52.Fejezet - All The Right Moves

Robbal még mindig ölelkezve álltunk a nappalim közepén, amikor valaki örült módjára dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. Pár perccel később Lauren jóvoltából kitárult a váratlan vendégünk előtt a még jócskán remegő ajtó. Tornádó módjára csörtetett át a lakáson, majd dühösen végigmérte döbbent kettősünket. Villámló tekintete után vettem csak észre, hogy nem egyedül jött.
- Jól vagy? – kérdezte még mindig zihálva, mire én megszeppentem bólogattam – Ne csináld ezt velem többet! Megértettük egymást?

A mellettem álló Rob meglepetten pillantgatott kettőnk közt, míg Én úgy álltam ott, mint egy kislány, akit az apja percek múlva megbüntet, és őszintén szólva úgy is éreztem magam.
Lehajtott fejjel tanulmányoztam a parketta mintázatát, és néha-néha felpillantottam, hogy lássam ”apucim” haragja még mindig tombol-e. A csendet a már igencsak mérges hölgyemény szakította meg.

- Bazd meg Gerry, rakj már le! – kapálódzott hevesen még mindig a vállán csüngve.

Ha nem tudtam volna Gerry érzéseiről, felötlött volna bennem a lehetőség, hogy a beszélgetésünkkor épp egy macát csábított el. De a leírások és Gerry elvarázsolt tekintete, illetve behízelgő viselkedése megalapozta bennem a tényt, hogy nem mással, mint Shonaval állok szemben.
Gerry nem túlzott, valóban gyönyörű nő volt. Világos bőre, hosszú, egyenes szőkés-barna haja, kék szemei és karcsú, izmos teste volt, amit a feszes ruhái még jobban kihangsúlyoztak.
Hosszú percekig néztük egymást, nem tudtam leolvasni semmit az arcáról, pedig azt vártam, hogy az utálat vagy a megvetés jeleivel fogom találkozni. Arra viszont végképp nem számítottam, hogy elmosolyodik, majd nehézkesen kihúzza kezét Gerryéből és elindul felém, hogy szorosan magához öleljen.

- Gerry már sokat mesélt rólad. – mondta kedvesen, miután elengedett – óh, és gratulálok a babához!
- Köszönjük – néztem félve Rob felé, azt vártam, hogy abban a pillanatban fogja felfogni a tényt, hogy apa lesz, és majd idegesen a haját fogja tépkedni, de nem így történt, bambán vigyorogva nézett maga elé – Én is sokat hallottam már rólad. – viszonoztam mosolyát.

Miután Gerry milliószor megígértette velem, hogy nem ijesztek rá többször, illetve, hogy mindig beszámolok neki az egészségünkről. A hangneme miatt még Rob is megígérte, hogy tájékoztatni fogja hogylétéről, mondanom sem kell, hogy Gerry-t ez mennyire érdekelte…
Szerencséjére mielőtt még péppé verhette volna, tisztáztuk a helyzetet, de attól függetlenül Gerry még mindig bizalmatlanul méregette Őt.
Mielőtt a díszes társaság elhagyta a lakásomat halkan megjegyezte egy levakarhatatlan vigyorral az arcán, hogy Ő és Shona hivatalosan is végre egy pár.

***

A következő két hónap felfoghatatlanul gyorsan eltelt, veszekedésekkel tele. Ugyanis édesanyám nem repesett az örömtől, nem úgy, mint Rob családja, náluk mindenki izgatottan várta a jövevényt. Persze Ők is elmondták, hogy azt hitték, hogy először összeházasodunk, és majd csak azután ajándékozzuk meg őket unokákkal, de mivel már úton volt, ezért eltekintettek ettől, persze csak sok unoka fejében.
Ezzel el is érkeztünk ahhoz, amiért Én és Rob vitáztunk, a házasság. Nem akartam, hogy azért vegyen el, mert gyerekünk lesz, hiába bizonygatta, hogy nem miatta venne el, és hogy egy jó ideje már tervezte, én nem hittem neki. Végül én győztem, így megállapodtunk, hogy amint a baba elmúlt 1 éves, és még mindig akarjuk, akkor meglépjük. Ha tudtam volna, hogy… akkor megteszem. Az egyetemen is halasztást kértem, Rob aznap, hogy visszajött azzal a lendülettel hozzám is költözött, felmondta az albérlete szerződését, így az én lakásomból kezdtük el keresni a mi kis családi fészkünket.
Na, de már nem kell sokat várnod, nemsokára minden kiderül.



Az idő már December közepe felé igyekezett rohamos léptekkel, Én tizenhat hetes terhesként küzdöttem. Merthogy küzdenem kellett, a médiával, saját magammal és a várandósággal, a karácsonyi hazautazásunk megszervezésével, de legfőképpen Robbal.
Nem tudom, hogy a hormonjaim miatt, vagy tényleg Ő volt annyira kibírhatatlan…
Eleinte édesnek tartottam, hogy annyira figyel ránk, de amikor négy réteg ruhával volt csak hajlandó kiengedni az ajtón, a laza 25 fokos melegbe, akkor már igencsak elegem volt a gondoskodásából.
Az elutazásunk előtt hivatalosak voltunk az orvoshoz, pontban 3 órakor, a szokásos vizsgálatok miatt. Május hatodikára voltam kiírva, így volt még egy kis időnk.
Ezt a vizsgálatot különösen vártuk, hiszen megtudhattuk a baba nemét, nem mellesleg ezzel egy időben megkezdődhetett a nagy névháború.


A Cedar-Sinai kórház egyik üvegből készült várótermében kellett várnunk, pár perc múlva behívott minket Rosie, a doktornőnk asszisztense. Nagyon kedves hölgy volt, csillogó barna szemei és világosbarna haja volt, amit mindig laza kontyba fogott össze. Mindig mosolygós szemekkel invitált be minket a szobába, most sem történt másként.
Felültem az asztalra, és érdeklődve néztem Robot, aki mindig egy parafatáblát nézegetett akárhányszor vizsgálatra jöttünk. A táblán a doktornő által világra hozott kisbabák képei díszelegtek.
Dr. Webster – az orvosunk - nem váratott meg minket sokáig, őszinte mosollyal az arcán toppant be a kartonunkkal a hóna alatt, majd meg is kezdte a vizsgálatot.
Megmérte a pocakomat, a vérnyomásomat, megbeszéltük az utazással járó teendőket, és végül már csak az ultrahang maradt.
Rob, mint mindig most is idegesen túrt a hajába, míg a másik kezében az én kezemet tartotta szorosan.

- A babának nagyon jó kedve van, nézzék – mutatott a képernyőre – mosolyog a kis huncut. – kuncogott fel csilingelő hangján – Minden rendben van, szeretnék tudni a nemét?
- Igen! – mondtuk egyszerre.
- Akkor lássuk… - mondta, miközben lassan lefelé haladt a műszerrel – Gratulálok, kislányuk van!
- Ezaz!! – szorította meg a kezemet Rob.


A kocsiban ülve már láttam, hogy valamit kérdezni akar, a következő pillanatban ez be is igazolódott.

- Akkor beszélhetünk végre a nevekről? – kérdezte türelmetlenül a kormányt szorongatva.
- Persze – bólogattam beletörődve.
- Oké, ez egy unisex név… Van, na, mit szólsz?
- Te már most utálod a gyereket?? Azt nem csak a kamaszodáskor szokták elkezdeni?
- Mi bajod van vele, ez egy tök jó név!
- Ne szívassuk már, elég nagy átok lesz neki, ha a Te csámpás lábaidat örökli – csipkelődtem pimaszul.
- Hmm… igazad van, vagy lehet, hogy nem fogja felérni a polcokat…
- Már mondtam, hogy régen felértem, a polcok a hibásak!
- Persze szívem, persze. – szorította meg kuncogva a combomat.



A nap hátralévő részében a neveken veszekedve pakoltuk be az utolsó holmiijainkat, majd később ezt a tíz órakor induló gépünkig folytattuk.
A gépen hamar elnyomott az álom, bár nem volt egyszerű dolga, Rob alaposan körbetekert egy takaróval, a lábaimat és a kezemet pedig szorosan az ölében tartotta, nem voltuk valami hétköznapi látvány, pláne, hogy még a beanieét is a szeméig lehúzta.



A hosszú és fárasztó repülőút után egyenesen a szállodánkba mentünk, amiért Claire neheztelt is ránk. Teljesen nevetségesnek és képtelennek tartotta, hogy egy szállodában lakjunk, a lesifotósok miatt, amikor lehetnénk náluk is, csak a család érdekében döntöttünk így. Nem hiányzott, hogy még karácsonykor is az ablakunk előtt táborozzanak le azok az élősködők.
Amint felértünk a szobánkba ledobtuk a csomagjainkat, és már feküdtünk is le a hatalmas pihe-puha ágyunkba, hogy másnap át tudjuk vészelni a családi banzájt. Elalvás előtt Rob elvégezte a szokásos rituáléját a babával, ami az esti mesélést takarta.



***


Reggel a nap vakító napsugarai ébresztettek fel mély álmomból. Rob már felszínesen szuszogott, ami azt jelentette, hogy kezdett ébredezni.
Miután kirángattam az ágyból, és összekaptuk magunkat elindultunk a Pattinson házba. Amikor megérkeztünk az egész család a nyakamban, jobban mondva a hasamon lógott, mindenki ölelgetett és a babáról kérdezgetett, vagy éppen hozzá duruzsoltak.
Az egész lakásban terjengett Claire műveinek íncsiklandó illata, de nem tudtuk sokáig ízlelgetni azt, mert a lányok türelmetlenül a nappali felé kezdtek lökdösni engem és Robot.
Értetlenül, ám mégis kíváncsian tipegtem a szoba felé, Robbal szorosan az oldalamon.
Mielőtt még átléptük a nappali küszöbét halk suttogást hallottam. Szinte óráknak tűnt, de amikor beléptem leesett az állam, arra végképp nem számítottam. Ott volt mindenki, szó szerint mindenki, Tomtól kezdve egészen az anyukámig…