41.Fejezet - Suprise 1.

Egész nap hülyéskedtünk.Amig Én és Judit belemerültünk a nosztalgiázásba,addig Rob mosolyogva hallgatta történeteinket.Csak ült,és nézett,látszólag nagyon elgondolkozott valamin.Azzal a bizonyos „éppen megvilágosodtam!” arckifejezésével,mindig ilyen képet vágott.
Már éppen rákérdeztem volna,amikor a telefonom csöngeni kezdett.Kibányásztam a táskám legaljáról,a kijelzőt látva széles mosoly kúszott arcomra.Azonnal felvettem,miközben elindultam a kert felé.
A növények smaragdzöld színben pompáztak,a kerti bútorokat szorosan körbeölelték a buja ágak. A nap sugarai finoman terítették be a füves kis rétecskét.
- Szia Lauren! – trilláztam vigyorogva.
- Szia!Micsoda jókedve van valakinek…ezek szerint minden jól me és Rob lehengerelte őket. – mondta barátnőm örömittasan.
- Hát… - mondtam már közel sem olyan boldogan – ez szubjektív…
- Ajaj,mi történt kisszívem?
- Hagyjuk,majd otthon elmesélem.
- Oké.Mikor jössz haza?Már nagyon hiányzol nekünk!! – mondta szomorúan.
- Néhány óra múlva indulunk.
- Hál’ istennek,Whitney már az agyamra megy. – nevetett fel Lauren.
- Pasi? - kérdeztem.
- Az - mondta még mindig nevetve.

Miután elköszöntem Laurentöl - persze csak azután,hogy megígértem,hogy azonnal talizunk,amint megérkeztünk – indultam is volna befelé,hogy összekaparjam a valószínűleg még mindig elvarázsolt Rob-t. Amint megfordultam bele is ütköztem.
- Jaj,pont érted indultam – mondtam egy zavart mosollyal az arcomon,de nem mondott semmit,csak gyengéden megcsókolt.
- Akkor indulhatunk is. – mondta azzal a bizonyos féloldalas mosolyával,majd kézenfogva elindultunk befelé.

Könnyes búcsút vettünk Judittól,megbeszéltük,hogy feltétlen meglátogat minket,ami semmi jót nem ígér.Egyenesen a hotelünk felé vettük az irányt.Nem volt sok időnk kiélvezni,hiszen szinte anyuéknál laktunk.
Akaratlanul is eszembe jutott a történtek,de semmi nem változott.Még most sem tudtam napirendre térni felette,csak szomorúságot és dühöt éreztem,amikhez a mérhetetlen csalódotság társult.Megkedveli valaha?Kibékülünk?Ki tudok vele békülni ezek után?Kérdések százai cikáztak a fejemben,valósz,valószínűleg minden kiülhetett az arcomra,mert Rob egyfolytában aggodalmasan fürkésző szemeivel találtam szemben magam.Megnyugtatásúl egy mosolyt eröltettem az arcomra vagy megszorítottam szorosan ölelő kezeit…nem mondanám,hogy meggyőztem,de legalább nem kérdezősködött és ami talán a legfontosabb nem hibáztatta magát.Mert ahogy ismerem képes lenne rá,sőt…nem csodálkoznék,ha magában már száműzte volna saját magát.
Mire észbe kaptam már a szobánk ajtaját nyitottuk.Egyébként egy nagyon gyönyörű szobát kaptunk.Mogyoróbarna falakkal,olívazöld függönyökkel,kék csillárral,szőnyeggel,futonnal és egy hatalmas krémszínű ággyal.A szobát hatalmas aranyozott tükrök és jónéhány tucatnyi fehér rózsa díszitette.

Már vagy 5perce pakolásztunk,amikor kopogtak az ajtón.Robra néztem,aki intett,és elindult kinyitni.Amikor visszajött egy fehér boritékot nyomott a kezembe.Meglepődve pislogtam rá,majd kinyitottam azt.A családomtól kapott üzenetek voltak benne,mindenki bocsánatot kért,amiért nem tettek semmit a történtek ellen illetve elmondták,hogy nagyon szeretnek…nem csak engem,Rob-t is.A legutolsó üzenet már nem volt ilyen kedves számomra,ez Danié volt.Megjósolta,hogy nem leszek senkivel sem olyan boldog,mint vele,éppen ezért hagyjam ezt az egészet abba és menjek hozzá vissza,amig még visszavesz. Dühösen a kukába dobtam a boritékot,majd folytattam a pakolást.

Miután kijelentkeztünk a recepción elindultunk kifelé,egyenesen egy a hotel előtt parkoló Mercedes felé.Hiába vártam Rob magyarázatát a kocsira,nem kaptam semmi mást,csak egy mosolyt.Amig Én és Rob beültünk,addig a sofőrünk bepakolta a csomagjainkat.Próbáltam kiszedni belőle,mire készül,mert abban már biztos voltam,hogy készül.Ismét abba a raktárhoz mentünk,ahol a magángéppel leszáltunk.

Kicsit késve...

A lakosztály:

A kocsi: