37.Fejezet - Nobody Puts Baby In The Corner

Sziasztok!Még holnap is vizsgázom,de gondoltam pihenőként megleplek titeket.:)
Ezt a részt Szaszának és manócskájának illetve 'Tudodte' Gyerekemnek ajánlanám!
Várom a kommenteket!!

Már második napja vagyunk itthon.Felváltva ingázunk a lakásunk és a lakosztályunk között.
Még mindig nem tudok magamhoz térni,szeretik őt.Lelekes kis családom kibővült kedvenc kis unokaöcsémmel,nagybátyám barátnőjével és anyukám bárátaival,akik történetesen Dublinból repültek haza,csak miattunk.
Eddig egy rossz szavuk,árulkodó pillantásuk sem volt.Túl jó,hogy igaz legyen,nem tudom ez az idil meddig fog tartani…
Inkább nem is agyalok ezen,élvezem amig megtehetem.
Amíg itt vagyunk,az egész bagázs megszállta anyámékat,persze a mi tiszteletünkre.
Ez az apropója annak,hogy mindennap korán reggel átjövünk hozzánk.A család összes nőtagja teljes gőzerővel belevágott a sütés-főzésbe,azzal az indokkal hogy ”Mindketten tiszta csont és bőr vagytok,ez nem maradhat így!”.
Persze előkerültek a gyerekkori képek,videók,sztorik.amiket foggal-körömmel próbáltam leplezni Rob előtt.
Mondanom sem kell,sikertelenül.Egy emberként összefogtak ellenem,ezután nekem nem volt más dolgom,mint zavaromban a puha,habos párnák közé menekülni.
- És emlékeztek arra,amikor világgá ment? – kérdezte anyukám,amit Peti készségesen tolmácsolt Robnak,uganis én nem voltam hajlandó segítkezni az ellenem tervezett merényletben.
- Az melyik is? – kérdezte nagyi.
- A fictollas.
- Filctollas? – kérdezte Rob hozzám fordulva,egy bújkáló mosollyal.
- Talán 3éves lehetett,az apjával kértük,hogy egyem valamit,de ő csak azt hajtogatta,hogy nem ér rá,és különben is,Ő most rajzol!Erre mondtuk neki,hogy akkor elvesszük a készletet és addig nem kapja vissza amíg nem eszik…erre Ő felkapta a vizet és kijelentette,hogy ő világgá megy.
- …
- El is kezdett készülődni,felvette a cipőjét,kabátját,majd a kis katicabogaras bőröndjét is elővette…elkezdte bepakolni a filctoll készletet,erre Szandi apja azt mondta neki,hogy azt nem viheti el,jó lesz az az új gyereknek…erre ha lehet,még mérgesebb lett,azt mondta Szani,hogy az új gyerekünk szerezzem magnak saját készletett. – fejezte be anyukám a nosztalgiázást,persze mindenki felszabadultan rötyögött.
- Jó tudni,hogy mire számítsak az utánpótlásnál… - dörmögte Rob,olyan halkan,hogy a reakciók alapján csak én hallodtam meg,és abban sem voltam biztos,hogy jól hallodtam.

Utánpótlás??Mármint gyerekek??Közös gyerekek?!!
Én mindig is a családomról álmodoztam,sok gyerkőccel és egy imádnivaló férjjel.De ezt Ő sem gondolhatja komolyan,túl messzire mentünk.Minnél mélyebbre megyünk,annál jobban fog fájni az elválás.Nem lehetek a felesége,a gyerekei anyja,nem az lehetetlen.Ő sokkal jobbat érdemel.Bármennyire is akarnám,mert akarnám,mindennél jobban.

Könnyeim perzselő tűzként égették szemeimet.Kitörni készülő zokogásomat egy mosollyal próbáltam visszazorítani.
Talán ez az egyik legrosszabb dolog ami egy emberrel történhet…szeretsz valakit,ő is viszont szeret,de tudod,hogy jobbat érdemel ezért el kell,hogy engedd.

Ahogy most is félénk,ámde mindent eláruló,mindent ígérő mosolyával és gyönyörű,csillogó szemeivel rámnéz,egyre jobban mardossa a szívemet.Egyfolytában csak a hívogató szavait hallom.
Csak abban reménykedhetek,hogy hamarosan rájön,mi a jó neki,és akkor nem fogjuk egymást kínozni tovább.

- Szívem,anyukád kérdezi,hogy kérünk e valamilyen somoit…de nem tudom az micsoda…
- Ezt nem értem,mond mégegyszer. – kérdeztem és közben reménykedtem,hogy legalább egy kis időre elfeletsem a jövőnket.
- Somoit…somoit?Jól mondtam? – kérdezte Rob bizonytalanúl.
- Hát…
- Somlóit!! – segített unokaöcsém
- Na,az! – helyeselt Rob – egyébként,az mi??
- Édesség,ilyen… - kezdtem volna bele.
- Akkor kérünk! – vigyorgott Rob.

Sajnos nem volt szerencsém,akárhogy próbáltam,egyszerűen nem ment ki a fejemböl.Minden a lehetséges jövőt sugallta.
Amikor Rob Dáviddal legózott vagy amikor végigkergették egymást a lakáson,amikor ráadta a kabátját,arról nem is beszélve,amikor Happyvel fetrengett a földön.
Csak néztem Őt,ahogy őszinte mosollyal hallgatja unokaöcsém meséit,amiböl persze egy szót sem értett…akaratlanul is elmosolyodtam és magamban elképzeltem a mi kis életünket.
Nem hagyhattam magam sokáig álmodozni,megráztam a fejem és a valóságba visszarántó ajtóhoz mentem.
Nem vártunk senkire,hiszen a közeli család gyakorlatilag ebben a lakásban élt.

Kiváncsian,egy boldog mosollyal az arcomon nyitottam ki az ajtót.
A mosolyom abban a pillanatban kámforrá vált,amint megláttam látogatónkat.
A gyomrom összeszorult,kezeim remegtek,ráadásul szédülni is kezdtem,így az ajtóba próbáltam kapaszkodni.

- Te mit keresel itt?? – kérdeztem elfuló hangon.

Ez csak egy szürreális,bizarr álom lehet.Az előbb még a lehetséges jövőmet láttam,most viszont…a múltamat.

Nappali:

http://img2.tinypic.info/files/hbstvh3wv1umbl9ki96w.jpg