35.Fejezet - Sending Postcards From A Plane Crash

Olyan izgatott voltam,hogy csak két órát sikerült aludnom egész este.
Mivel hajnal 2-ig még volt jónéhány órám,ezért próbáltam a lehető legcsöndesebben elfoglalni magam – ugyanis őnagysága mindig nyűgös,ha nem aludhat eleget – így az Ő gyönyörködésénél maradtam.
Az arca olyan békés volt,teljesen kisimúlt,nagyon jó így látni,a sok stresszes forgatási nap után.De,mint a többi csoda,ez is csak három napig tart,jelen esetben szószerint,ugyanis három nap múlva kezdődik az Eclipse forgatása,Vancouverben.
Nem tudom,hogy fogom kibírni…
Semmi jót nem sejtek,tekintve,hogy a mostani forgatást is csak néhány hétig bírtuk…igaz Rob balesete volt az ami idehozott.
Csak remélni tudom,hogy nem csinál valami butaságot.Sajnos kitelik tőle…
Már most rosszul vagyok a gondolattól,hogy hogy fog könyörögni hogy menjek vele,vagy attól hogy milyen lesz elengedni és nélküle élni a hétköznapokat vagy hogy azon aggódni hogy mikor hívnak megint mert valami őrültséget csinált.


Tépelődésemböl az ébresztőóra csöngése rántott vissza a lakosztályunkba.Ismét úrrá lett rajtam a hisztérikus izgatottság.
Mindjárt megtudom,hogy mi az a nagy meglepetés,legalábbis remélem…
Rob megsem mozdult a csörgésre,ezért lenyomtam az órát és a füléhez hajoltam.
- Rob…kelj fel! – suttogtam.
Semmi válasz.
- Szívem…kérlek…kelj fel… - próbálkoztam kis puszikkal – elfogunk késni…azt hiszem…
- Hmm?
- Tudod,a nagy meglepid.
- Meglepetés? – dörmögte még mindig csukott szemmel
- Claudia,ne szívózz velem!
- Claudia?!Adok én neked olyat… - mondta és halál csikizésbe kezdett.
- Jól van…jól van…visszaszívom – rötyögtem
- Na azért! – vigyorgott diadalittasan
- Mit is mondtál,hova megyünk? – puhatolóztam
- Sehova,azt sem értem miért keltettél fel…
- Rob!Alapból utálom a reggeleket,ne mérgesíts te is!
- Jól van kicsi méregzsákom – kuncogott majd megcsókolt – készülődjünk! – és felhúzott az ágyból
- De hova??
- Legyen még meglepetés,annyit mondok,hogy repülünk.
- Repülünk…repülünk? – mondtam és visszaroskadtam az ágyra
- Na,na!Tessék készülni!

Mivel több információt nem tudtam kiszedni belőle,ezért elkezdtem összeszedni magam.
A fürdőböl kijövet meglepődve konstatáltam,hogy az ajtóban már ott áll két bepakolt bőrönd.
Már szóra nyitottam a számat,de aztán inkább nem kérdeztem semmit,úgyse válaszolt volna rá,vagy ha igan,akkor valami oltári nagy baromságot.
Pár perc múlva,amikor már mindketten készen voltunk,utóljára átnéztük a szobákat,hogy biztos nem hagyunk e ott semmit.
Majd elindultunk lefelé,a recepciónál már csak oda kellett adnunk a kulcsokat – Nick volt olyan kedves,hogy ezt elintézze helyettünk – így már csak a kocsiba kellett bepakolnunk és elindulnunk.
De még mindig nem tudom hová…ami lássuk be,eléggé fusztráló.
Azzal nyugtattam magam,hogy néhány perc múlva,a reptéren úgyis megtudom hova vissz…
Ő persze megint keresztbehúzza a számításaimat,vigyorogva elővesz egy kék kendőt a zsebéböl,majd boldogan lóbálni kezdi azt az orrom előtt.
Most sem ellenkezhetek,hagyom,hogy bekösse a szemem.Az út így különösen hosszúnak tűnik,legalábbis nekem,Rob egyfolytában a kezemmel játszik,néha felkuncog és gonosz manó mondjára örömködik,hogy nekem gőzöm sincs hogy hova is tartunk.

Az autó hirtelen megáll.Az ajtó kinyílik,a sofőr kiszáll,eközben kezem kicsúszik Rob kezei közül.
A kendő lecsúszik szemem elől.
Egy alig kivilágított raktárépületet látok meg,mellette egy magánrepülő…magánrepülő?!
Tudja nagyon jól,hogy utálom,ha rám pazarolja a pénzét,amiért annyit dolgozott.
Nincs időm mérgelődni,Rob kisegít a kocsiból és megindul velem a gép írányába.Amint leülünk a kényelmes bőrülésre a gép motorja felmordúl,és már indulunk is.
Percekkel később ismét elhatározom magam,hogy kifagassam,hova is tartunk.
- Rob,mostmár áruld el hova megyünk.
- Oké
- Oké?Komolyan?
- Igen…hozzátok.
- Hozzánk?
- Aha,tudod Magyarország
- …
- Ahol születtél,ott él a családod…gulyás,valami rémlik?

Nem tudtam hogy kéne erre reagálnom,vagy hogy mit mondjak.Két énem harcolt egymással,az egyik teljesen elgyengült,rózsaszín felhőkön táncolt és legszívesebben sikítozva a karjaiba ugrott volna,persze csak azután hogy hálát adott az összes istennek,amiért Ő van nekem.
A másik keményebb dió volt…ő legszívesebben hisztériázott volna,amiért így kijátszott,talán még a táskáját is bevetette volna a fenyítésbe…
- Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem sírós hangon.
Túl nagy a nyomás,nem elég,hogy anyámmal is találkoznom kell - merthát erre ment ki ez az egész – amin tuti veszekedni fog velem,de még Őt is meg kell,hogy védjem,valószínűleg az egész családom előtt,mert ezt a lehetőséget biztos hogy semmi pénzért nem hagynák ki,
Rob nemcsak engem,de még saját magát is feltálalta a vérszomjas családom előtt.Még nem tudja mit csinált…
- Semmi baj édesem,anyukádék már nagyon várnak minket – sejtem…
- Te beszéltél vele??
- Igen,jobban mondva a barátaival,így egyszerűbb volt megbeszélnünk a dolgokat.

Az út további részében nem beszélgettünk.Rob a kezemet szorongatta,miközben megpróbált beszéltetni,de nem ment semmire…én lélekben már a kivégzésünkön álltam és megpróbáltam kigondolni a legjobb védőbeszédet.
Egy átlagos anyával az ember ilyen helyzetben már nem aggódik,mert nem igazán tud mit tenni ellene,de az enyém,az csak ilyenkor indul be.
Nem csodálkoznék,ha nem engedne vissza Robbal,míg Őt elkergetné,biztos ami biztos alapon talán még meg is fenyegetné.

10 órás út lévén sikerült elaludnom,szerencsére nem volt rémálmom,még csak az kellett volna,elég lesz az otthoni církusz…

Alex:

http://www.polyvore.com/leighton_meester/set?id=11572420

Rob:

http://img2.tinypic.info/files/t5gtk5y8xulahsn7l8rf.jpg