Sziasztok!
Muszáj ezeket leírnom. Először is, nagyon szépen köszönöm a komikat.
Talán furcsán fog hangzani, de életemben nem örültem még ennyi 'nem tetszett'-nek, nem tagadom, a meghökkentés,sokkolás volt a célom, és ezek alapján sikerült is.
Sokszor megfordult a fejemben, hogy happy end legyen,de hamar el is hesegettem ezt. Ha ez is egy olyan töri lett volna, szerintem nem lenne mondanivalója - mert azért reménykedem, hogy van. Elég sok mailt kaptam, miszerint megsírattatam embereket, nagyon sajnálom! (elég szemét vagyok tudom,de azért örülök neki)
Folytatás nem lesz, nem is terveztem. Nagyon szívesen megírnám neketek, de a képzeletemben nem úgy alakulnak Rob számára a dolgok...akkor sem lennétek boldogok.
Anno láttam egy dokumentumfilmet Rowlinggal,és nem tudtam megérteni, hogy lehet az, hogy nem gondolkozott a szereplők jövőjén,mégis tudja mi lesz velük. Mostmár megértem.
A fejemben Rob valamiért nem talál magának "új nőt",de ettől függetlenül boldog életet él,és ennek legfőképpen Olívia az oka.
Valaki egyszer azt mondta, hogy akkor csinálodjól amit csinálsz,ha megosztod az embereket, hiszen ha tök semleges vagy nem gyakoroltál rájuk semmilyen hatást. Remélem azért nincs harag senkivel. :)
Na, nem pofázok tovább. Itt van az új törim, remélem ezt szeretni fogjátok:
http://taintedthought.blogspot.com/
P.s.: Ezt a történetet eleinte Robbal képzeltem,de szerintem elég törije van már. :)
2010. június 21., hétfő
2010. június 16., szerda
53.Fejezet - Until The End Of Time
Hát eljött ez is, a történet vége.Szeretném mindenkinek megköszönni, azoknak akik kommenteltek és azoknak akik rendszeresen olvastak. Nem szeretném sokáig szaporítani a szót...halkan megjegyzem,hogy egy új történetet kezdek írni, :)
Ahogy megláttam őket a szemeim könnybe lábadtak, kellemes melegség terjedt szét bennem. Leírhatatlan érzés volt, az a bizonyos mécses akkor törött el, amikor az egymásba karoló Clairehez és anyukámhoz odalépett Rob, majd szerető családtagként köszöntötték egymást.
Boldogságtól könnyes szemekkel szaladtam rég nem látott édesanyám hívogató ölelésébe. Szorosan tartottuk egymást, egészen addig, amíg nagy meglepődöttségemre valaki hátulról átölelt, így becsatlakozva hozzánk. Amint hátrafordultam és megláttam az illetőt egy jóízű kacagás tört fel belőlem, ugyanis az nem volt más, mint Tom.
- Szia anyuci! – vigyorgott rám szenvtelenül.
- Szia Tom – mosolyogtam vissza.
- Na, menj az asszonytól! – lépett elém Rob.
- Hallottam lányotok lesz – hagyta figyelmen kívül Rob figyelmeztetését – ígérem, mindent megteszek majd, hogy jó férfi mintát mutassak majd neki, és jobb ízlése legyen a férfiak terén, mint az anyjának.
- Ha Van közelébe mész, Én eskü…
- Van? – vágtam közbe – Rob, mit mondtam neked?!
- Van?! – vihogott fel Tom – Ez honnan jött?
- Hát Van, tudod… - hadonászott Rob – mint Van Morisson.
- Jézusom. – lehelte letaglózva Tom és az éppen hozzánk lépő Richard egyszerre.
Elszakadva ettől a beszélgetéstől folytattam a többi családtag és barát üdvözlését. Mindenkinek volt egy - két jó szava hozzánk illetve névötleteik. Éppen egy borzalmas névre várták a reakciómat, amikor Claire megmentett engem, az ebédlőbe invitálva a népes társaságot. A döbbenethullám ismét magával ragadott, édesanyám és Claire éppen szótárakat rakogatott ki minden egyes tányér mellé.
Az ebéd alatt persze felmerültek a régi történetecskék, és persze a babával kapcsolatban felmerülő kérdések is, mint például, az ünnepeket hol töltse majd, de elkerülhetetlen volt a név téma is. A lapok dallamos sercegése betöltötte az ebédlő aprócska falait.
Robbal elégedett mosollyal az arcunkon konstatáltuk, hogy a családtagjaink nyitnak egymás felé, tökéletes harmóniában nyüzsögtek egymással. A legnagyobb mosolyt mégis Tom csalta az arcunkra, halálos komolysággal forgatta a kis könyvecskét, csak azért, hogy udvarolhasson a nagyimnak, aki ezzel szemben önállóan – vagyis szótár segítsége nélkül – magyarázott neki.
Már a desszertnél tartottunk, amikor Richard megszólalt:
- Alex, Rob… Claire, Édesanyád és Én szeretnénk adni nektek valamit – mondta mosolyogva, miközben egy hófehér borítékot adott a kezembe.
Értetlenül pillantottam a szüleinkre, majd Rob szintén fürkésző arcára. Mély levegőt vettem, majd egy sóhaj után kibontottam. Döbbentem pislogtam le a boríték tartalmára, majd magamhoz térve ismét Robra néztem, aki meglepődve nézte azt.
Egy kincses ládikát tartottam a kezeim közt, ami talán a jövőnket rejthette, csak nem az enyémet és Robét…
Egy gyönyörű ház fotóit rejtette a boríték, a mi saját házunkét. A szobák angol stílusban voltak berendezve.
A könnyeim patakokban csordogáltak le arcomról, felpillantottam rájuk, a szemeimet takaró könnyfátyoltól nem láttam sokat, csak a lényeget, ami a legfontosabb számomra, a családomat.
- A ház húsz percnyire van a belvárostól – törte meg Claire szipogásom dallamát – biztonságos környéken van, és elég sok haló van benne, szóval nincs kifogás az unokáink számát illetően .- mondta mosolyogva rendületlenül.
- Rob említette, – kezdte anyukám Robra mosolyogva – hogy nem szeretnétek odaát felnevelni a gyerekeket, és hogy csak addig maradtok ott, amíg megalapítja és beindítja a filmes cégeteket. Ezért úgy gondoltuk, hogy megvesszük nektek a házat közösen, illetve be is rendezzük, hiszen se energiától, se időtök nem lesz majd rá.
***
A következő hónapok az eddigieknél is zűrösebbek voltak, Robbal egyfolytában vitáztunk. Ő mindig velünk akart lenni, de nem hagyhattam, hogy miattunk kerüljön bajba. A veszekedéseink okai is gyarapodtak, Robnak nem tetszett, hogy Tommal és Gerryvel – gyakran mindkettejükkel egyszerre – töltöttem az időmet, a féltékenysége új és sokkal magasabb határokon barangolt, pedig tekintve, hogy terhes voltam az Ő gyerekével, nekem eszembe sem jutott, hogy megcsaljam, vagy bepasizzam.
Valamint az sem tetszett neki, hogy se a díjátadókra, se a forgatásokra nem kísértem el.
Nekem viszont ahhoz nem fület a fogam, hogy Kristennel kellett elhagynia a díjátadót, illetve, hogy Budapestre is követnie kellett a drága Summit kérésére. Nem féltem attól, hogy megcsal, nagyon is tisztában voltam mi a véleménye róla, de egyszerűen már a gondolatát sem bírtam, hogy a közelében van.
A gyufát végül akkor húzta ki, amikor meghívatatta magát anyukámékhoz vacsorára, ugyanis Rob és anyu összebarátkoztak, és miután megtudta, hogy ott forgat ezért minden este nálunk vacsorázott. Azon egy alkalommal, amikor felment, Kristen burkolt célzásokat tett nem csak rám és a terhességemre, az Ő és Rob ”kapcsolatára”, de a családomat is sértegette, szerencsére Rob nem hagyta annyiban a dolgot…
Csak a visszautazásukkor találkoztak, és akkor szemmel láthatóan nem voltak jóban, talán szégyellnem kéne, de különösen jó érzés volt azt látni.
Amint Rob hazajött majdhogynem megszűnt a köztünk lévő feszültség. Az április villámszerű sebességgel röppent el mellettünk, minden percet próbáltunk együtt tölteni, még utoljára. A sors fintora, hogy ezek valóban az utolsó napjaink voltak együtt, csak éppen nem pozitív értelemben…
Szerencsére már a kislányunk nevét is kiválasztottuk, megnyugodhatsz, nem Van lett… Olívia, ez volt az egyetlen név, ami mindkettőnknek tetszett, és ezzel mégsem pecsételjük meg a jövőjét.
Május harmadika, már csak pár napom volt a kiírt időpontig, de mindketten tisztában voltuk vele, hogy mindenórás vagyok, azaz Olívia bármikor elindulhat élete rögös útján.
Rob késő délután jött haza, éppen egy másik könyv adaptációját forgatta, nagyon örültem, hogy az utóbbi időben ilyen volumenű filmekben szerepelt. Ez nem csak a karrierjének, de neki is gyümölcsöző volt, ezekkel megmutathatta mindenkinek milyen színész Ő valójában!
Azok után már senki nem süthette rá az érzékeny vámpír, Edward karakterét.
Én persze borzasztóan izgatott voltam, ha arra gondoltam, hogy nemsokára a kezeimben tarthatom Őt. A szemem fényét, a mindenemet.
Minden egyes holmiját újra hajtogattam, átpakoltam az ajtóhoz készített bőröndömet és persze jogosan álmodoztam.
Rob fáradtan lehuppant mellém a kanapéra, hogy belekezdjen a szokásos programjába, mesélni a Olíviának.
Január óta viszont nem meséket mesélt neki, hanem az életéről, a tapasztalatairól. Egyik este nagyon elgondolkodva fordult felém:
- Mit fog gondolni? – kérdezte kétségbeesetten.
- Kicsoda és mit?
- Hát Olívia, – simogatta meg pocakomat – mit fog rólam gondolni, ha megtudja azt a sok hülyeséget, amit össze-visszafirkáltak?
- Szívem szerintem tudni fogja, hogy azok nem igazak.
- És ha nem, honnan fogja tudni? – ült fel ijedten – Megvan! Majd Én elmondom neki! – csillant fel izgatottan a szeme.
- Oké… - hagytam rá.
Meglepődve tudatosult bennem, hogy ezt ott és azonnal gondolta. Így teltek az estéink, felvilágosítva az Ő kishercegnőjét.
Leírhatatlanul édes látvány volt, ahogy minden alkalommal a hasamra tapasztotta fülét és úgy duruzsolt neki.
- … és olyan hirtelen jött ez az egész, mindenki megőrült és bizarr dolgokat kértek tőlem! Hjaj – sóhajtott fel – azt meséltem már, hogyan kezdtem el színészkedni?
***
Este nagyon hamar magához ölelt a sötétség leple, viszont nem élvezhettem sokáig. 11óra körül éles nyilallásra ébredtem a hasamban, borzasztóan megijedtem, majd néhány pillanattal később tudatosult bennem, hogy elment a magzatvizem.
Óvatosan kimentem a fürdőbe és átvettem a már előre kikészített fehér atlétám és lenge halványsárga szoknyám. Aztán jött a neheze, felébreszteni Robot, de úgy, hogy ne kapjon pánikrohamot, merthogy bármennyire is nyugodtan mondta és mutatta magát tudtam, hogy abban a pillanatban egy perc alatt elillan majd magabiztossága.
Átmentem az Ő oldalára és ráültem az ágy szélére, hason teljesen szétterülve feküdt.
- Rob – simogattam meg a hátát – Rob, szívem!
- Mi van? – dörmögte álmos hangon a párnájába.
- Itt az idő – suttogtam fülébe, mire azonnal kipattant az ágyból, nyakát majd’ kitörve próbálta felrángatni magára farmerét.
…..
Kimerülten pihegtem a magánszobánk ágyában, mellettem Rob feküdt karjaiban Olíviával. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy Ő a mi lányunk, és azért látom annyira gyönyörűnek, de ahogy sorra jöttek a nővérkék, rokonok és barátok, akik nem győztek ámuldozni, meggyőztem magam, hogy az életemben végre alkottam valami gyönyörűt, tökéleteset, leírhatatlant és valamit, ami semmihez sem fogható. Sűrű fekete hajacskája volt és lélegzetelállító kék szemei, csak egy aprócska pici lány volt egy óriási és kegyetlen világban.
Rob éppen visszafektette Őt az ágyam mellett álló ágyacskába, amikor egy nem várt mozzanat megtörte az idilli képet.
A mellkasom őrjítő fájdalom szorította össze, a szívem őrült sebességgel kezdett dörömbölni a mellkasomban, a külvilág megszűnt létezni a számomra.
Nem tudtam, mi történik, semmi nem érdekelt csak az, hogy Olívia jól van-e. A körülöttem lévő gépek heves zajongásba kezdte, ugyan számomra csak halk pityegések voltak csupán.
A szemeim elködösültek, majd teljesen elsötétültek, de utoljára még egy borzalmas látványt szívtam magamba, Rob aggodalmas tekintete megtelik könnyekkel, mondd valamit, de én már rég nem értem, a kezemet szorongatja, majd ismeretlen maszkos alakok vesznek körbe, Őt pedig elszakítják tőlem.
***
Az orvos fáradt sóhajt hallatott, majd megindult az összeölelkező tömeg felé. Amint meglátták az orvost szétszéledtek, így rögtön megtalálhatta, akit keresett, a nő vőlegényét, a gyermek apját.
A férfi szemei élénken vöröslöttek, arca könnyektől csillogott, a jelek szerint éppen hogy csak abbahagyta. Az orvosnak majd’ megszakadt a szíve, de muszáj neki csinálnia…
A férfi vállára tette kezét, finoman megszorította majd belekezdett mondanivalójába.
- Mr. Pattinson, sajnálattal közlöm, hogy a mennyasszonya elhunyt. A szülés következtében komplikációk adódtak, pontosabban magzatvízi embólia lépett fel. Ennek következtében a magzatvíz bekerült a szervezetébe, végül a tüdejében végezte. Sajnos ennek nincsenek előjelei. Kérem, fogadja őszinte részvétemet.
A doktor összeszorult szívvel nézte, ahogy a férfi összerogyva zokog a padlón, a tömeg azonnal megindul felé. Bárhogy is próbálják, nem tudják megnyugtatni, még nekik sem képes elmondani, hogy Ő nincs többé.
Kis idővel később a nővér sajnálkozó arccal odaadja a férfinak az utolsó kincsét, azt aki a mindenséget jelenti számára. Szorosan tartja karjaiban, megfogadja, hogy soha nem engedi, hogy bármi baja történjen.
Lassan leereszkedik egy fotelba, nézi, ahogy a pici mellkasa fel-le jár, ahogy a nap aranyszínűre festi porcelánszerű kis testét. Akaratlanul is elmosolyodik, majd rekedtes hangon megszólal:
- Meséltem már neked, hogyan szerettem bele egy angyalba?
Ahogy megláttam őket a szemeim könnybe lábadtak, kellemes melegség terjedt szét bennem. Leírhatatlan érzés volt, az a bizonyos mécses akkor törött el, amikor az egymásba karoló Clairehez és anyukámhoz odalépett Rob, majd szerető családtagként köszöntötték egymást.
Boldogságtól könnyes szemekkel szaladtam rég nem látott édesanyám hívogató ölelésébe. Szorosan tartottuk egymást, egészen addig, amíg nagy meglepődöttségemre valaki hátulról átölelt, így becsatlakozva hozzánk. Amint hátrafordultam és megláttam az illetőt egy jóízű kacagás tört fel belőlem, ugyanis az nem volt más, mint Tom.
- Szia anyuci! – vigyorgott rám szenvtelenül.
- Szia Tom – mosolyogtam vissza.
- Na, menj az asszonytól! – lépett elém Rob.
- Hallottam lányotok lesz – hagyta figyelmen kívül Rob figyelmeztetését – ígérem, mindent megteszek majd, hogy jó férfi mintát mutassak majd neki, és jobb ízlése legyen a férfiak terén, mint az anyjának.
- Ha Van közelébe mész, Én eskü…
- Van? – vágtam közbe – Rob, mit mondtam neked?!
- Van?! – vihogott fel Tom – Ez honnan jött?
- Hát Van, tudod… - hadonászott Rob – mint Van Morisson.
- Jézusom. – lehelte letaglózva Tom és az éppen hozzánk lépő Richard egyszerre.
Elszakadva ettől a beszélgetéstől folytattam a többi családtag és barát üdvözlését. Mindenkinek volt egy - két jó szava hozzánk illetve névötleteik. Éppen egy borzalmas névre várták a reakciómat, amikor Claire megmentett engem, az ebédlőbe invitálva a népes társaságot. A döbbenethullám ismét magával ragadott, édesanyám és Claire éppen szótárakat rakogatott ki minden egyes tányér mellé.
Az ebéd alatt persze felmerültek a régi történetecskék, és persze a babával kapcsolatban felmerülő kérdések is, mint például, az ünnepeket hol töltse majd, de elkerülhetetlen volt a név téma is. A lapok dallamos sercegése betöltötte az ebédlő aprócska falait.
Robbal elégedett mosollyal az arcunkon konstatáltuk, hogy a családtagjaink nyitnak egymás felé, tökéletes harmóniában nyüzsögtek egymással. A legnagyobb mosolyt mégis Tom csalta az arcunkra, halálos komolysággal forgatta a kis könyvecskét, csak azért, hogy udvarolhasson a nagyimnak, aki ezzel szemben önállóan – vagyis szótár segítsége nélkül – magyarázott neki.
Már a desszertnél tartottunk, amikor Richard megszólalt:
- Alex, Rob… Claire, Édesanyád és Én szeretnénk adni nektek valamit – mondta mosolyogva, miközben egy hófehér borítékot adott a kezembe.
Értetlenül pillantottam a szüleinkre, majd Rob szintén fürkésző arcára. Mély levegőt vettem, majd egy sóhaj után kibontottam. Döbbentem pislogtam le a boríték tartalmára, majd magamhoz térve ismét Robra néztem, aki meglepődve nézte azt.
Egy kincses ládikát tartottam a kezeim közt, ami talán a jövőnket rejthette, csak nem az enyémet és Robét…
Egy gyönyörű ház fotóit rejtette a boríték, a mi saját házunkét. A szobák angol stílusban voltak berendezve.
A könnyeim patakokban csordogáltak le arcomról, felpillantottam rájuk, a szemeimet takaró könnyfátyoltól nem láttam sokat, csak a lényeget, ami a legfontosabb számomra, a családomat.
- A ház húsz percnyire van a belvárostól – törte meg Claire szipogásom dallamát – biztonságos környéken van, és elég sok haló van benne, szóval nincs kifogás az unokáink számát illetően .- mondta mosolyogva rendületlenül.
- Rob említette, – kezdte anyukám Robra mosolyogva – hogy nem szeretnétek odaát felnevelni a gyerekeket, és hogy csak addig maradtok ott, amíg megalapítja és beindítja a filmes cégeteket. Ezért úgy gondoltuk, hogy megvesszük nektek a házat közösen, illetve be is rendezzük, hiszen se energiától, se időtök nem lesz majd rá.
***
A következő hónapok az eddigieknél is zűrösebbek voltak, Robbal egyfolytában vitáztunk. Ő mindig velünk akart lenni, de nem hagyhattam, hogy miattunk kerüljön bajba. A veszekedéseink okai is gyarapodtak, Robnak nem tetszett, hogy Tommal és Gerryvel – gyakran mindkettejükkel egyszerre – töltöttem az időmet, a féltékenysége új és sokkal magasabb határokon barangolt, pedig tekintve, hogy terhes voltam az Ő gyerekével, nekem eszembe sem jutott, hogy megcsaljam, vagy bepasizzam.
Valamint az sem tetszett neki, hogy se a díjátadókra, se a forgatásokra nem kísértem el.
Nekem viszont ahhoz nem fület a fogam, hogy Kristennel kellett elhagynia a díjátadót, illetve, hogy Budapestre is követnie kellett a drága Summit kérésére. Nem féltem attól, hogy megcsal, nagyon is tisztában voltam mi a véleménye róla, de egyszerűen már a gondolatát sem bírtam, hogy a közelében van.
A gyufát végül akkor húzta ki, amikor meghívatatta magát anyukámékhoz vacsorára, ugyanis Rob és anyu összebarátkoztak, és miután megtudta, hogy ott forgat ezért minden este nálunk vacsorázott. Azon egy alkalommal, amikor felment, Kristen burkolt célzásokat tett nem csak rám és a terhességemre, az Ő és Rob ”kapcsolatára”, de a családomat is sértegette, szerencsére Rob nem hagyta annyiban a dolgot…
Csak a visszautazásukkor találkoztak, és akkor szemmel láthatóan nem voltak jóban, talán szégyellnem kéne, de különösen jó érzés volt azt látni.
Amint Rob hazajött majdhogynem megszűnt a köztünk lévő feszültség. Az április villámszerű sebességgel röppent el mellettünk, minden percet próbáltunk együtt tölteni, még utoljára. A sors fintora, hogy ezek valóban az utolsó napjaink voltak együtt, csak éppen nem pozitív értelemben…
Szerencsére már a kislányunk nevét is kiválasztottuk, megnyugodhatsz, nem Van lett… Olívia, ez volt az egyetlen név, ami mindkettőnknek tetszett, és ezzel mégsem pecsételjük meg a jövőjét.
Május harmadika, már csak pár napom volt a kiírt időpontig, de mindketten tisztában voltuk vele, hogy mindenórás vagyok, azaz Olívia bármikor elindulhat élete rögös útján.
Rob késő délután jött haza, éppen egy másik könyv adaptációját forgatta, nagyon örültem, hogy az utóbbi időben ilyen volumenű filmekben szerepelt. Ez nem csak a karrierjének, de neki is gyümölcsöző volt, ezekkel megmutathatta mindenkinek milyen színész Ő valójában!
Azok után már senki nem süthette rá az érzékeny vámpír, Edward karakterét.
Én persze borzasztóan izgatott voltam, ha arra gondoltam, hogy nemsokára a kezeimben tarthatom Őt. A szemem fényét, a mindenemet.
Minden egyes holmiját újra hajtogattam, átpakoltam az ajtóhoz készített bőröndömet és persze jogosan álmodoztam.
Rob fáradtan lehuppant mellém a kanapéra, hogy belekezdjen a szokásos programjába, mesélni a Olíviának.
Január óta viszont nem meséket mesélt neki, hanem az életéről, a tapasztalatairól. Egyik este nagyon elgondolkodva fordult felém:
- Mit fog gondolni? – kérdezte kétségbeesetten.
- Kicsoda és mit?
- Hát Olívia, – simogatta meg pocakomat – mit fog rólam gondolni, ha megtudja azt a sok hülyeséget, amit össze-visszafirkáltak?
- Szívem szerintem tudni fogja, hogy azok nem igazak.
- És ha nem, honnan fogja tudni? – ült fel ijedten – Megvan! Majd Én elmondom neki! – csillant fel izgatottan a szeme.
- Oké… - hagytam rá.
Meglepődve tudatosult bennem, hogy ezt ott és azonnal gondolta. Így teltek az estéink, felvilágosítva az Ő kishercegnőjét.
Leírhatatlanul édes látvány volt, ahogy minden alkalommal a hasamra tapasztotta fülét és úgy duruzsolt neki.
- … és olyan hirtelen jött ez az egész, mindenki megőrült és bizarr dolgokat kértek tőlem! Hjaj – sóhajtott fel – azt meséltem már, hogyan kezdtem el színészkedni?
***
Este nagyon hamar magához ölelt a sötétség leple, viszont nem élvezhettem sokáig. 11óra körül éles nyilallásra ébredtem a hasamban, borzasztóan megijedtem, majd néhány pillanattal később tudatosult bennem, hogy elment a magzatvizem.
Óvatosan kimentem a fürdőbe és átvettem a már előre kikészített fehér atlétám és lenge halványsárga szoknyám. Aztán jött a neheze, felébreszteni Robot, de úgy, hogy ne kapjon pánikrohamot, merthogy bármennyire is nyugodtan mondta és mutatta magát tudtam, hogy abban a pillanatban egy perc alatt elillan majd magabiztossága.
Átmentem az Ő oldalára és ráültem az ágy szélére, hason teljesen szétterülve feküdt.
- Rob – simogattam meg a hátát – Rob, szívem!
- Mi van? – dörmögte álmos hangon a párnájába.
- Itt az idő – suttogtam fülébe, mire azonnal kipattant az ágyból, nyakát majd’ kitörve próbálta felrángatni magára farmerét.
…..
Kimerülten pihegtem a magánszobánk ágyában, mellettem Rob feküdt karjaiban Olíviával. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy Ő a mi lányunk, és azért látom annyira gyönyörűnek, de ahogy sorra jöttek a nővérkék, rokonok és barátok, akik nem győztek ámuldozni, meggyőztem magam, hogy az életemben végre alkottam valami gyönyörűt, tökéleteset, leírhatatlant és valamit, ami semmihez sem fogható. Sűrű fekete hajacskája volt és lélegzetelállító kék szemei, csak egy aprócska pici lány volt egy óriási és kegyetlen világban.
Rob éppen visszafektette Őt az ágyam mellett álló ágyacskába, amikor egy nem várt mozzanat megtörte az idilli képet.
A mellkasom őrjítő fájdalom szorította össze, a szívem őrült sebességgel kezdett dörömbölni a mellkasomban, a külvilág megszűnt létezni a számomra.
Nem tudtam, mi történik, semmi nem érdekelt csak az, hogy Olívia jól van-e. A körülöttem lévő gépek heves zajongásba kezdte, ugyan számomra csak halk pityegések voltak csupán.
A szemeim elködösültek, majd teljesen elsötétültek, de utoljára még egy borzalmas látványt szívtam magamba, Rob aggodalmas tekintete megtelik könnyekkel, mondd valamit, de én már rég nem értem, a kezemet szorongatja, majd ismeretlen maszkos alakok vesznek körbe, Őt pedig elszakítják tőlem.
***
Az orvos fáradt sóhajt hallatott, majd megindult az összeölelkező tömeg felé. Amint meglátták az orvost szétszéledtek, így rögtön megtalálhatta, akit keresett, a nő vőlegényét, a gyermek apját.
A férfi szemei élénken vöröslöttek, arca könnyektől csillogott, a jelek szerint éppen hogy csak abbahagyta. Az orvosnak majd’ megszakadt a szíve, de muszáj neki csinálnia…
A férfi vállára tette kezét, finoman megszorította majd belekezdett mondanivalójába.
- Mr. Pattinson, sajnálattal közlöm, hogy a mennyasszonya elhunyt. A szülés következtében komplikációk adódtak, pontosabban magzatvízi embólia lépett fel. Ennek következtében a magzatvíz bekerült a szervezetébe, végül a tüdejében végezte. Sajnos ennek nincsenek előjelei. Kérem, fogadja őszinte részvétemet.
A doktor összeszorult szívvel nézte, ahogy a férfi összerogyva zokog a padlón, a tömeg azonnal megindul felé. Bárhogy is próbálják, nem tudják megnyugtatni, még nekik sem képes elmondani, hogy Ő nincs többé.
Kis idővel később a nővér sajnálkozó arccal odaadja a férfinak az utolsó kincsét, azt aki a mindenséget jelenti számára. Szorosan tartja karjaiban, megfogadja, hogy soha nem engedi, hogy bármi baja történjen.
Lassan leereszkedik egy fotelba, nézi, ahogy a pici mellkasa fel-le jár, ahogy a nap aranyszínűre festi porcelánszerű kis testét. Akaratlanul is elmosolyodik, majd rekedtes hangon megszólal:
- Meséltem már neked, hogyan szerettem bele egy angyalba?
Vége
2010. június 15., kedd
52.Fejezet - All The Right Moves
Robbal még mindig ölelkezve álltunk a nappalim közepén, amikor valaki örült módjára dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. Pár perccel később Lauren jóvoltából kitárult a váratlan vendégünk előtt a még jócskán remegő ajtó. Tornádó módjára csörtetett át a lakáson, majd dühösen végigmérte döbbent kettősünket. Villámló tekintete után vettem csak észre, hogy nem egyedül jött.
- Jól vagy? – kérdezte még mindig zihálva, mire én megszeppentem bólogattam – Ne csináld ezt velem többet! Megértettük egymást?
A mellettem álló Rob meglepetten pillantgatott kettőnk közt, míg Én úgy álltam ott, mint egy kislány, akit az apja percek múlva megbüntet, és őszintén szólva úgy is éreztem magam.
Lehajtott fejjel tanulmányoztam a parketta mintázatát, és néha-néha felpillantottam, hogy lássam ”apucim” haragja még mindig tombol-e. A csendet a már igencsak mérges hölgyemény szakította meg.
- Bazd meg Gerry, rakj már le! – kapálódzott hevesen még mindig a vállán csüngve.
Ha nem tudtam volna Gerry érzéseiről, felötlött volna bennem a lehetőség, hogy a beszélgetésünkkor épp egy macát csábított el. De a leírások és Gerry elvarázsolt tekintete, illetve behízelgő viselkedése megalapozta bennem a tényt, hogy nem mással, mint Shonaval állok szemben.
Gerry nem túlzott, valóban gyönyörű nő volt. Világos bőre, hosszú, egyenes szőkés-barna haja, kék szemei és karcsú, izmos teste volt, amit a feszes ruhái még jobban kihangsúlyoztak.
Hosszú percekig néztük egymást, nem tudtam leolvasni semmit az arcáról, pedig azt vártam, hogy az utálat vagy a megvetés jeleivel fogom találkozni. Arra viszont végképp nem számítottam, hogy elmosolyodik, majd nehézkesen kihúzza kezét Gerryéből és elindul felém, hogy szorosan magához öleljen.
- Gerry már sokat mesélt rólad. – mondta kedvesen, miután elengedett – óh, és gratulálok a babához!
- Köszönjük – néztem félve Rob felé, azt vártam, hogy abban a pillanatban fogja felfogni a tényt, hogy apa lesz, és majd idegesen a haját fogja tépkedni, de nem így történt, bambán vigyorogva nézett maga elé – Én is sokat hallottam már rólad. – viszonoztam mosolyát.
Miután Gerry milliószor megígértette velem, hogy nem ijesztek rá többször, illetve, hogy mindig beszámolok neki az egészségünkről. A hangneme miatt még Rob is megígérte, hogy tájékoztatni fogja hogylétéről, mondanom sem kell, hogy Gerry-t ez mennyire érdekelte…
Szerencséjére mielőtt még péppé verhette volna, tisztáztuk a helyzetet, de attól függetlenül Gerry még mindig bizalmatlanul méregette Őt.
Mielőtt a díszes társaság elhagyta a lakásomat halkan megjegyezte egy levakarhatatlan vigyorral az arcán, hogy Ő és Shona hivatalosan is végre egy pár.
***
A következő két hónap felfoghatatlanul gyorsan eltelt, veszekedésekkel tele. Ugyanis édesanyám nem repesett az örömtől, nem úgy, mint Rob családja, náluk mindenki izgatottan várta a jövevényt. Persze Ők is elmondták, hogy azt hitték, hogy először összeházasodunk, és majd csak azután ajándékozzuk meg őket unokákkal, de mivel már úton volt, ezért eltekintettek ettől, persze csak sok unoka fejében.
Ezzel el is érkeztünk ahhoz, amiért Én és Rob vitáztunk, a házasság. Nem akartam, hogy azért vegyen el, mert gyerekünk lesz, hiába bizonygatta, hogy nem miatta venne el, és hogy egy jó ideje már tervezte, én nem hittem neki. Végül én győztem, így megállapodtunk, hogy amint a baba elmúlt 1 éves, és még mindig akarjuk, akkor meglépjük. Ha tudtam volna, hogy… akkor megteszem. Az egyetemen is halasztást kértem, Rob aznap, hogy visszajött azzal a lendülettel hozzám is költözött, felmondta az albérlete szerződését, így az én lakásomból kezdtük el keresni a mi kis családi fészkünket.
Na, de már nem kell sokat várnod, nemsokára minden kiderül.
Az idő már December közepe felé igyekezett rohamos léptekkel, Én tizenhat hetes terhesként küzdöttem. Merthogy küzdenem kellett, a médiával, saját magammal és a várandósággal, a karácsonyi hazautazásunk megszervezésével, de legfőképpen Robbal.
Nem tudom, hogy a hormonjaim miatt, vagy tényleg Ő volt annyira kibírhatatlan…
Eleinte édesnek tartottam, hogy annyira figyel ránk, de amikor négy réteg ruhával volt csak hajlandó kiengedni az ajtón, a laza 25 fokos melegbe, akkor már igencsak elegem volt a gondoskodásából.
Az elutazásunk előtt hivatalosak voltunk az orvoshoz, pontban 3 órakor, a szokásos vizsgálatok miatt. Május hatodikára voltam kiírva, így volt még egy kis időnk.
Ezt a vizsgálatot különösen vártuk, hiszen megtudhattuk a baba nemét, nem mellesleg ezzel egy időben megkezdődhetett a nagy névháború.
A Cedar-Sinai kórház egyik üvegből készült várótermében kellett várnunk, pár perc múlva behívott minket Rosie, a doktornőnk asszisztense. Nagyon kedves hölgy volt, csillogó barna szemei és világosbarna haja volt, amit mindig laza kontyba fogott össze. Mindig mosolygós szemekkel invitált be minket a szobába, most sem történt másként.
Felültem az asztalra, és érdeklődve néztem Robot, aki mindig egy parafatáblát nézegetett akárhányszor vizsgálatra jöttünk. A táblán a doktornő által világra hozott kisbabák képei díszelegtek.
Dr. Webster – az orvosunk - nem váratott meg minket sokáig, őszinte mosollyal az arcán toppant be a kartonunkkal a hóna alatt, majd meg is kezdte a vizsgálatot.
Megmérte a pocakomat, a vérnyomásomat, megbeszéltük az utazással járó teendőket, és végül már csak az ultrahang maradt.
Rob, mint mindig most is idegesen túrt a hajába, míg a másik kezében az én kezemet tartotta szorosan.
- A babának nagyon jó kedve van, nézzék – mutatott a képernyőre – mosolyog a kis huncut. – kuncogott fel csilingelő hangján – Minden rendben van, szeretnék tudni a nemét?
- Igen! – mondtuk egyszerre.
- Akkor lássuk… - mondta, miközben lassan lefelé haladt a műszerrel – Gratulálok, kislányuk van!
- Ezaz!! – szorította meg a kezemet Rob.
A kocsiban ülve már láttam, hogy valamit kérdezni akar, a következő pillanatban ez be is igazolódott.
- Akkor beszélhetünk végre a nevekről? – kérdezte türelmetlenül a kormányt szorongatva.
- Persze – bólogattam beletörődve.
- Oké, ez egy unisex név… Van, na, mit szólsz?
- Te már most utálod a gyereket?? Azt nem csak a kamaszodáskor szokták elkezdeni?
- Mi bajod van vele, ez egy tök jó név!
- Ne szívassuk már, elég nagy átok lesz neki, ha a Te csámpás lábaidat örökli – csipkelődtem pimaszul.
- Hmm… igazad van, vagy lehet, hogy nem fogja felérni a polcokat…
- Már mondtam, hogy régen felértem, a polcok a hibásak!
- Persze szívem, persze. – szorította meg kuncogva a combomat.
A nap hátralévő részében a neveken veszekedve pakoltuk be az utolsó holmiijainkat, majd később ezt a tíz órakor induló gépünkig folytattuk.
A gépen hamar elnyomott az álom, bár nem volt egyszerű dolga, Rob alaposan körbetekert egy takaróval, a lábaimat és a kezemet pedig szorosan az ölében tartotta, nem voltuk valami hétköznapi látvány, pláne, hogy még a beanieét is a szeméig lehúzta.
A hosszú és fárasztó repülőút után egyenesen a szállodánkba mentünk, amiért Claire neheztelt is ránk. Teljesen nevetségesnek és képtelennek tartotta, hogy egy szállodában lakjunk, a lesifotósok miatt, amikor lehetnénk náluk is, csak a család érdekében döntöttünk így. Nem hiányzott, hogy még karácsonykor is az ablakunk előtt táborozzanak le azok az élősködők.
Amint felértünk a szobánkba ledobtuk a csomagjainkat, és már feküdtünk is le a hatalmas pihe-puha ágyunkba, hogy másnap át tudjuk vészelni a családi banzájt. Elalvás előtt Rob elvégezte a szokásos rituáléját a babával, ami az esti mesélést takarta.
***
Reggel a nap vakító napsugarai ébresztettek fel mély álmomból. Rob már felszínesen szuszogott, ami azt jelentette, hogy kezdett ébredezni.
Miután kirángattam az ágyból, és összekaptuk magunkat elindultunk a Pattinson házba. Amikor megérkeztünk az egész család a nyakamban, jobban mondva a hasamon lógott, mindenki ölelgetett és a babáról kérdezgetett, vagy éppen hozzá duruzsoltak.
Az egész lakásban terjengett Claire műveinek íncsiklandó illata, de nem tudtuk sokáig ízlelgetni azt, mert a lányok türelmetlenül a nappali felé kezdtek lökdösni engem és Robot.
Értetlenül, ám mégis kíváncsian tipegtem a szoba felé, Robbal szorosan az oldalamon.
Mielőtt még átléptük a nappali küszöbét halk suttogást hallottam. Szinte óráknak tűnt, de amikor beléptem leesett az állam, arra végképp nem számítottam. Ott volt mindenki, szó szerint mindenki, Tomtól kezdve egészen az anyukámig…
- Jól vagy? – kérdezte még mindig zihálva, mire én megszeppentem bólogattam – Ne csináld ezt velem többet! Megértettük egymást?
A mellettem álló Rob meglepetten pillantgatott kettőnk közt, míg Én úgy álltam ott, mint egy kislány, akit az apja percek múlva megbüntet, és őszintén szólva úgy is éreztem magam.
Lehajtott fejjel tanulmányoztam a parketta mintázatát, és néha-néha felpillantottam, hogy lássam ”apucim” haragja még mindig tombol-e. A csendet a már igencsak mérges hölgyemény szakította meg.
- Bazd meg Gerry, rakj már le! – kapálódzott hevesen még mindig a vállán csüngve.
Ha nem tudtam volna Gerry érzéseiről, felötlött volna bennem a lehetőség, hogy a beszélgetésünkkor épp egy macát csábított el. De a leírások és Gerry elvarázsolt tekintete, illetve behízelgő viselkedése megalapozta bennem a tényt, hogy nem mással, mint Shonaval állok szemben.
Gerry nem túlzott, valóban gyönyörű nő volt. Világos bőre, hosszú, egyenes szőkés-barna haja, kék szemei és karcsú, izmos teste volt, amit a feszes ruhái még jobban kihangsúlyoztak.
Hosszú percekig néztük egymást, nem tudtam leolvasni semmit az arcáról, pedig azt vártam, hogy az utálat vagy a megvetés jeleivel fogom találkozni. Arra viszont végképp nem számítottam, hogy elmosolyodik, majd nehézkesen kihúzza kezét Gerryéből és elindul felém, hogy szorosan magához öleljen.
- Gerry már sokat mesélt rólad. – mondta kedvesen, miután elengedett – óh, és gratulálok a babához!
- Köszönjük – néztem félve Rob felé, azt vártam, hogy abban a pillanatban fogja felfogni a tényt, hogy apa lesz, és majd idegesen a haját fogja tépkedni, de nem így történt, bambán vigyorogva nézett maga elé – Én is sokat hallottam már rólad. – viszonoztam mosolyát.
Miután Gerry milliószor megígértette velem, hogy nem ijesztek rá többször, illetve, hogy mindig beszámolok neki az egészségünkről. A hangneme miatt még Rob is megígérte, hogy tájékoztatni fogja hogylétéről, mondanom sem kell, hogy Gerry-t ez mennyire érdekelte…
Szerencséjére mielőtt még péppé verhette volna, tisztáztuk a helyzetet, de attól függetlenül Gerry még mindig bizalmatlanul méregette Őt.
Mielőtt a díszes társaság elhagyta a lakásomat halkan megjegyezte egy levakarhatatlan vigyorral az arcán, hogy Ő és Shona hivatalosan is végre egy pár.
***
A következő két hónap felfoghatatlanul gyorsan eltelt, veszekedésekkel tele. Ugyanis édesanyám nem repesett az örömtől, nem úgy, mint Rob családja, náluk mindenki izgatottan várta a jövevényt. Persze Ők is elmondták, hogy azt hitték, hogy először összeházasodunk, és majd csak azután ajándékozzuk meg őket unokákkal, de mivel már úton volt, ezért eltekintettek ettől, persze csak sok unoka fejében.
Ezzel el is érkeztünk ahhoz, amiért Én és Rob vitáztunk, a házasság. Nem akartam, hogy azért vegyen el, mert gyerekünk lesz, hiába bizonygatta, hogy nem miatta venne el, és hogy egy jó ideje már tervezte, én nem hittem neki. Végül én győztem, így megállapodtunk, hogy amint a baba elmúlt 1 éves, és még mindig akarjuk, akkor meglépjük. Ha tudtam volna, hogy… akkor megteszem. Az egyetemen is halasztást kértem, Rob aznap, hogy visszajött azzal a lendülettel hozzám is költözött, felmondta az albérlete szerződését, így az én lakásomból kezdtük el keresni a mi kis családi fészkünket.
Na, de már nem kell sokat várnod, nemsokára minden kiderül.
Az idő már December közepe felé igyekezett rohamos léptekkel, Én tizenhat hetes terhesként küzdöttem. Merthogy küzdenem kellett, a médiával, saját magammal és a várandósággal, a karácsonyi hazautazásunk megszervezésével, de legfőképpen Robbal.
Nem tudom, hogy a hormonjaim miatt, vagy tényleg Ő volt annyira kibírhatatlan…
Eleinte édesnek tartottam, hogy annyira figyel ránk, de amikor négy réteg ruhával volt csak hajlandó kiengedni az ajtón, a laza 25 fokos melegbe, akkor már igencsak elegem volt a gondoskodásából.
Az elutazásunk előtt hivatalosak voltunk az orvoshoz, pontban 3 órakor, a szokásos vizsgálatok miatt. Május hatodikára voltam kiírva, így volt még egy kis időnk.
Ezt a vizsgálatot különösen vártuk, hiszen megtudhattuk a baba nemét, nem mellesleg ezzel egy időben megkezdődhetett a nagy névháború.
A Cedar-Sinai kórház egyik üvegből készült várótermében kellett várnunk, pár perc múlva behívott minket Rosie, a doktornőnk asszisztense. Nagyon kedves hölgy volt, csillogó barna szemei és világosbarna haja volt, amit mindig laza kontyba fogott össze. Mindig mosolygós szemekkel invitált be minket a szobába, most sem történt másként.
Felültem az asztalra, és érdeklődve néztem Robot, aki mindig egy parafatáblát nézegetett akárhányszor vizsgálatra jöttünk. A táblán a doktornő által világra hozott kisbabák képei díszelegtek.
Dr. Webster – az orvosunk - nem váratott meg minket sokáig, őszinte mosollyal az arcán toppant be a kartonunkkal a hóna alatt, majd meg is kezdte a vizsgálatot.
Megmérte a pocakomat, a vérnyomásomat, megbeszéltük az utazással járó teendőket, és végül már csak az ultrahang maradt.
Rob, mint mindig most is idegesen túrt a hajába, míg a másik kezében az én kezemet tartotta szorosan.
- A babának nagyon jó kedve van, nézzék – mutatott a képernyőre – mosolyog a kis huncut. – kuncogott fel csilingelő hangján – Minden rendben van, szeretnék tudni a nemét?
- Igen! – mondtuk egyszerre.
- Akkor lássuk… - mondta, miközben lassan lefelé haladt a műszerrel – Gratulálok, kislányuk van!
- Ezaz!! – szorította meg a kezemet Rob.
A kocsiban ülve már láttam, hogy valamit kérdezni akar, a következő pillanatban ez be is igazolódott.
- Akkor beszélhetünk végre a nevekről? – kérdezte türelmetlenül a kormányt szorongatva.
- Persze – bólogattam beletörődve.
- Oké, ez egy unisex név… Van, na, mit szólsz?
- Te már most utálod a gyereket?? Azt nem csak a kamaszodáskor szokták elkezdeni?
- Mi bajod van vele, ez egy tök jó név!
- Ne szívassuk már, elég nagy átok lesz neki, ha a Te csámpás lábaidat örökli – csipkelődtem pimaszul.
- Hmm… igazad van, vagy lehet, hogy nem fogja felérni a polcokat…
- Már mondtam, hogy régen felértem, a polcok a hibásak!
- Persze szívem, persze. – szorította meg kuncogva a combomat.
A nap hátralévő részében a neveken veszekedve pakoltuk be az utolsó holmiijainkat, majd később ezt a tíz órakor induló gépünkig folytattuk.
A gépen hamar elnyomott az álom, bár nem volt egyszerű dolga, Rob alaposan körbetekert egy takaróval, a lábaimat és a kezemet pedig szorosan az ölében tartotta, nem voltuk valami hétköznapi látvány, pláne, hogy még a beanieét is a szeméig lehúzta.
A hosszú és fárasztó repülőút után egyenesen a szállodánkba mentünk, amiért Claire neheztelt is ránk. Teljesen nevetségesnek és képtelennek tartotta, hogy egy szállodában lakjunk, a lesifotósok miatt, amikor lehetnénk náluk is, csak a család érdekében döntöttünk így. Nem hiányzott, hogy még karácsonykor is az ablakunk előtt táborozzanak le azok az élősködők.
Amint felértünk a szobánkba ledobtuk a csomagjainkat, és már feküdtünk is le a hatalmas pihe-puha ágyunkba, hogy másnap át tudjuk vészelni a családi banzájt. Elalvás előtt Rob elvégezte a szokásos rituáléját a babával, ami az esti mesélést takarta.
***
Reggel a nap vakító napsugarai ébresztettek fel mély álmomból. Rob már felszínesen szuszogott, ami azt jelentette, hogy kezdett ébredezni.
Miután kirángattam az ágyból, és összekaptuk magunkat elindultunk a Pattinson házba. Amikor megérkeztünk az egész család a nyakamban, jobban mondva a hasamon lógott, mindenki ölelgetett és a babáról kérdezgetett, vagy éppen hozzá duruzsoltak.
Az egész lakásban terjengett Claire műveinek íncsiklandó illata, de nem tudtuk sokáig ízlelgetni azt, mert a lányok türelmetlenül a nappali felé kezdtek lökdösni engem és Robot.
Értetlenül, ám mégis kíváncsian tipegtem a szoba felé, Robbal szorosan az oldalamon.
Mielőtt még átléptük a nappali küszöbét halk suttogást hallottam. Szinte óráknak tűnt, de amikor beléptem leesett az állam, arra végképp nem számítottam. Ott volt mindenki, szó szerint mindenki, Tomtól kezdve egészen az anyukámig…
2010. június 12., szombat
51.Fejezet - Ignorance / Don't Wake Me Up
A nap meleg napsugarai villámgyorsan cikáztak a köztünk beállt csendben, megvilágítva azt az aprócska tényt, hogy egy kis életet hordok a szívem alatt. Néhány perc után Lauren ismét megszólalt.
- Hát…hú. én…én tudom, hogy köztetek most valami nem klappol, de én mégis nagyon örülök neki, ugye azért Te is örülsz? – kérdezte mosolyogva, miközben megszorította eddig az asztalon pihenő kezemet.
Bárhogy is próbáltam volna tagadni, a dolgok állásától eltekintve nagyon is örültem ennek a hírnek, mindig is arra vágytam, hogy anya lehessek. Egy dolog volt, ami felett nem tudtam napirendre térni, az pedig nem volt más, mint Rob. Igaz, még csak pár perce tudtam, hogy gyerekünk lesz, de az első gondolatok a fejemben mind Robhoz kötődtek. És ezek nem voltak épp a legoptimistábbak…
Teli voltam félelmekkel, furcsa mód, nem a babával kapcsolatban, hogy jó anya leszek-e vagy sem, sokkal inkább azon rágódtam, hogy Rob viselkedésével hogyan viszonyuljak ehhez az új és maradandó helyzethez.
Hiszen Rob a gyerek apja, joga van tudni róla, és lehet, szeretne is a része lenni a pici életének, a gyereknek pedig szüksége van apára, nálam jobban senki nem tudja, nekem is szükségem lett volna az édesapámra, bár tudva, hogy milyen, sokkal jobban jártam így…
Bár lehet a babának is jobb lenne, ha távol maradna az apjától és a zűrzavartól, ami körülötte van, valószínűleg Robnak nem kell egy kis becsúszott hiba a karriere kezdetén… És mi van, ha Rob is olyan apa lenne, mint amilyen az enyém? Hát köszönöm, de abból nem kérek, nem fogom hagyni, hogy úgy járjon, mint Én!
Gyorsan elhessegettem a baljós, és keserű gondolatokat, melyek a fejemben kavarogtak, megmérgezve azt, ami ezentúl a legfontosabb az életemben.
- Persze, hogy örülök! – mosolyodtam el én is.
- Akkor jó, mikor mondod el neki? Várj, és hogyan ?? – kíváncsiskodott barátnőm izgatottan.
- Hát, nem biztos, hogy elmondom neki…
- De Alex! – hökkent meg Lauren, a kelleténél kicsit hangosabban.
- Nincs semmi de… és még különben sem döntöttem el véglegesen.
- Oké, Te tudod… - sóhajtott fel.
***
Miután Lauren belém erőltetett némi ételt, majd egész délután babaüzletekbe ráncigált be örömittasan sikongatva a már felvilágosított Whitneyvel egyetemben, hazaesve elérkezetnek láttam az időt, hogy közöljem a hírt Gerryvel is, aki a telefonom kijelzője alapján egész nap hívogatott.
Normális körülmények között nem avattam volna még be, de mivel tizenháromszor hívott, és az utóbbi időben számíthattam rá, ezalatt az idő alatt pedig kiderült, hogy aggódik értem, így ugyan félve, de felhívtam, hiszen ennyivel tartoztam neki a kedvességéért cserében. Egy nagy sóhaj után tárcsázni kezdtem a számot, lelkiekben próbáltam felkészülni életem egyik legkellemetlenebb beszélgetésére. Ezalatt barátnőim csilingelő nevetéssel ugrálták körül a lakást.
Próbáltam Gerryvel a legnyugodtabban beszélni, a legsablonosabb témákról, ezzel is elhúzva a vallomásom elrebegését. Whitney sebesen haladt el mellettem, ezzel furcsa lökést adva, hogy elmondjam rosszulléteim okozóját.
- Terhes vagyok. – leheltem összeszorított szemekkel.
- Hú… akkor most gyereked lesz? – tette fel meglepetten a butácska kérdést.
- Azt hiszem, tudod azt hallottam, – halkítottam le a hangom - hogy a terhességből gyakran gyerek lesz… – kuncogtam fel.
- M-miicsoda? – hebegte egy váratlan hang.
Ijedten fordultam hátra, a nappalim küszöbén Rob ácsorgott. Borzasztóan festett, ha a váratlan meglepetéstől magamhoz tudtam volna térni biztos a nyakába ugrom, majd aggodalmasan körbeugrálom. A fején egy igencsak viseltes sapka terpeszkedett, az inge félregombolva, a nadrágja porosan, kicsit szakadtan lógott testén, a szemei alatt sötét, mély karikák kergették egymást.
A külvilág megszűnt létezni, a kezemben még mindig görcsösen szorongattam a telefont, amiből érthetetlen duruzsolás és morajlások hallatszottak ki. Meredten álltunk farkasszemet nézve egymással, a szívdobogásom lüktetését a füleimben hallottam, a torkom összeszorult, a kezeim alig észrevehető remegésbe kezdtek.
Kellemetlen kettőség uralkodott bennem, egyfelől boldog voltam, mert láttam Őt, másfelől viszont leírhatatlanul dühös voltam rá és magamra egyaránt. Mérges voltam rá, mert elfelejtkezett rólam, aztán szó nélkül beállított és most, hogy kiderült gyerekünk lesz, nem szólt semmit. És mérges voltam magamra, mert a történtek után nem kerestem meg, ráadásul még örültem is, hogy láthatom!
Legszívesebben megráztam volna, hogy mondjon már valamit! Egy valamiben biztos voltam: ha Ő nem akarja a babát, akkor is megtartom, neki arról nem kellesz tudnia…
- Miatta voltál kikapcsolva? Ezért nem akartál velem beszélni? – törte meg a köztünk beálló csendet rekedtes hangjával.
- Mi?
- A babánk miatt nem akartál velem beszélni?
- Ezt meg honnan veszed?
- Hát, már jó néhány napja, hogy nem tudtam veled beszélni, gondoltam emiatt… de. ha nem a baba miatt, akkor miért? – tördelte idegesen a kezeit.
Az örömöm elpárolgott, helyette a zabolázhatatlan dühöm gyarapodott, mindent elsöprő tűzként tombolt bennem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy nem hív és azután egy ilyen gyenge hazugsággal próbálkozott be, azt hittem van annyira jó színész, hogy egy ilyen szituációból könnyedén kihúzza magát…
Ráadásul nyíltan rámkeni az Ő sarát! Kész, elpattant az a bizonyos utolsó…
- Hát, ez nevetséges! Számtalanszor hívtalak, de Te mindig ”nagyon elfoglalt voltál”, annyira, hogy még visszahívni sem tudtál, és akkor még Te vonsz kérdőre?! – hadonásztam hevesen, teljesen kikeltem magamból.
Rob megszeppenten pislogott rám a pillái alól, nem csodálkoztam volna, ha sikongatva kiszalad az ajtón a cuccait otthagyva.
- Hívtál? Én nem láttam, hogy hívtál volna… Én viszont percenként hívtalak, de folyton ki voltál kapcsolva. - suttogta félénken.
***
Nem kellett sokáig gondolkoznunk, hogy rájöjjünk, kinek köszönhetjük az elmúlt napokat, Kristennek.
Bárhogy is gondolkoztunk, a miértjére soha nem jöttünk rá, és őszintén szólva, nem is akartam tudni róla, sőt, beszélni sem óhajtottam vele. Robnak ezzel szemben teljesen más volt a véleménye…
Ezalatt a kis intermezzo alatt Lauren és Whitney csöndesen figyelték a kettősünket, a kanapé puha párnái között.
- Szóval – kezdett felém lépdelni egy féloldalas mosollyal az arcán – akkor gyerekünk lesz? – kérdezte csillogó szemekkel.
Karjait szorosan a derekam köré fonta, majd a válaszomat meg se várva végre megcsókolt.
Hozzábújva merültem el csókjaink tengerében, leírhatatlanul jó érzés volt a karjai közt, ahogy ott álltunk volt egy különös előérzetem, miszerint Rob jó apa lesz,és bármi is történjen, számíthatok majd rá.
Talán ez nem tűnik a legjobb döntésnek, sőt enyhén szólva naivnak, de most már bizton állíthatom, hogy a megérzéseim nem csaltak.
A boldogságom mellett felütötte bennem fejét az a kellemetlen érzés, amit lelkiismeret furdalásnak hívunk, borzasztóan éreztem magam, amiért azt gondoltam, hogy képes lenne így elbánni velem. Ezért az átlagosnál is jobban éreztem a szükségét, hogy boldoggá tegyem Őt, bár mint már mondtam nektek, ez nem fog sokáig tartani.
*** 1 héttel ezelőtt ***
A hotel 426-os szobájának ajtaján türelmetlen kopogásba kezdett a lány. A férfi morgolódva kelt föl a kényelmes bőrfotelből, ahol éppen kedvenc könyve olvasásában zavarták meg.
Miután beletúrt amúgy is kócos hajába, unottan lenyomta ajtajának kilincsét. Az ajtó épphogy csak kinyílt, de a lány rögtön benyomult a szűk kis résen.
A férfi zavarodottan nézett le rá, nem értette mire fel ez a nagy sietség, a fejében történő savanyú kommentek alapján felötlött benne a gondolat, hogy vele van a baj, hiszen amíg vele volt a szerelme sokkal jobb kedve volt. Így hát egy kedves mosolyt erőltetett megviselt arcára.
A lány morcosan elhadarta neki, hogy a két szobával arrébb fekvő szobája ajtaját nem tudja kinyitni. Nagyot sóhajtva, kedvtelenül indult el a makacs ajtó felé.
Amint kilépett az ajtón, a lány az asztalon heverő telefonjához sietett, céltudatosan kereste ki a nevet, de a telefon váratlanul rezegni kezdett, felvette, még mielőtt megszólalhatott volna a csengőhang, amilyen gyorsan lerázta a férfi barátnőjét, majd ismét visszatért a nő számához, grimaszolva átírta az utolsó számot, míg az igazi számot az Ő telefonjára irányította.
Egy gúnyos mosoly kíséretében lerakta a készüléket és a férfi után sietett, minél hamarabb elhagyva a szobát, vissza a mit sem sejtő férfihoz.
- Hát…hú. én…én tudom, hogy köztetek most valami nem klappol, de én mégis nagyon örülök neki, ugye azért Te is örülsz? – kérdezte mosolyogva, miközben megszorította eddig az asztalon pihenő kezemet.
Bárhogy is próbáltam volna tagadni, a dolgok állásától eltekintve nagyon is örültem ennek a hírnek, mindig is arra vágytam, hogy anya lehessek. Egy dolog volt, ami felett nem tudtam napirendre térni, az pedig nem volt más, mint Rob. Igaz, még csak pár perce tudtam, hogy gyerekünk lesz, de az első gondolatok a fejemben mind Robhoz kötődtek. És ezek nem voltak épp a legoptimistábbak…
Teli voltam félelmekkel, furcsa mód, nem a babával kapcsolatban, hogy jó anya leszek-e vagy sem, sokkal inkább azon rágódtam, hogy Rob viselkedésével hogyan viszonyuljak ehhez az új és maradandó helyzethez.
Hiszen Rob a gyerek apja, joga van tudni róla, és lehet, szeretne is a része lenni a pici életének, a gyereknek pedig szüksége van apára, nálam jobban senki nem tudja, nekem is szükségem lett volna az édesapámra, bár tudva, hogy milyen, sokkal jobban jártam így…
Bár lehet a babának is jobb lenne, ha távol maradna az apjától és a zűrzavartól, ami körülötte van, valószínűleg Robnak nem kell egy kis becsúszott hiba a karriere kezdetén… És mi van, ha Rob is olyan apa lenne, mint amilyen az enyém? Hát köszönöm, de abból nem kérek, nem fogom hagyni, hogy úgy járjon, mint Én!
Gyorsan elhessegettem a baljós, és keserű gondolatokat, melyek a fejemben kavarogtak, megmérgezve azt, ami ezentúl a legfontosabb az életemben.
- Persze, hogy örülök! – mosolyodtam el én is.
- Akkor jó, mikor mondod el neki? Várj, és hogyan ?? – kíváncsiskodott barátnőm izgatottan.
- Hát, nem biztos, hogy elmondom neki…
- De Alex! – hökkent meg Lauren, a kelleténél kicsit hangosabban.
- Nincs semmi de… és még különben sem döntöttem el véglegesen.
- Oké, Te tudod… - sóhajtott fel.
***
Miután Lauren belém erőltetett némi ételt, majd egész délután babaüzletekbe ráncigált be örömittasan sikongatva a már felvilágosított Whitneyvel egyetemben, hazaesve elérkezetnek láttam az időt, hogy közöljem a hírt Gerryvel is, aki a telefonom kijelzője alapján egész nap hívogatott.
Normális körülmények között nem avattam volna még be, de mivel tizenháromszor hívott, és az utóbbi időben számíthattam rá, ezalatt az idő alatt pedig kiderült, hogy aggódik értem, így ugyan félve, de felhívtam, hiszen ennyivel tartoztam neki a kedvességéért cserében. Egy nagy sóhaj után tárcsázni kezdtem a számot, lelkiekben próbáltam felkészülni életem egyik legkellemetlenebb beszélgetésére. Ezalatt barátnőim csilingelő nevetéssel ugrálták körül a lakást.
Próbáltam Gerryvel a legnyugodtabban beszélni, a legsablonosabb témákról, ezzel is elhúzva a vallomásom elrebegését. Whitney sebesen haladt el mellettem, ezzel furcsa lökést adva, hogy elmondjam rosszulléteim okozóját.
- Terhes vagyok. – leheltem összeszorított szemekkel.
- Hú… akkor most gyereked lesz? – tette fel meglepetten a butácska kérdést.
- Azt hiszem, tudod azt hallottam, – halkítottam le a hangom - hogy a terhességből gyakran gyerek lesz… – kuncogtam fel.
- M-miicsoda? – hebegte egy váratlan hang.
Ijedten fordultam hátra, a nappalim küszöbén Rob ácsorgott. Borzasztóan festett, ha a váratlan meglepetéstől magamhoz tudtam volna térni biztos a nyakába ugrom, majd aggodalmasan körbeugrálom. A fején egy igencsak viseltes sapka terpeszkedett, az inge félregombolva, a nadrágja porosan, kicsit szakadtan lógott testén, a szemei alatt sötét, mély karikák kergették egymást.
A külvilág megszűnt létezni, a kezemben még mindig görcsösen szorongattam a telefont, amiből érthetetlen duruzsolás és morajlások hallatszottak ki. Meredten álltunk farkasszemet nézve egymással, a szívdobogásom lüktetését a füleimben hallottam, a torkom összeszorult, a kezeim alig észrevehető remegésbe kezdtek.
Kellemetlen kettőség uralkodott bennem, egyfelől boldog voltam, mert láttam Őt, másfelől viszont leírhatatlanul dühös voltam rá és magamra egyaránt. Mérges voltam rá, mert elfelejtkezett rólam, aztán szó nélkül beállított és most, hogy kiderült gyerekünk lesz, nem szólt semmit. És mérges voltam magamra, mert a történtek után nem kerestem meg, ráadásul még örültem is, hogy láthatom!
Legszívesebben megráztam volna, hogy mondjon már valamit! Egy valamiben biztos voltam: ha Ő nem akarja a babát, akkor is megtartom, neki arról nem kellesz tudnia…
- Miatta voltál kikapcsolva? Ezért nem akartál velem beszélni? – törte meg a köztünk beálló csendet rekedtes hangjával.
- Mi?
- A babánk miatt nem akartál velem beszélni?
- Ezt meg honnan veszed?
- Hát, már jó néhány napja, hogy nem tudtam veled beszélni, gondoltam emiatt… de. ha nem a baba miatt, akkor miért? – tördelte idegesen a kezeit.
Az örömöm elpárolgott, helyette a zabolázhatatlan dühöm gyarapodott, mindent elsöprő tűzként tombolt bennem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy nem hív és azután egy ilyen gyenge hazugsággal próbálkozott be, azt hittem van annyira jó színész, hogy egy ilyen szituációból könnyedén kihúzza magát…
Ráadásul nyíltan rámkeni az Ő sarát! Kész, elpattant az a bizonyos utolsó…
- Hát, ez nevetséges! Számtalanszor hívtalak, de Te mindig ”nagyon elfoglalt voltál”, annyira, hogy még visszahívni sem tudtál, és akkor még Te vonsz kérdőre?! – hadonásztam hevesen, teljesen kikeltem magamból.
Rob megszeppenten pislogott rám a pillái alól, nem csodálkoztam volna, ha sikongatva kiszalad az ajtón a cuccait otthagyva.
- Hívtál? Én nem láttam, hogy hívtál volna… Én viszont percenként hívtalak, de folyton ki voltál kapcsolva. - suttogta félénken.
***
Nem kellett sokáig gondolkoznunk, hogy rájöjjünk, kinek köszönhetjük az elmúlt napokat, Kristennek.
Bárhogy is gondolkoztunk, a miértjére soha nem jöttünk rá, és őszintén szólva, nem is akartam tudni róla, sőt, beszélni sem óhajtottam vele. Robnak ezzel szemben teljesen más volt a véleménye…
Ezalatt a kis intermezzo alatt Lauren és Whitney csöndesen figyelték a kettősünket, a kanapé puha párnái között.
- Szóval – kezdett felém lépdelni egy féloldalas mosollyal az arcán – akkor gyerekünk lesz? – kérdezte csillogó szemekkel.
Karjait szorosan a derekam köré fonta, majd a válaszomat meg se várva végre megcsókolt.
Hozzábújva merültem el csókjaink tengerében, leírhatatlanul jó érzés volt a karjai közt, ahogy ott álltunk volt egy különös előérzetem, miszerint Rob jó apa lesz,és bármi is történjen, számíthatok majd rá.
Talán ez nem tűnik a legjobb döntésnek, sőt enyhén szólva naivnak, de most már bizton állíthatom, hogy a megérzéseim nem csaltak.
A boldogságom mellett felütötte bennem fejét az a kellemetlen érzés, amit lelkiismeret furdalásnak hívunk, borzasztóan éreztem magam, amiért azt gondoltam, hogy képes lenne így elbánni velem. Ezért az átlagosnál is jobban éreztem a szükségét, hogy boldoggá tegyem Őt, bár mint már mondtam nektek, ez nem fog sokáig tartani.
*** 1 héttel ezelőtt ***
A hotel 426-os szobájának ajtaján türelmetlen kopogásba kezdett a lány. A férfi morgolódva kelt föl a kényelmes bőrfotelből, ahol éppen kedvenc könyve olvasásában zavarták meg.
Miután beletúrt amúgy is kócos hajába, unottan lenyomta ajtajának kilincsét. Az ajtó épphogy csak kinyílt, de a lány rögtön benyomult a szűk kis résen.
A férfi zavarodottan nézett le rá, nem értette mire fel ez a nagy sietség, a fejében történő savanyú kommentek alapján felötlött benne a gondolat, hogy vele van a baj, hiszen amíg vele volt a szerelme sokkal jobb kedve volt. Így hát egy kedves mosolyt erőltetett megviselt arcára.
A lány morcosan elhadarta neki, hogy a két szobával arrébb fekvő szobája ajtaját nem tudja kinyitni. Nagyot sóhajtva, kedvtelenül indult el a makacs ajtó felé.
Amint kilépett az ajtón, a lány az asztalon heverő telefonjához sietett, céltudatosan kereste ki a nevet, de a telefon váratlanul rezegni kezdett, felvette, még mielőtt megszólalhatott volna a csengőhang, amilyen gyorsan lerázta a férfi barátnőjét, majd ismét visszatért a nő számához, grimaszolva átírta az utolsó számot, míg az igazi számot az Ő telefonjára irányította.
Egy gúnyos mosoly kíséretében lerakta a készüléket és a férfi után sietett, minél hamarabb elhagyva a szobát, vissza a mit sem sejtő férfihoz.
2010. június 6., vasárnap
50. Fejezet - The Only Exception
Remegő lábakkal bukdácsoltam mellette a masszív fa ajtóig. A ház hatalmas volt, magas hófehér falakkal, amit néhol török motívumok és óriási ablakok díszítettek.
Amint beléptünk az ajtón elvesztem, nem tudtam felfogni hol vagyok, csak annyit tudtam, hogy nem vele, akivel lennem kellene. Nem tudtam nem rá gondolni, nem is értem Gerry miért vitt fel magához, a csókjaink sem voltak igaziak, görcsösen csüngtem ajkain, miközben mindkettőnkkel próbáltam elhitetni azt a nevetséges képzetet, miszerint én komolyan érdeklődöm iránta és nem egy bizonyos valakin jár az eszem…
Ajkai ébresztettek fel elmém tengeréből, amint egyre lejjebb haladt nyakamon. Minden erőmmel próbáltam ellazulni és átadni magam az élvezetnek, ami előttem állt egész éjszaka, be akartam bizonyítani, hogy már nem vagyok az a vesztes, aki voltam, aki mindenen görcsölt, akin csak úgy átgázolhat bárki, még az is, aki a mindent jelentette nekem.
Hirtelen tört rám az a fullasztó érzés, forogni kezdett velem a világ, a mellkasomat mintha több ezer kiló súly nyomta volna a föld felé, a torkomban hatalmas gombóc lüktetett, majd pillanatokkal később megállíthatatlan zokogás lett úrrá rajtam, padlón voltam.
Gerry aggódó tekintettel fürkészett, majd egy halvány mosoly után a nappalijába vezetett, egyenesen egy kényelmes karosszékhez.
Miután leültetett elém guggolt és csendesen megszólalt:
- Mi történt?
- Ne,nem történt seh,sehemmi.. – szipogtam elcsukló hangon – Én,annyira sa,sajnálom!
- Látom, hogy van valami…egész este feszélyezett vagy, máshol jársz és ok nélkül sírni kezdesz…ez két dolgot jelenthet,az egyik,hogy ilyen hatással vagyok rád, ami egyértelmű és hihető lenne, de attól tartok nem az én fenomenalításom ríkatott meg, ezért már csak a második lehetőség maradt, azaz, hogy ezeket a nyüzüge pasid kontójára kell írnom. Szóval?
- Egy jó ideje tesz rám, napok óta nem hív vissza és egyfolytában a kolléganőjével van, akivel történetesen nem felhőtlen a viszonyunk és aki folyton félreérthetetlen megjegyzéseket tesz Robbal kapcsolatban, azt hiszem végig vele csalt… – sebes áradatként szaladtak ki a mondatok a számból.
- Nem hinném, hogy megcsalna, úgy tűnt van esze a kisfiúnak, de ha mégis akkora idióta lenne, hogy megcsal azzal a kiscsajjal, akkor nem éri meg, hogy így kiborulj. – vígasztalt kedvesen.
Furcsa volt így látni és ilyeneket hallani a szájából, de mégis igaznak és őszintének tűntek szavai.
Valószínűleg leolvashatta az arcomról a kétkedést és a meglepődés jeleit,mert keserűen felnevetett, majd egy savanyú mosollyal az arcán ismét megszólalt:
- Tudod, azt hiszem nálam jobban senki nem tudja, milyen kétségek közt és reménytelenül szeretni, szerelmes vagyok egy nőbe, aki egyszerűen megközelíthetetlen és elérhetetlen számomra, soha nem tudhatom, hogy fogom-e még látni többet. – mondta csendesen, szemeit az enyémbe mélyesztve.
Teljesen letaglózott a látvány, itt ül velem szemben egy tökéletes, magabiztos pasi, akinek minden nő szó nélkül a karjaiba vetné magát, és most mégis megtörten, kifacsartan néz a szemeimbe, miközben egy másik nőért dobog a szíve, akinek nem kell a szerelme. Látva Gerry igazi oldalát nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az a nő nem normális.
Az este hátralevő részében sokat beszélgettünk, elmondta, hogy a nőt Shonanak hívják, skót és csaposként dolgozik egy bárban, már több mint egy éve ácsingózik utána.
Persze, nem tagadta, hogy az elején csak a szex kellett neki - amit a mai napig meg is kap tőle – de az idő múlásával kezdett egyre többre vágyni.
***
Azután az éjszaka után Gerryvel napi kapcsolatban maradtunk, bármi történt közte és Shona közt beszámolt róla nekem, mondhatni a szoros barátságát tudhattam magaménak.
Ezért is történhetett meg, hogy a rosszulléteim miatt a lányokkal együtt elpaterolt az orvoshoz.
Laurennel az oldalamon fészkelődtem a kényelmetlen kék fotelek egyikében, mivel a dokim nem tudta megmondani mi is a bajom, ezért elküldött egy halom vizsgálatra.
Utáltam ezt az egész helyzetet, nem vagyok beteg, illetve az vagyok, de nem a szó hétköznapi értelmében, Robbal már három napja nem beszéltünk, ha valami bajom van, akkor annak ez lehet az oka. Próbáltam mentségeket és kibúvókat találni számára, de a megnyugvás helyett csak magamat keserítettem el, nem tudtam felhozni semmit, ami indokolhatná a viselkedését, illetve egy valamit mégis, gyáva módon így vetett véget a kapcsolatunknak, már ha ez annak volt nevezhető. Minden egyes gondolattal egyre lejjebb és mélyebbre nyomtam magam a reménytelenség sártengerében, csak az új énem pislákoló fénye volt az, ami tartotta bennem a lelket. Ugyan az áttörés Gerryvel az eltervezetthez képest meghiúsult, de ettől eltekintve gazdagabb lettem egy új baráttal, aki támogat a változásomban. Persze, tudtam, hogy Gerry barátsága nem fogható Lauren vagy Whitneyéhez, de Ő tökéletes lehetőséget adott számomra, hogy túllépjek minden gyanakvó félelmemen.
Szerencsére a vizsgálatok eredményére nem kell napokat várnom, pár órán belül mindenre fény fog derülni. Legalább már amiatt nem kell aggódnom, így teljes figyelmemet a telefonomnak szentelhetem, amit napok óta szuggerálok, sikertelenül. Óhatatlanul is megfordult a fejemben, hogy azért nem hív, mert én bántottam meg valamivel, de ezt az elméletemet is el kellett vetnem, sajnos be kell látnom, hogy ennyi volt, bármennyire is szeretném, nem fog betoppanni az ajtón.
Újra előtérbe került új énem, aki úgy határozott, nem fog egy kis vackot bámulni egész nap, így visszadobtam táskám mélyére. Miután elköszöntem az orvosomtól kicsattanó jókedvvel kezdtem el ráncigálni Laurent egy kis vásárlás reményében. Már órák óta caplattunk, amikor betértünk egy kis kávézóba, majd két harapás csokis mennyország között egyszer csak megszólalt:
- Tudom, hogy még mindig azon rágódsz, de nagyon örülök, hogy próbálkozol – ölelt magához mosolyogva.
- Nem lesz egyszerű, de igyekszem…csak ne hiányozna olyan rohadtul nagyon. – mosolyogtam el magam savanyúan – Jobb lesz ez valaha?
- Szerintem nemsokára hívni fog, biztos vagyok benne, mert…
Kezdte volna barátnőm, de a telefonom éktelen csörgése beléfojtotta szót. Izgatottan kezdtem el a táskám alján kotorászni, abban a reményben,hogy a kijelzőn végre az Ő nevét fogom viszontlátni. A csalódottság villámgyorsan kebelezett be, egy számomra ismeretlen szám villogott szüntelenül. Nagyot sóhajtva nyomta le a fogadás gombot.
- Igen? – kérdeztem színtelen hangon.
- Miss Alexandra Furedivel beszélek? – kérdezte az ismerős férfihang
- Igen,én vagyok.
- Jó napot, én Dr. Michaelson vagyok, az eredmények miatt hívom – mondta feltünően kedves hangon.
Persze az agyam rögtön kattogni kezdett, miért lett hirtelen olyan mézes-mázos a hangja?Lehet, hogy valami súlyos betegségem van? Talán még örülnék is neki, nem kellene egyfolytában szenvednem…
- Valami baj van doktorúr? – kérdeztem remegő hangon.
- Nyugodjon meg, nincs semmi komoly baja, viszont az eredményei alapján tisztán látjuk a baját, teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy…
Azt hittem itt a vég, szavai még percekig visszhangzottak füleimben. Miután mindenre helyeslő választ adtam – ugyanis fogalmam sincs, mik hangzottak el az elmúlt percekben – csak meredten bámultam előre, kérdések ezrei kavarogtak bennem.
Mit fogok most csinálni? Hogyan mondom el a többieknek, és ők mit fognak hozzá szólni?
Lauren idegesen rázogatta a vállamat, igen, talán ez a legjobb alkalom, hogy elmondjam neki…
- Mi a baj, mit mondott a doki? – kérdezte magas hangon
- A-azt mondta, hogy terhes vagyok…
Amint beléptünk az ajtón elvesztem, nem tudtam felfogni hol vagyok, csak annyit tudtam, hogy nem vele, akivel lennem kellene. Nem tudtam nem rá gondolni, nem is értem Gerry miért vitt fel magához, a csókjaink sem voltak igaziak, görcsösen csüngtem ajkain, miközben mindkettőnkkel próbáltam elhitetni azt a nevetséges képzetet, miszerint én komolyan érdeklődöm iránta és nem egy bizonyos valakin jár az eszem…
Ajkai ébresztettek fel elmém tengeréből, amint egyre lejjebb haladt nyakamon. Minden erőmmel próbáltam ellazulni és átadni magam az élvezetnek, ami előttem állt egész éjszaka, be akartam bizonyítani, hogy már nem vagyok az a vesztes, aki voltam, aki mindenen görcsölt, akin csak úgy átgázolhat bárki, még az is, aki a mindent jelentette nekem.
Hirtelen tört rám az a fullasztó érzés, forogni kezdett velem a világ, a mellkasomat mintha több ezer kiló súly nyomta volna a föld felé, a torkomban hatalmas gombóc lüktetett, majd pillanatokkal később megállíthatatlan zokogás lett úrrá rajtam, padlón voltam.
Gerry aggódó tekintettel fürkészett, majd egy halvány mosoly után a nappalijába vezetett, egyenesen egy kényelmes karosszékhez.
Miután leültetett elém guggolt és csendesen megszólalt:
- Mi történt?
- Ne,nem történt seh,sehemmi.. – szipogtam elcsukló hangon – Én,annyira sa,sajnálom!
- Látom, hogy van valami…egész este feszélyezett vagy, máshol jársz és ok nélkül sírni kezdesz…ez két dolgot jelenthet,az egyik,hogy ilyen hatással vagyok rád, ami egyértelmű és hihető lenne, de attól tartok nem az én fenomenalításom ríkatott meg, ezért már csak a második lehetőség maradt, azaz, hogy ezeket a nyüzüge pasid kontójára kell írnom. Szóval?
- Egy jó ideje tesz rám, napok óta nem hív vissza és egyfolytában a kolléganőjével van, akivel történetesen nem felhőtlen a viszonyunk és aki folyton félreérthetetlen megjegyzéseket tesz Robbal kapcsolatban, azt hiszem végig vele csalt… – sebes áradatként szaladtak ki a mondatok a számból.
- Nem hinném, hogy megcsalna, úgy tűnt van esze a kisfiúnak, de ha mégis akkora idióta lenne, hogy megcsal azzal a kiscsajjal, akkor nem éri meg, hogy így kiborulj. – vígasztalt kedvesen.
Furcsa volt így látni és ilyeneket hallani a szájából, de mégis igaznak és őszintének tűntek szavai.
Valószínűleg leolvashatta az arcomról a kétkedést és a meglepődés jeleit,mert keserűen felnevetett, majd egy savanyú mosollyal az arcán ismét megszólalt:
- Tudod, azt hiszem nálam jobban senki nem tudja, milyen kétségek közt és reménytelenül szeretni, szerelmes vagyok egy nőbe, aki egyszerűen megközelíthetetlen és elérhetetlen számomra, soha nem tudhatom, hogy fogom-e még látni többet. – mondta csendesen, szemeit az enyémbe mélyesztve.
Teljesen letaglózott a látvány, itt ül velem szemben egy tökéletes, magabiztos pasi, akinek minden nő szó nélkül a karjaiba vetné magát, és most mégis megtörten, kifacsartan néz a szemeimbe, miközben egy másik nőért dobog a szíve, akinek nem kell a szerelme. Látva Gerry igazi oldalát nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az a nő nem normális.
Az este hátralevő részében sokat beszélgettünk, elmondta, hogy a nőt Shonanak hívják, skót és csaposként dolgozik egy bárban, már több mint egy éve ácsingózik utána.
Persze, nem tagadta, hogy az elején csak a szex kellett neki - amit a mai napig meg is kap tőle – de az idő múlásával kezdett egyre többre vágyni.
***
Azután az éjszaka után Gerryvel napi kapcsolatban maradtunk, bármi történt közte és Shona közt beszámolt róla nekem, mondhatni a szoros barátságát tudhattam magaménak.
Ezért is történhetett meg, hogy a rosszulléteim miatt a lányokkal együtt elpaterolt az orvoshoz.
Laurennel az oldalamon fészkelődtem a kényelmetlen kék fotelek egyikében, mivel a dokim nem tudta megmondani mi is a bajom, ezért elküldött egy halom vizsgálatra.
Utáltam ezt az egész helyzetet, nem vagyok beteg, illetve az vagyok, de nem a szó hétköznapi értelmében, Robbal már három napja nem beszéltünk, ha valami bajom van, akkor annak ez lehet az oka. Próbáltam mentségeket és kibúvókat találni számára, de a megnyugvás helyett csak magamat keserítettem el, nem tudtam felhozni semmit, ami indokolhatná a viselkedését, illetve egy valamit mégis, gyáva módon így vetett véget a kapcsolatunknak, már ha ez annak volt nevezhető. Minden egyes gondolattal egyre lejjebb és mélyebbre nyomtam magam a reménytelenség sártengerében, csak az új énem pislákoló fénye volt az, ami tartotta bennem a lelket. Ugyan az áttörés Gerryvel az eltervezetthez képest meghiúsult, de ettől eltekintve gazdagabb lettem egy új baráttal, aki támogat a változásomban. Persze, tudtam, hogy Gerry barátsága nem fogható Lauren vagy Whitneyéhez, de Ő tökéletes lehetőséget adott számomra, hogy túllépjek minden gyanakvó félelmemen.
Szerencsére a vizsgálatok eredményére nem kell napokat várnom, pár órán belül mindenre fény fog derülni. Legalább már amiatt nem kell aggódnom, így teljes figyelmemet a telefonomnak szentelhetem, amit napok óta szuggerálok, sikertelenül. Óhatatlanul is megfordult a fejemben, hogy azért nem hív, mert én bántottam meg valamivel, de ezt az elméletemet is el kellett vetnem, sajnos be kell látnom, hogy ennyi volt, bármennyire is szeretném, nem fog betoppanni az ajtón.
Újra előtérbe került új énem, aki úgy határozott, nem fog egy kis vackot bámulni egész nap, így visszadobtam táskám mélyére. Miután elköszöntem az orvosomtól kicsattanó jókedvvel kezdtem el ráncigálni Laurent egy kis vásárlás reményében. Már órák óta caplattunk, amikor betértünk egy kis kávézóba, majd két harapás csokis mennyország között egyszer csak megszólalt:
- Tudom, hogy még mindig azon rágódsz, de nagyon örülök, hogy próbálkozol – ölelt magához mosolyogva.
- Nem lesz egyszerű, de igyekszem…csak ne hiányozna olyan rohadtul nagyon. – mosolyogtam el magam savanyúan – Jobb lesz ez valaha?
- Szerintem nemsokára hívni fog, biztos vagyok benne, mert…
Kezdte volna barátnőm, de a telefonom éktelen csörgése beléfojtotta szót. Izgatottan kezdtem el a táskám alján kotorászni, abban a reményben,hogy a kijelzőn végre az Ő nevét fogom viszontlátni. A csalódottság villámgyorsan kebelezett be, egy számomra ismeretlen szám villogott szüntelenül. Nagyot sóhajtva nyomta le a fogadás gombot.
- Igen? – kérdeztem színtelen hangon.
- Miss Alexandra Furedivel beszélek? – kérdezte az ismerős férfihang
- Igen,én vagyok.
- Jó napot, én Dr. Michaelson vagyok, az eredmények miatt hívom – mondta feltünően kedves hangon.
Persze az agyam rögtön kattogni kezdett, miért lett hirtelen olyan mézes-mázos a hangja?Lehet, hogy valami súlyos betegségem van? Talán még örülnék is neki, nem kellene egyfolytában szenvednem…
- Valami baj van doktorúr? – kérdeztem remegő hangon.
- Nyugodjon meg, nincs semmi komoly baja, viszont az eredményei alapján tisztán látjuk a baját, teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy…
Azt hittem itt a vég, szavai még percekig visszhangzottak füleimben. Miután mindenre helyeslő választ adtam – ugyanis fogalmam sincs, mik hangzottak el az elmúlt percekben – csak meredten bámultam előre, kérdések ezrei kavarogtak bennem.
Mit fogok most csinálni? Hogyan mondom el a többieknek, és ők mit fognak hozzá szólni?
Lauren idegesen rázogatta a vállamat, igen, talán ez a legjobb alkalom, hogy elmondjam neki…
- Mi a baj, mit mondott a doki? – kérdezte magas hangon
- A-azt mondta, hogy terhes vagyok…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
.jpg)
