gép valahol Cony Islanden vagy Staten Islanden szállt le.
Nem mentünk messze,a sofőr bekanyarodott egy hatalmas épület háta mögött,majd egy mélygarázsba hajtottunk.
A mélygarázsban egy üvegfalú lift állt.A lift mellett egy magas férfi állt.
Amikor kiszálltam a kocsiból egyenesen felém sietett.
- Szia,Én Nick vagyok.Nagyon örülök,hogy végre megismerhetlek,már nagyon sokat hallodtam rólad,bár jobban örülnék,ha nem így találkoztunk volna.
- Szia,énis nagyon örülök.Rob hogy van és tulajdonképpen mi történt? – kérdeztem miután kezet fogtunk.
- Szerencsére jól.Hát…Rob nem fog örülni hogy ezt elmondom,de szerintem jogod van tudni róla…Szóval Rob tegnaptól szabadságot kapott,és délután kocsi bérelt,hogy meglepjen téged,de azok az átkozott lesifotósok és az örült rajongói miatt,három autóval összekoccant,az egyikkel hajszál híján frontálisan.
A történteket hallva megint rosszul lettem,a szívdobogásomat a torkomban éreztem.Csak arra tudtam gondolni,hogy miatt lett baja,ha nem akar meglepni jöhetett volna repülőgéppelvagy én repülök hozzá,és akkor nem feküdne egy kórházban és nem halt volna meg majdnem.És még mindig nem tudom,hogy mi lehet vele…azonnal látni akarom őt.
Miközben Nick elmesélte a balesetett már a lifttel haladtunk felfelé.
Nick hangja rántott vissza önostorozásomból.
- Szerencsére nem esett komolyabb vagy maradandó baja,de néhány bordája megrepedt és lett néhány zúzódása.
Amint kinyílt a lift ajtaja szinte szaladva vágtunk át a kórház folyósóján.
Rob egy magánkórházban,annak is a legeldugodtabb szobájában lábadozott.
Nick kinyitotta előttem a szoba ajtaját…
Lauren kocsija:
A kocsi,ami Alex-t elvitte a kórházba:
A kórház:








Bejegyezte: dátum: 11 megjegyzés:

2009. október 29., csütörtök

24.Fejezet - Miles Away

Köszönöm a véleményeket!A következő rész csak 10 komment felett kerül fel...

Itt ülök,és mintha a könnyeim sosem akarnának elapadni.Mintha az idők végezetéig hullani fognának.
Mostmár csak ez maradt meg nekem.
Csak ők.Ezek a kis cseppek.Üresnek,tisztának tünnek,de a fájdalom megtöltötte és megmérgezte őket.
Minden egyes csepjüket.
Hogyan lehetséges,hogy üresnek érzem magam,miközben mindenem és minden fáj?

Jónéhány perccel később sikerült csak annyira összeszednem magam,hogy elinduljak hazafelé.
A kocsi motorja szomorúan bőgött fel.
Lassan kigördültem a reptér parkolójából.Az emberek,az utcák,a fák,minden olyan szomorúnak tűnt.
Az eget sötét,ködös fátyol borította be.Az épületek keservesen hajoltak a kietlen,poros utcák felé.
Mintha az egész város a haláltusáját vivná…

Hamar hazaértem.Mindenem ledobtam a földre és egyenesen a hálóba indultam.
A sírástól iszonyatosan fájt a fejem,a szemem folyamatosan lüktetett.
Ahogy a nappali mellett elmentem a szemem sarkából megláttam a több száz vörös tulipánt.
Eddig tartott a nyugalom…
A fájdalom újra és erősebben belém hasított,mint valaha.Megint zokogni kezdtem,szinte már hisztérikusan.
A földre rogytam.Addig sírtam,amig a sírástól álomba nem szenderültem.
Nehéz fejjel zuhantam az álmok tengerébe.

Nem aludhattam sokáig,mert amikor felkeltem még mindig sötét volt odakint.
Nem aludtam valami jól,álmomban csak Rob fájdalmas arckifejezését és könnyes szemeit láttam.És a hangját…ahogy minden egyes szónál elcsuklik a hangja…és arra kér ne hagyjam el…a poklok pokla volt.
És mivel a kemény parkettán aludtam minden egyes porcikám sajgott.

Lassan felálltam és tapogatózni kezdtem a lámpa után.Mire sikerült feloltanom a lámpát,gyakorlatilag mindenbe belerúgtam.
Kikóvályogtam a konyhába és kivettem a hűtőböl egy doboz karamellás fagyit.
Becsoszogtam a nappaliba és a kanapéra vágódtam.Elkezdtem enni a fagyim,minden egyes kanál után fájdalmasan hümmögtem egyet.
Úgy nézhettem ki mint egy kisnyugdíjas…

A nassolásomat a telefonom csöngése szakította félbe.Kedvetlenül odabotorkáltam a táskámhoz és elkezdtem a telefonomat keresni.
Csodálatos módon szinte azonnal megtaláltam.A kedvenc és talán a legszebb név villogott a kijelzőn.
- Szia – mondtam enyhén rekettes hangon
- Szia – az ő hangja sem volt jobb az enyémnél,sőt… - most szálltunk le.Jól vagy?Annyira hiányzol
- Igen jól.Te is nekem.
- Nem tudom hogy fogom kibírni…már most nagyon várom az első szabadnapom.
- Tudom én is.Biztos fáradt vagy,hagylak aludni.
- Nem,nem vagyok,beszélgessünk még,jó? – mondta,de kihallodtam a fáradságot a hangjából.
- Jó,rendben.
2 órán át beszéltünk,a végén nem akarta még lerakni,de sikerült rávennem,hogy aludjon egy kicsit.

Rob minden reggel,délben és este,sőt,szinte amikor nem forgatott,hívott.
Úgy tűnik,így is működik a kapcsolatunk,persze borzasztóan hiányzik.Minden beszélgetésünkkor utalt rá,hogy nem kéne hogy így legyen,hogy bármikor felülhetek a gépre és mellette lehetek,de az ő érdekében mindig nemet kellett mondanom.

Amióta Rob elment nem vagyok a toppon.Lauren és Whitney minden erejüket bevetették,hogy egy kicsit is jó érezzem magam.Nem hagytak magamra,még egy percre sem,felváltva egymásnál aludtunk és közös programokat szerveztek.
Magyarán levakarhatatlanok voltak.
Persze a kiruccanásokat megnehezítették a lesifotósok,akik folyton a sarkunkban voltak.Furcsa mód,Lauren még élvezte is…az elején,de amikor összekócolt hajjal lekapták,valahogy elszállt az imádata.
Rob valahol örült neki hogy láthat és hogy a lányok lefoglalnak,de a lelkiismeretfurdalása egy percre sem tágított mellőle.

A sajtó folytatta az elméletek kitalálását,egy újjabb fordulattal,Rob új kolléganőjét Emille-t is belevonták.
Az újságok állították hogy Rob egyszerre három nővel kavar,és nem mellesleg a lazítós éjszakákon is felszedett jónéhány nőt.

Éppen ebédeltünk a csajokkal,amikor a telefonom csörögni kezdett.
Ismeretlen szám volt.
- Igen?
- Alexandra?
- Igen.Kivel beszélek?
- Jaj,ne haragudj!Én Nick Frenkel vagyok,Rob menedzsere.Ide kellene jönnöd.
- Valami baj van?
- Igen…
Bejegyezte: dátum: 11 megjegyzés:

2009. október 27., kedd

23.Fejezet - Falling Apart

Továbbra is várom a véleményket!Hideg-meleget egyaránt,ne kíméljetek.

Egy óra autókázás után beértünk L.A-be,egyenesen Robhoz mentünk.
A ház előtt minimum húsz fotós dekkolt.
Rob leparkolt és rámnézett,majd mély levegőt vettünk és kiléptünk a vérszomjas paparazzik elé.
A vaku elvakított mindkettőnket pár pillanatra,de ettöl függetlenül megállás nélkül,kézenfogva törtük tovább utunkat.
Mindenhonnan kérdések ezreit zúdították ránk,Rob nevét kiáltották,próbáltak felcukkolni minket,bármilyen reakciót kicsikarni tőlünk.
Két kérdés között a nevemet hallodtam ki a tömegböl.Ahhoz képest,elég sokáig maradtam inkognitóban…
Rob gyorsan kinyitotta a kapuajtót,majd az örült tömegre csaptuk azt.

A házba belépve egy óriási kupleráj fogadott,ne érts félre,nem vagyok rendmániás,de ez még nekem is sok volt.
Könyvek,lemezek,forgtókönyvek ,kólás dobozok és zacskók százaival találtam szemben magam.
Az arcom láttán félénken rámvigyorgott…mint mindig ezzel mindent eltudott intézni.
Gyorsan felszaladt a hálószobába,hogy összecsomagoljon.
Amig Rob-t vártam,hogy lehozza a ruháit,amit vinni akart,addig én elkezdtem kidobálni az üres üvegeket,zacskókat.
Már aránylag összepakoltam,amikor leszáguldott a lépcsőn.
Csodálozva nézett körül.Bambulásából én rántottam vissza.
- Sikerült bepakolnod?
- Igen – mondta és büszkén kihúzta a mellét,miközben a sporttáskáját lóbálta.
- Megnézhetem? – kérdeztem gyanusan méregetve őt és a táskát.
- Hát...öhh…
- Na mutasd – mondtam és elvettem a táskát.
Sejtettem,hogy milyen látvány fogadhat,de erre nem számítottam.
A táskában csak 1 farmer,2 póló,2ing,3 boxer és 2 zokni volt.3 hónapig fog forgatni,és csak ennyit visz.
Muszáj jó barátnőhoz méltóan összepakolnom a cuccát és normálisan elengednem.
Készültem,hogy előveszem az ejnye-bejnye tekintetemet,de amint ránéztem nem tudtam leszidni vagy csúnyán nézni,helyette egy puszit nyomtam a szájára,majd megfogtam a kezét és a szobája felé kezdtem húzni.
A szobájába érve rögtön kinyitottam a ruhásszekrényt,de ezt nagyon nem kellett volna…

A fogason semmi nem lógott,viszont a padlón és a polcokon nagyon izlésesen benyömöszölte a pólóit.
Nem volt sok ruhája,de valahogy sikerült úgy megoldania az ”elrendezést”,hogy mindegyik összegyűrődjön.
Amig én üveges szemekkel néztem a művét,ő hátulról átkarolt és a nyakamat kezdte csókolgatni.
Összeszedtem magam és kibújtam öleléséböl,amire egy durcás arc volt a válasz.
- Gyere,pár perc és rendesen bepakolunk,aztán igérem bepótoljuk. – mondtam egy mosoly kíséretében.
- Oké – mondta mostmár vigyorogva

Elkezdtem nézni a,még aránylag türhető pólóit,de vagy húzta a száját vagy a nyakamat csókolgatta és közben azt dörmögte hogy neki tök mindegy.
Nem mentem vele sokra,de végül összehoztam valami türhetőt.
Majd valamikor megpendítem neki,hogy kéne vennie néhány ruhát.
Persze nem felejtette el a neki tett ígéretemet,és már rám is vetette magát…

Hajnali háromkor az ébresztő keltett minket.Mindketten kábán néztünk a semmibe.
Szóval ennyi volt.Nem fogom kibírni nélküle,igazából eddig egy napnál sem voltunk egymástól távol,akkor hogy fogjuk kibírni ezt a 3hónapot??Ráadásul utána kezdődik az Eclipse forgatása is...
Ez lesz a kapcsolatunk próbája és mérfölköve egyben.

Félórával később már a reptéren ültünk.
Jobb karjával szorosan magához ölelt,míg a ballal a kezeimet simogatta.
Szinte egyfolytában egymás ajkán csüngtnk,ha éépen nem, a nyakához hajtottam a fejem és mélyet szippantottam belőle.
A sírógörcs már ébredésünk óta kerülget,de miatta tartom magam.Nem fogom sokáig bírni,sőt még azt sem tudomhogy fogom végig nézni ahogy felszáll a gépre.

Egy női hang zökkentett vissza,ami éppen gépre valóa beszállásra hívta fel a figyelmünket.
Fájdalmasan egymásra néztünk,majd felálltunk és kézenfogva a kapuig kísértem.
A kapunál a tömeggel és az éppen ájuldozó rajongókkal nem foglalkozva,Rob ledobta a táskáját.
Kezei közé vette arcomat és egy hosszú,szenvedélyes csókot váltottunk.
A csókunk után szorosan magához ölelt és így álltunk ott percekig.
A lábára állított és a nyakamba fúrta arcát.
Eleinte az illatomat kezdte magába szívni,majd szipogni kezdett.
Eltoltam magamtól,hogy a szemébe nézhessek.Bánatosan,könnyes szemekkel nézett vissza rám.
- Tarts ki,tarts ki,kérlek – mondta szipogások közepette.
- Persze – mondtam már én is szipogva
Könnyes szemmel néztünk egymásra.A női hang mostmár a beszállítás végére figyelmeztetett.

Egy forró csókot váltottunk,aztán megölelt és elindult a folyósóhoz.
Néhányszor még megfordult integetett,majd eltünt a szemem elöl.
Percekig csak ott álltam lefagyva.Amikor magamhoz tértem és már nem bírtam a könnyeimmel kimentem Rob kocsijához.Beültem,de ekkora már eltört a mécses…
Bejegyezte: dátum: 8 megjegyzés:

2009. október 23., péntek

22.Fejezet - Broken

Ez nem valami happy rész...a következő sem lesz az,készüljetek fel!
Nagyon örülök a sok olvasónak!Várom a kommenteket.
A folytatás a kommentektöl függ.

Gyönyörű arca teljesen eltorzult.Nem mondott semmit,csak szomorúan bólogatott.
Ott könyökölt mellettem,de nem nézett rám,csak a ráncokat nézte a lepedőn.
Két kezem közé vettem arcát és lágyan megcsókoltam.Elhúzódtam tőle,de a homlokunk még összeért.
- De ígérd meg,hogy amikor tudsz hívsz vagy írsz egy sms-t hogy jól vagy.
- Akkor nem akarsz szakítani?? – kérdezte reménnyel teli,csillogó szemekkel.
- Persze hogy nem,te ki butus! – mondtam majd össze-vissza puszilgattam az arcát.
- Jó,megígérem – mondta egy halvány mosoly kíséretében.
Láthatóan nem repesett az örömtöl,de mintha megkönnyebbült volna.Lelkifüleimmel szinte hallani véltem a szívéröl leesett követ,amint szétrobban a padlón.
- Csak hogy tud,ha nem hívsz ráduszítom a ninja nagyit!
- Megígérem,nem akarok szívózni a mesterrel. – mondta kuncogások közepette.

A nap folyamán többször célozgatott rá,hogy vele kéne mennem,de egy csókkal könnyen elhallgadtattam.
A nap nagy részét az ágyban töltöttük,csak egymással voltunk elfoglalva…
Valamikor délután kezdtük összeszedni magunkat.
Nagy erőre volt szükségem,hogy kivergődjek Rob szorosan ölelő karjai és édes csókjai közül.
Higgyjétek el,örökre így maradtam volna,de holnap elutazik és ahogy ismerem biztos hogy még nem pakolt be.
Ha pedig egy percnél is tovább maradok karjai közt biztos hogy rábeszéltem volna hogy ne menjen,és még nagyon győzködnöm se kellett volna...de azt nem tehettem volna vele,hogy miattam pereskedjen mert nem ment el forgatni,és valószínű,hogy emiatt még a karriere is ment volna a levesbe.

Ezért kimásztam öleléseéböl és elkezdtem összeszedni a ruháimat.
Annyira kerestem a ruháim,hogy fel se tűnt hogy csöndesen mögém settenkedett.Egy gyors mozdulattal felkapott és az ágyra rakott.
- Most nem menekülsz – mondta egy ördögi mosollyal,majd csiklandozni kezdett.
Próbáltam ismét kicsusszanni karjai közül,majd amikor sikerült a fürdő felé kesztem rohanni.
De karjait ismét a derakamon éreztem.
- Megvagy – mondta és belecsókolt a csakamba.
- Nagyon ügyes vagy,de lassan indulnunk kell és még nem is zuhanyoztam.
- Én sem. – mondta és egy huncut mosoly terült szét arcán.

A fürdőben egy hatalmas,sötétbarna fürdőszobaszekrény állt,faburkolatú káddal,krémszínű csempékkel és színes kis üvegcsékkel.

Mohón ajkaim után kapott és a kád felé kezdett tolni.Kész,nincs menekvés.Elvesztem.
Beletörődve húzódtam közelebb hozzá.Beletúrtam hajába,mire ő szorosabban magához húzott.
Minden egyes csókunkba,érintésünkbe beleremegtünk.
Az ölébe kapott és beleült a kádba….


Majd’ egy órával később felázott bőrrel,de tisztán elkezdtünk felöltözni.
Amikor összekészültünk,kéz a kézben indultunk ki az ajtón.
Leértünk a recepcióhoz és Rob leadta a kulcsokat.A parkolófiú pár percen belül már hozta is a kocsit.
Beültünk a kocsiba,és én már éreztem a rajtam eluralkodó szomorúságot.

Már csak néhány óra és nem látom Őt.
Nem foghatom a kezét,nem bújhatok hozzá,nem nézhetek gyönyörű szemeibe…nem csókolhatom meg.
Olyan érzés,mintha valaki egy kést szúrt volna a szívembe,legalább százszor,mélyen megforgatta benne,aztán kitépte volna belőlem.
Rob észrevette,hogy nem vagyok a helyzet magaslatán,ezért egy puszit nyomott az arcomra és erősen megszorította ölében nyugvó kezemet.
Mély levegőt vettem és próbáltam legyűrni érzéseim.
Egy mosolyt eröltedtem magamra és megszorítottam a kezét,majd egy csókot leheltem ajkaira.

Ez az egész óráról órára,percröl percre rosszabb lesz.
De miatta kibírom,a végén még magát kezdené hibáztatni és összeomlana.
Az pedig nem történhet meg,ő mindennél többet ér,nem hagyhatom hogy akár egy pillanatig is miattam szenvedjen.

Csöndesen haladtunk az autópályán,aminek a végén elválnak útjaink…lehet örökre.

A fürdő:
Bejegyezte: dátum: 7 megjegyzés:

2009. október 21., szerda

21.Fejezet - The Night

Ez a rész nem lett hosszú,de a következőket igyekszem majd úgy írni,persze ha lesz folytatás.
Az este további része meghitten,borozgatva telt el.
Boldog voltam hogy magam mellett tudhattam,minden egyes percért hálás voltam.
A holdfény fátyolként vonta körbe kusza haját,a köztünk lévő gyertyafénye finoman aranyozta be markáns arcát.
Tekintete a pislákoló fénnyel változott,egyik pillanatban boldogságtól csillogott,a másikban mintha félelemmel és aggályokkal lett volna tele.
Amikor már Rob az utolsó pohár bort is lehúzta,átnyúlt az asztalon és kezeibe vette kezemet.
Úgy fogta mintha egy drágakő lenne,amin az élete múlik.
Akaratlanul is elmosolyodtam,ezen az imádnivaló pasin,aki a világon a legédesebb,és valamilyen okknál fogva velem akart lenni,bár nem tudok rájönni mit lát bennem.

Szó nélkül álltunk fel az asztaltól,hosszan néztünk egymás szemébe,tekintete szinte az enyéimbe fúródtak,ha akartam volna se tudtam volna nem az ő gyönyörű szemeibe nézni.
Magához vont,és gyengéden megcsókolt.Ebben a csókban minden benne volt,mindkettőnk érzései, szenvedély,fájdalom,remény és talán magával ragadott a pillanat,de mintha szerelem is lett volna benne...
Nem tartott sokáig,de azt hiszem sokkal fontosabb volt,többet ért,többet mondott el a kapcsolatunkról.

Szorosan magához ölelt,arcát a nyakamba fúrta,így álltunk ott percekig.
Lassan,fájó szívvel elváltunk - pedig a neheze még csak most jön… - és kéz a kézben elindultunk kifelé.
Csak most tudatosult bennem,hogy mindkettten ittunk,és együkunk sem az a piásan vezető típus.
Már szóra nyitottam a számat,amikor egy lábremegtető mosollyal a lépcső felé kezdett húzni.
Szóval nem elég,hogy elintézte hogy csak ketten legyünk az egész étteremben,de még szobát is foglalt...

A lépcsőn felérve,balra kanyarodtunk,és egészen a folyósó végéig mentünk,a 11. szoba volt a miénk.
Rob kinyitotta előttem az ajtót,a szemem elé talán a világ leggyönyörűbb szobája tárult.
Eléggé kis szoba volt,a háló és a nappali együtt volt,onnan nyílt a fürdő és a terasz,amin egy óriási medence volt.
A falak barackszínben pompáztak,a szoba közepén egy gyönyörű kristáycsillár függött,a függönyöket és az ágytakarókat cirádás motívumok díszítették.
A padló egy gyönyörű füstölt tölgyfa parketta volt,amin két,régi virágmotívumokkal díszített szőnyeg volt leterítve.
Bal oldalt volt a ”nappali”,ami barokk stílusú kanapékbólés egy kis kávézóasztalocskából állt,mellette egy hangulatos kandalló volt.

A gyönyörűségtöl szóhoz sem jutottam,csak álltam ott és tátott szájjal gyönyörködtem a látványban.
Eközben Rob somolyogva nézett,majd hátulról átkarolt és elkezdte a nyakamat csókolgatni.
Megfordított és egy szenvedélyes csókot váltottunk,közben elkezdte kigombolni az ingemet,ezalatt én sem tétlenkedtem,ugyanígy elkezdtem lehámozni róla az ingét.
Teljesen egymásba merültünk.
Rob a fenekem alá csúsztatta kezeit,majd felemelt,én a dereka köré kulcsoltam lábaimat,miközben karjaimat a nyaka köré fontam.
Így indult el velem az ágyba,ott óvatosan lerakott és felém tornyosult…

Reggel a meleg nap cirógatása,és Rob csókjai ébresztettek.
A fülemtöl a vállamig mindent oda-vissza végig csókolt,közben az oldalamat és a karomat simogatta.
Amikor észrevette hogy felébredtem a nyakamba fúrta fejét és szuszogni kezdett,ettöl libabőrös lettem,ezen kuncogni kezdett továbbra is a nyakamban.
Felé fordultam és ő még mindig rajtam rötyögött,ezért muszáj voltam egy csókkal elhallgattatni.
Hosszú édes csókot váltottunk.
De sajnos eszembe jutott a keserű igazszág.Holnap elmegy.Kitudja mikor láthatom újra,és lehet hogy akkor majd nem is akar majd találkozni.
Lassan szétváltunk,és az arckifejezéséböl ítélve neki is eszébe jutott a holnapi nap.
Összeszedtem minden lelkierőmet és megkérdeztem az elkerülhetetlent.
- Mikor indulsz?
- Hajnali 6-kor – mondta világfájdalmas arccal.
Bólintottam,majd felkészültem hogy feltegyem a kockázatos kérdésem.Nem tudom,hogy az ő válaszától,vagy az én reakciómtól féltem e jobban.
- Khmm…és mi-mi lesz velünk? – nyögtem ki,próbáltam nem összeomlani a válaszáig,bár volt néhány tippem mit gondolhat most…mi lenne velünk?hisz nem akarhat tőlem semmit,nálam ezerszer jobb barátnőt is talál.
- Hát…én arra gondoltam,hogy mivel nincs sulid velem jöhetnél...bár,ha nem akarsz velem lenni én azt is megértem.
- Nem is tudom…mit csinálok én ott?Nem akarlak zavarni,spórolt pénzem és van egy kicsi,de nem hiszem hogy egy teljes nyárig mindenre telne.
- Velem lennél,és nem zavarnál...ha nem vagy velem folyton csak rád gondolok...és úgy gondoltam,hogy mindent fizetek
- Azt biztos nem!Nem foglak kihasználni
- Ez nem kihasználás.
- Szerintem az
- Szóval akkor nem jössz velem… – mondta elcsukló hangon.
- Nem

A terasz kívülröl:
A szoba:
Bejegyezte: dátum: 7 megjegyzés:

2009. október 17., szombat

20.Fejezet- The Sweet Escape

Tudjátok,várom a véleményeket és a kritikákat!Ne kíméljetek!

Rob izmos karjai ketrecként öleltek magához.Szorosan,hogy egy pillanatra se távolodjunk el.
Ajkaink szenvedélyesen falták egymást.,kezeink alaposan feldezték a másik minden egyes porcikáját.
A raktárban halványan derengett a kintröl bekúszó napfény.
Kintröl a boldogságtól sikongató gyerekek hangja szűrődött be,de mi ügyet se vetettünk rájuk,mintha csak ketten léteznénk,és senki más.
A külvilág csupán tompa duruzsolás volt számunkra.

Kezei végig furottak a hátamon,majd az ingem alját kezdte keresni.
Amikor megtalálta alá nyúlt és lassan elindult felfelé.
Eközben őt már a csónakba ültettem,míg én az ölében kuporogtam.
Lassan elindultam lefelé,végig a nyakán.Minden egyes részét csókokkal kényeztettem,amit zihálása és néha mélyröl feltörő nyőgései alapján eléggé élvezett.
Már a melltartóm kapcsával bajlódott,amikor éles fény vakított el mindkettőnket.
Ijedten rebbentünk szét,közben a fény felé kaptuk fejünket.
A fényben egy férfi alakja kezdett körvonalazódni.
Egy magas,bár elég testes férfi állt velünk szemben.Amint a szemem hozzászokott az erős fényhez azonnal szemügyre vettem.
Rövid barna haja és barna szemei voltak.
Az egyenruhája alapján egy biztonsági örrel volt szerencsénk.Alaposan végigmért minket,tetőtöl talpig.
Mély,karcos hangon csak annyit mondott,hogy kövessük,ahogy mondta nekem úgy tünt,hogy nem ez volt az első alkalom hogy elkapott egy párt,bár ettöl függetlenül úgy tünt nagyon jól szórakozik rajtunk.
Nem csodálkozom...teljesen elpirultam,azon sem lepődnék meg,ha még a nyakam is paradicsomvörös lenne,ráadásul Rob még mindig a fülekben feszített.

Robra néztem,aki szintén zavatban volt,már kezdte a jól ismert ”hajba túrós történetet”,csak ekkor tünt fel neki hogy még mindig fülekben áll, ettöl még jobban elpirult .
Kézenfogva,lehajtott fejjel léptünk ki a raktárból.
Mellettünk boldog,nevető családok százai,talán ezrei húztak el.
Az ör kivezetett minket – folyton hátra nézve – egy félreeső épülethez.
Betessékelt minket egy gyéren megvilágított szobába,amiben egy fehér asztal és néhány szék volt,mint egy kihallgató.
Leültetett minket,aztán kiment a szobából.
Rob egyik kezében a fület,a másikban a kezemet szorongatta.
Pár perc múlva egy sármos,öltönyös férfi lépett be az ör kiséretében.
Elmondta,hogy mivel ez volt az első alkalom hogy ilyet tettünk,és hogy nem látott minket senki,ezért nem tiltanak ki minket örökre...csak éppen 3 hónapra.
Zavaromban nem mertem felnézni,csak az asztallapra meredtem.
Szerencsére pár perc múlva már a parkolóban voltunk,a kocsi felé haladva.Csak most vettem észre,hogy már késő délután van.
Az épülettöl a kocsiig egy szót sem szoltunk,de amikor beültünk kitört belőlünk a nevetés.
Egész úton röhögtünk és felidéztük a kínos perceket.
Szerencsére kép nem készült,és senki nem ismerte fel Rob-t,így ha valahogy mégis kikerülne a mi kis pikáns történtetünk,könnyen letagadhatjuk.
Rob huncut mosoly kiséretében megjegyezte,hogy a ma történtek miatt kárpótolnom kell,sőt,azt is pótolnunk kell amit az ör megzavart.

Az autópályán a pasadenai lehajtón mentünk.
Mondta,hogy nem csak Disneylandbe megyünk,és azt is említette,hogy vacsorázni megyünk,de én abban a hitben voltam,hogy valahol a lakásaink közelében leszünk,nem pedig egy majd’ félórányira Los Angelestöl.
Nem sokkal később megálltunk egy gyönyörű hotel/étterem előtt, aminek Monte do Casal volt a neve.
Az étterem mellett egy gyönyörű tavacska volt,aminek a közepén egy megvilágított szökőkút állt.
A tó mellett egy lépcső vezetett fel,pálmafákkal szegélyezve,egészen az étteremig.

Meglepetésemre a főpincér kijött és köszöntött minket,majd a parkoló fiúnak megmondta,hogy hova parkoljon.
- Jó estét.Kérem kövessenek,azonnal az asztalukhoz vezetem önöket.
Az étterem belső része nagyon hangulatos volt,halvány pasztel színű falakkal,rajta fekete-fehér családi képekkel,amik valószínúleg a tulajdonos felmenőit ábrázolta.
A falak mellett szorosan asztalok voltak,gyertyákkal.

A pincér egy lépcsőn keresztül a teraszra vezetett minket,ami telis tele volt asztalokkal,de csak egy asztal volt megterítve.
Rob csillogó szemekkel fürkészett.
Meghatódottságomban szóhoz sem jutottam,így könnyes szemmel rámosolyogtam,majd egy csókot leheltem ajkaira

Az étterem kívülröl:
Az étterem:
A terasz:
Az asztal:
Bejegyezte: dátum: 7 megjegyzés:

2009. október 12., hétfő

19.Fejezet - La La Land

Köszönöm a kommenteket és a rendszeres olvasást!
Ez egy elég rövidecske fejezet...
A következő rész a kommentek alapján fog felkerülni...én ilyen kis könyörtelen vagyok :)
Puszi mindenkinek!

Bepattantunk a kocsiba és próbáltunk minnél gyorsabban lelépni.
Beszélgetésünket nevetések és lopott csókok törték meg.
Annyira belemerültem Rob és az összekulcsolódott kezeink látványába,hogy körülbelül fél óra után tünt csak fel ,hogy az autópályán száguldozunk.
Fogalmam sincs hova megyünk,de ha vele lehetek akkor csak valamilyen jó dolog sülhet ki belőle.
De nem birtam kíváncsiságomat tovább türtőztetni,muszáj volt megkérdeznem.
- Mit is mondtál,hova megyünk? – puhatolóztam.
- Szép próbálkozás – mondta kuncogva.
- Áruld el! – mondtam miközben közelebb hajoltam hozzá és simogatni kezdtem a kezét.
- Rendben,te gyöztél – mondta és egy csókkal jutalmazta győzelmem – Disneylandbe megyünk.
- Komolyan??
- Aha – mondta egy ellenálhatatlan mosoly kiséretében,amitöl muszáj volt puszikat adnom az arcára és a nyakára.
Látszik rajta,hogy nem bírja sokáig ezt a ”kínzást” ,de én kegyetlenül kínzom tovább.
Pár pillanat múlva,amikor már tényleg nem birta tovább,egy szenvedélyes csókkal kapott ajkaim után.Elkellett húzódnom,hiszen még mindig a pályán voltunk és nem úgy tűnt,mintha Rob magára vállalná ezt a feladatot.

A legközelebbi Disneyland 25 mérföldre van Anaheim mellett,ami körülbelül úgy 40 km-nek felel meg,ami azt jelenti hogy van egy kis időnk amíg a sikítozó kislányok Rob-ra vetik magukat.
Nekem pedig minden egyes percet ki kell használnom,hiszen nemsokára kezdődik a forgatás...és kitudja mikor ébred rá,hogy nálam jobbat érdemel.

Az út alatt eléggé megismertük egymást és sok közös pontra derült fény.
Például kiderült hogy van egy West Highland terrierje akit Pattynek hívnak,nekem is van otthon egy Westie-m akit Happynek hívnak,hogy mindketten korán kezdtünk zongorázni és hogy zongoristák akartunk lenni,hogy gyakorlatilag ugyanazokat az előadókat szeretjük,hogy imádunk olvasni és filmeket nézni,hogy mindketten gitározunk és még sorolhatnám.
De a legfontosabb...hogy tökéletesen megértjük a másikat,ilyen kevés idő alatt,akár félszavakból is...és hihetetlenül vonzódunk egymáshoz.
Bárcsak minden így maradna,de előbb vagy utóbb történni fog valami.Mindig történik valami.

Az autópályáról már láttuk a mesés kastélyt,de amikor leparkoltunk mindketten csillogó szemekkel,ámuldozva néztük.
Vigyorogva rám nézett,megragadta a kezem és a bejárat felé kezdtünk szaladni,mint két csintalan kisgyerek.
Sorra ültünk fel a hullámvasútakra és vettük be a kastélyokat.
Egyre többen kezdték Rob-t felismerni ezért egy vérprofi ninjahoz méltóan tökéletes álcát öltött magára...egy ultra menő Mickey egér fület.
Az álcázás után tovább folytattuk utunkat a mesék birodalmában.
Az Elvarázsolt Vizipark felé vettük az irányt.
A hátára húzott és amikor már megbizonyosodott róla,hogy biztonságosan feszítek a hátán,nevetve kezdett vágtázni.
Mikor már kellően hülyének néztek minket – még egy körülbelül 3 éves kislány is sokatmondó tekintettel pillantott ránk – hátra nyúlt és előrehúzott a mellkasához.
A lábaira állított,közben szorosan tartott karjai közt,egy pillanatra sem elengedve,közben egymás ajkát ízlelgettük,így lépkedtünk előre.Így történhetet meg,hogy Mickey-vel smároltam Disneyland kellős közepén.
Beletelt néhány percbe,mire odaértünk,de a hosszú sor láttán – és persze a tomboló vágy miatt,amit egymással szemben éreztünk-úgy döntöttünk keresünk egy csöndes helyet.
Lehet,hogy találtunk volna erre alkalmasabb,eldugodtabb helyet,de nem bírtunk magunkkal...és őszintén szólva egymással sem.
A vizipark mögötti raktárhoz botladoztunk- elég nehéz úgy menni,ha a szádban Robert Pattinson huncutkodik…
A raktárban egészen jó állapotú csónakok és figurák voltak.
Rob az egyik csónakhoz kezdett tolni...elkezdődött a vidámparki móka…

Disneyland:
És a vizipark:
Bejegyezte: dátum: 6 megjegyzés:

2009. október 9., péntek

18.Fejezet - In LOVE with him

Köszönöm a kommenteket!Ismét várom a véleményeket,kritikákat.

Vigyorogva írtam anyának egy emailt,ahogy megbeszéltük.Persze,jobbnak láttam hallgatni a kapcsolatunk alakulásáról.Eléggé félt...és ha ezt megtudná…
Féltett,persze hogy féltett.Én vagyok az egyetlen gyereke,aki egy teljesen más kontinensen él.A szüleim 12éves koromban váltak el.Felköltöztünk a fővárosba és anya beadta a válókeresetett.Otthagytam a családom,barátaim és a régi életem,mindent ami számított,amibe kapaszkodtam.A veszteségen való továbblépést nem segítette a tény,hogy amint leszáltam a vonatról azon az őszi csípős napon,pont két nappal az őszi szünet vége előtt,megláttam azt az embert akivel soha nem találkoztam,de tudtam hogy teljesen megváltoztatja az életem,anyukám barátját,Zsoltit.A mellette álló három gyereke – a négyböl - mellékes volt csupán…
Emlékszem,teljesen átverten,megcsaltan néztem az előttem álló férfira és hiába terült szét kedves mosoly arcán,én mégis csak a ködös jövőt láttam.Ezt talán egyszer elmesélem nektek,de nem most.Inkább hagyom hogy az emlék elszálljon,és helyette visszakússzon a boldogság,de legfőképpen Ő.

Amíg a pizzámra vártam a boldogságtól kábán,mosolyogva néztem a virágokat.
Na,azért nem leszek mostantól egy patetikus liba,de ez azért tagadhatatlanul lenyűgözött.
Úgy láttam,elég ideig bambultam,úgyhogy kirohantam a szobán egyenesen a konyhába.Pont időben értem ki.
Egy tányérra pakoltam egy szeletet és visszaindultam a kanapéra.Ismét elém tárult a ”piros valóság” amitöl akaratlanul is vigyorogtam.Bárcsak itt lenne,annyira hiányzik,legszívesebben odamennék és a nyakába vetném magam,szorosan átkulcsolnám lábaimat a deraka körül és össze-vissza csókolgatnám.Tagadhatatlanul belehabarodtam.
Mivel még a gondolat is fáj,hogy nincs itt mellettem,ezért inkább abbahagytam a saját magam szadizását.

Gondoltam gyorsan megörökítem a tulipánokat,amig ilyen gyönyörüek.Előkaptam a szekrényböl a fényképezőgépem és csináltam néhány képet a szobát betakaró vörösségröl.
Az este további részét csendesen egy csésze teával és egy kis tévézéssel töltöttem,bár szívesen feladnám,ha újra mellettem lenne…
Olyan fáradt voltam,hogy az álom pillanatok alatt elragadott magával.

Reggel kialudtan sikerült felébrednem.Lustán heverésztem a pihe-puha ágyamban,de nem sokáig élvezhettem…
A telefonom csörgése tessékelt ki az ágyból.Reménykedve indultam el a telefonért,amit a nappaliban hagytam.
Szerencsésségemet bizonyítja,hogy az Ő nevét láttam a kijelzőn.
Azonnal,gondolkodás nélkül felvettem.
- Szia.
- Szia édesem!Ráérsz ma?
- Igen,miért?
- Gondoltam együtt tölthetnénk a napot,nincs sok időnk,holnapután repülök New York-ba.
- Persze,mikor jössz?
- Mindjárt indulok,jó?
- Aha,várlak.Szia
- Szia
Amint leraktam a telefont rohantam a fürdőbe.Letusoltam,megfésülködtem,kihúztam a szemem aztán a szekrényemhez rohantam kivenni egy piros-fekete kockás inget és egy sötétkék farmert.
Felvettem a fekete Converse cipőmet és elindultam az ajtó felé,hogy beengedhessem a hátsó ajtón.
Kinyitottam az ajtót és majdnem szívbajt kaptam az előttem álló,vigyorgó Rob-tól.
- Szia szívem – mondta és magához húzva megcsókolt.
- Szia.Hogy jöttél be?
- A ninja nagyi engedett be.
- Na,spanok vagytok?
Jaja,együtt járunk kiképzésre,na meg persze sörözni...nagyon nagy partyarc.
- Azt elhiszem.
- Szóval akkor indulhatunk?
- Hová?
- Ide-oda,felfedezhetnénk egy Los Angelest.
- Oké,még szinte semmit nem láttam belőle – mondtam és felkaptam fekete Gucci táskámat.
Kézenfogva indultunk lefelé a lépcsőn,amikor eszembe jutott valami:
- Várj!És a paparazzik??
- Kedves hogy aggódsz értük,de szerintem ők jól vannak.
- Így biztos hogy meglátnak minket.
- Nem érdekel,sőt...lássanak meg,nem fogják elrontani a boldogságomat,addig amig veled vagyok nem érdekel.
- Biztos vagy benne?
- Teljesen.
- Akkor menjünk.
Leérve a lépcsőn,kinyitotta előttem az ajtót.Amint kiléptünk,elénk ugrottak rég nem látott ismerőseink.Rob összekulcsolta ujjainkat és a kocsihoz kezdett vezetni.
Alex felsője:
Alex farmerja:
Alex cipője:
Alex táskája:
Rob:
Bejegyezte: dátum: 5 megjegyzés:

2009. október 6., kedd

17.Fejezet - Apologize

Mivel átléptük az 1000. látogatást,(pedig csak pár napja tettem fel a számlálót) örömömben hoztam a következő részt.Köszi hogy kommenteltek,nagyon sokat jelent...ha nem kommentelsz akkor is köszi,hogy olvasod...várom a kritikákat!

Leraktam a táskám és a ruhát,hogy behozhassam a tulipánokat.
Beletelt pár percbe mire az összeset behordtam,de miért vörös tulipánok??Amint visszajöttem kinyomozom,gondoltam…
Ismét elindultam,de mostmár sikeresen eljutottam a lépcső aljáig.Kilestem az ajtón és szerencsémre tiszta volt a terep,legalábbis annak tűnt…amint kiléptem a kapun egy maréknyi lesifotós ugrott elém.Ezt tanítják valahol??A semmiböl kerültek elő…szinte már csodálom őket.
Rögtön kérdések százaival bombáztak,rólam,Rob-ról.
Nehézkesen,de sikerült eljutnom a kocsimig.Egy 2006-os fekete Honda Civic.Nem álmaim kocsija...de ezt kitudtam fizetni,mert ha errefelé nincs kocsid akkor teljesen meg vagy lőve.
Bevágódtam a kocsiba és próbáltam úgy elindulni hogy ne üssek el senkit,amit lássunk be,nem volt egy egyszerű dolog.
Szerencsére nem kellett messze mennem,így nem futottam bele a szokásos dugóba.Húsz percembe fájt az üzletig.
A hátső parkolóban álltam meg,amig gyorsan beszaladtam a ruhával.
Lauren unszolására felvázoltam a helyzetet és a kis hülye gondolatmeneteimet.Megígértette velem,hogy nem aadom fel a hülyeségeim miatt.
Útban visszafelé a haza kommandózásomon,na meg Robon gondolkoztam…mint mostanában ez már szokásommá vált.
Jobbnak láttam a hátsó ajtóhoz állni.Szerencsémre sehol senki…
Már az óriási táskámban kerestem a kulcsaim – mint mindig,persze most is az alján volt – amikor a telefonom elkezdett csengeni.
Ijedtemben még a táskát is elejtettem.Gyorsan felvettem,mintha mi sem történt volna.
Amikor végre a kezeimben fogtam a mobilom,már meg sem lepődtem hogy Rob volt az.
Mostmár kulccsal és egy csengő mobillal a kezemben rohantam az ajtóhoz.
Amint beértem felvettem a telefont.
- Szia – mondtam rekettes hangon.
- Szia
Pár percig csak hallgadtunk.A lépcsőn kuporogva hallgadtam egyenetlen légzését,amit bársonyos hangja tört meg.
- Nem hittem volna hogy felveszed.Tudom,hogy félreérthető és elég zavaróak a körülmények.Sajnálom,be kellett volna hogy avassalak.
- Én sajnálom,túl reagáltam.Köszönöm a virágokat
- Neked bármit,akkor szent a béke?
- Részemröl igen.
- Hmm…hiányzott a hangod.
- A tiéd is.Egyébként miért pont tulipán?
- A jelentése miatt.
- Miért mit jelent?
- Most mennem kell,egy tárgyalásról jöttem ki,de majd hívlak és megbeszéljük.
- Persze,menj csak.
- Akkor szia.
- Szia
Felmentem a lakásomba és arra jutottam,hogy ideje kitakarítanom.A lakást finom tulipán illat terjengdte be.
Átöltöztem otthoni ruhába vagyis egy régi farmerbe és egy egyszerű kék pólóba.
Mindent lesúroltam,portalanítottam,kiporszívóztam,mostam,közben pedig a tulipánokat kerülgettem az egész lakásban.
Annyira sikerült lefoglalnom magam,hogy még enni is elfelejtettem...nálam ez tök normális efektus.
Ezért a nap végére már farkaséhes voltam,a fagyasztóban volt pizza,úgyhogy bedobtam a sütőbe.
Elindultam a kanapé felé,közben átverekedtem magam a tulipánokon...erröl jutott eszembe hogy ennek utána kéne nézni.
Bevágódtam a kanapéra és magam elé vettem a gépet,beírtam a keresőbe hogy ’virágok jelentése’.Az első találatra rávetettem magam és elkezdtem keresni a tulipánt.
Amikor megtaláltam köpni-nyelni nem tudtam.
Újra és újra elolvastam,mire sikerült megállapítanom,hogy tényleg jól olvastam.Megnéztem a többi találatot,hátha van valami más jelentése is,de nem…mindegyiken ugyanaz volt…
Tulipán = Igaz szerelem…
Bejegyezte: dátum: 6 megjegyzés:

2009. október 4., vasárnap

16.Fejezet - Anyone Else,But You

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket!Azért még elbírnék párat...:)
Amint meglátott szája egy elbűvőlő mosolyra húzódott.Normál esetben ettöl remegni kezdett volna a lábam és izzadni a tenyerem,de most csak a fájdalom,harag és mérhetetlen nagy csalódás járt át.
Nem voltunk olyan régen együtt,de ezalatt az idő alatt belépett a képbe Kristen,a média és ez a mostani telefonhívás...hogy legyek vele együtt ha már így kezdődik?Tagadhatatlanul vonzódom hozzá,de ki nem??Ráadásul nagyon sok közös pontunk van ez már most világos.
Mialatt én kis tőröket szúrkáltam a szívembe Rob még mindig vigyorogva ült mellém.Olyan boldognak tűnik…ennyire jó színész lenne vagy tényleg boldog hogy mindjárt találkozik azzal az illetővel?Netán dupla élvezettel tölti el hogy két csajt is szédít?
Rob hangja ránt vissza a valóságba.
- Szia szívem,jól aludtál? – óóó milyen édes...nem is értem miért,de ettöl teljesen felfordult a gyomrom.vajon őt hogy hívhatja?és ki az egyáltalán?van pár tippem…
- Szia,jól…bár még most is álmodnék… - ezt inkább csak magamnak mondtam,de meghallodta.
- Mi?Hogy érted ezt?
- Miért mentél ki?
- Ööö…én…csak…kimentem telefonálni…nem akartalak felébreszteni
- Óh,értem.És valami fontos?
- Nem,nálad nem – mondta azzal a földrengetően huncut mosolyával
- Aha,hát…én nem úgy hallodtam,nem akarsz elmondani valamit? – a szeme kikerekedett,de még mindig mosolygott
- Ez nem az aminek gondolod.
- Akkor légyszíves világosíts fel,mit kellene gondolnom?Mert nem úgy hangzott mintha az anyukáddal beszéltél volna…Kristennel volt,igaz?
- Nézd,én… én…
- Ne,ne mondj semmit.Inkább menned kéne…
- De Szandra,ezt megkell..
- Nem,nekünk semmit nem kell…viszont téged már nagyon várnak.
- Nem számít hogy ki vár,én veled akarok lenni és tisztázni ezt a félreértést – kezei börtönként zárta körbe kezemet,szemeiben a félelem és a fájdalom lángja pislákolt.
- Jobb lenne ha tényleg elmennél
- Rendben – lassan elengedte a kezemet és felállt a kanapéról.
Elindultunk az ajtóhoz,majd megfordult,lehajolt hogy megcsókoljon,de én elfordítottam a fejem.
Ez volt a legnehezebb a dolog amit valaha is csinálnom kellett.
Bezártam az ajtót és elindultam a hálóba,hogy ott elkapjon a sírógörcs.
Folyton csak a szavai kavaroktak a fejemben és próbáltam valamilyen racionális magyarázatot találni…a végén már semmi nem érdekelt csak hogy valahogy kimagyarázhassam Rob-t a hallodtakból.
Aztán újra eszembe jutott,hogy Kristen csak úgy beállított hozzá és ez a mostani hívás…úgy tűnik a pletykák róluk nem voltak alaptalanok.
Mivel nem jutottam semmire azért inkább az olvasás mellett dönötttem,hátha eltereli a figyelmem.
De nem így volt,minden egyes szó mögött csak őt hallodtam.
Eközben a telefonom rendületlenül csenget,megállás nélkül…már a tizenkettedik hívás.
Valószínűleg túlreagáltam,de ez így akkor sem jó.

Másnap reggel összeszedtem magam,és becsomagoltam a ruhát.
Kinyitottam az ajtót és szemben találtam magam több száz vörös tulipánnal,ami az egész folyósót beterítette.
Az ajtómra egy boriték volt ragasztva a nevemmel.
Kinnyitottam a boritékot,benne egy levelet találtam Rob-tól:

Mivel nem vetted fel a telefont és nem nyitottad ki az ajtót,ezért inkább
leírom.Nem hagyom hogy egy félreértés közénk álljon,de persze ha nem akarsz
velem lenni azt teljes mértékben megértem,nem örülök neki,de megértem.Akkor
valóban Kristennel beszéltem,de nem úgy ahogy te gondolod.
Azt mondta,hogy
nem kéne veled lennem,mert amióta megismertelek nem érdekel semmi és senki,hogy
te csak kihasználsz.És hogy a barátságunk semmit nem jelent nekem,azért mondtam
neki hogy nem tudok elszabadulni,mert tényleg nem tudok tőled és nem is
akarok.

Robert


A szívem örült sebességgel kezdett kalinpálni,bennem pedig felcsillant egy új reménysugár.
Annyira szerettem volna hinni neki…
Az eszem és a szívem véres harca folytatódott,új lendületre kapva.
Akárhogy is próbáltam,de a harc már az elején eldölt…és nekem muszáj ragaszkodnom hozzá.
Bejegyezte: dátum: 6 megjegyzés:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)