27

Rob izmos karjai kötélként fonódtak körbe derekam körül.Ha a közelsége nem lett volna elég,kínzó lassúsággal kezdte csókolgatni nyakamat.
Lassan.Nagyon lassan.
Minden egyes csókjától megremegtem,a gyomrom összerándult,a szívem pedig őrült ütemben dübörgött mellkasomban.
Csókjaira halk sóhajokkal válaszoltam,amire ő kuncogással és további kínzással felelt.
Pár pillanatra szakította meg kényesztetésem,amikoris megfordított és ajkaimat kezdte ízlelgetni.
Akármennyire tetszett a helyzet,az orvos közölte,hogy Rob nem végezhet semmi megeröltetőt.Az eddigi tapasztalataim alapján elég megeröltető lenne…

Ezért minden erőmet összeszedve eltoltam magamtól.Erre egy meglepődött arccal találtam szemben magam.
- Mi a baj?Miért nem akarod? – kérdezte
- Én akarnám,de neked most volt baleseted és hallodtad az orvost.
- Jól van – mondta,miközben arca mostmár egy durcás napközis gyerekéhez hasonlított.
- És anyukád?Biztos nagyon megijedt...- próbáltam elterelni figyelmét,miközben karjai még mindig körém fonódtak.Iszonyatos lelkiismeretfurdalások közepette simúltam hozzá,hiszen ez az egész az én hibám!
- Hát…nem tud róla – mondta ,de reakciómat látva rögtön könyörögni kezdett – ne szólj neki,jó?Nagyon rosszul viselné…ez így neki is sokkal jobb.
- Én értem,de nem lenne jobb,ha tőled tudná meg mi történt,és nem az újságban olvasna valami buta kis történetet az egyszem kisfiáról?
- Onnan nem tudja meg! – mondta egy lehengerlő vigyorral megspékelve.
- Honnan tudod?
- Onnan tudom…hogy senki nem látta.
- Az hogy lehet?
- Úgy,hogy a baleset egy kis utcában történt,ahova előlük menekültem,nem volt idejük beérni engem,így nem tud róla senki…illetve csak Te,Nick,a rendező és persze akikkel koccantam.
- Ekkora mázlit!
- Már ezek előtt is volt egy jel hogy az vagyok… -mondta és gyengéden megcsókolt.

Puha ajkai gyengéden,ám mégis mohón követelték ajkaim.Édes csókjaitól teljes letargiába estem.
Olyan volt,mintha a álmodnék,valószínűleg ez lenne a leggyönyörűbb álom az egész földkerekségen.
Ha ilyen álom létezne…hagynám hogy örökre magávalragadjon,és tovább sodorjon a legmesésebb tájakra.

Teljesen kimerültem a sok aggódástól,utazástól,na és persze Rob kis akciójától.Ernyedten döltem a számomra legcsodálatosabb emberhez a földön.
Minden egyes percért,érintéséért hálat adtam a sorsnak,hogy még van nekem.Amióta megláttam a kórházban ittam minden egyes szavát,csodáltam minden mozdulatát,szinte magamba szívtam bódító illatát.

Látva,hogy nem vagyok már sok mindenre alkalmas,Rob felkapott – amit nem nagyon díjaztam,de ő csak kuncogott rajtam és a szökési kísérletemen – majd bevitt a hálószobába.
A hálószoba valami mesésen nézett ki.
A falak krémszínben pompáztak,a padlót parketta fedte,amin egy gyönyörű fekete szőnyeg pihent.
A szoba közepén egy hatalmas faborítású ágy állt,rajta arany takaró nyújtózkodott végig,előtte két feketére lakkozott doboz volt.
Az ágy két oldalán a plafonról lelógó rizspapír lámpák világították be a hatalmas szobát.
A szoba jobb oldalán egy fekete,bőrhatású kanapé állt,azon két aranyszínű párnával,előtte egy fekete kávézóasztallal.
A kanapé mögött a fal helyett egy sötétített toloajtó állt,amihez aranyszínben tündöklő függöny lógott.

Gyengéden az ágyra fektetett,majd szorosan mellém feküdt.Mivel nem voltam hajlandó a mellkasára feküdni ezért kiegyeztünk egy karon fekvéssel.
Az arcomat kezdte simogatni,néhányszor a nyakamba fúrta arcát és egy csókot lehelt rá.
Amikor már ő is elfáradt az ujjaimmal kezdett játszadozni…ez volt az utolsó dolog amire emlékszem.
A boldog sötétség mohón magával ragadott.
Legalábbis azt hittem,hogy boldog…

Álmomban New York kihalt utcáit jártam.Egy lelket sem láttam,ami egy ilyen nyüzsgő város esetében meglehetősen különös.Már akkor sejthettem volna,hogy valami rossz fog történni.
De ha akartam sem tudtam volna megállni,a lábaim magabiztosan lépdeltek előre.
Előre,valami szörnyű felé…

A hálószoba:

http://img2.tinypic.info/files/yt2kdwpb6oqj3c1mxhl6.jpg